Megállt olykor, ha a napok túl gyorsan teltek.
Mezítláb a Járáson várt, hol áradt a nyugalom,
háta mögött Bánátban a nap tányérja csempült,
homlokán sarlós ráncot szántott a közöny, az unalom.
Zörgő vihar ha készült, ha emberek térdepeltek,
nem ágált, csöndben hallgatott:
Méltányosságot remélt a tenyérbe simuló ugaron.
Bácskában a kékek, Budán a sárga színek érdekelték,
s míg halántékához egy késő őszi nedves tincs tapadt,
a fákat nézte, a bokrok alját, a tarlót kutatta,
zsebébe gyűrte a romtanyákon elhaló hangokat.
Álmait jegelte, volt sok éhes, szétgurult emlék,
a szíve a sziken, a végtelen utat dobogta:
Szeme hideg öblében így is fakadt elég tűzfény.
Most az ismerős kis közben bólint a szögelt feszületnek.
Lappangó, béna csönd borul a tenger sós vizére.
Gyászruhások az időt hordják, a múlt megszületett,
mikor a dűlő homályát egy gémeskút merte az égre.
Amint a sziklák közti leandernek harmat pörög levelére,
halászhálókat fúj a szél, nyílnak a reggelek.
Ő felkel, indul. Előtte néma házak, fehér kövek sereglenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése