Öt éve minden nap leírom az álmaimat. A mai.
09.10. szombat. A Zenta felé vivő úton, nagyjából a Bosna Motel tájékán a túlvilági másik tanyámmal álmodok. Ezúttal a Tisza is ott folyik közvetlen a végében. A főút mellett a szomszédom lakik. A kicsit düledező, romos főépület mellett a még gyalázatosabb állapotban lévő melléképületei roskadoznak. Az én sosem volt, csak álmomban megszerzett, álmomban létező réti szállásom takarásban szerénykedik, ugyanis a főút mellett az odavalósi paraszt ízléstelenül felújított, de elhanyagolt, ormótlan háza éktelenkedik előtte. Gyakorlatilag a végszomszédja vagyok. A szomszéd udvara csupa lim-lom. Rossz terepjáróból, pontosabban azok vázából öt is sorjázik egymás mellett. A traktorokat, lepukkant munkagépeket és rozsdás ekéket, tárcsákat nem is számolom. Akácfák, nyárias, derűs az idő. Csak nekem ugrál a szívem: ugyan mi vár a rendetlen szomszéd portája mögött? Megvan-e még a tanyám, amit bár nem fizettem ki, de a hiányát érzem, mert tudom, elsőrangú helyen van, az volt a tervem, egyszer majd csodálatos szállást csinálhatnék belőle. A szomszéd a trófeával fölcsicsázott padláson matat: temérdek puskát, karabélyt pakol le valakivel. Rá is köszönök tréfásan, jó napot, tán háborúba készülnek? Kényszeredetten vigyorog vissza, szűkül a szeme. Rosszban sántikál, lesír róla. Nincs benne bizalmam. Kerek képű, idősebb sutyerák. Ravasz, számító, és örökké kicsinyes. Tipikus sunyi paraszt. Vadászni indulnak, mondja, aztán fölinvitál a padlásra, egy fehérre meszelt, rozoga létrán kelletlenül mászni kezdek. Nem ódzkodok, hogy szédülős vagyok, nem akarok bizonyítványt magamról, inkább megnézem a panorámát. A létra széles, de olyan rossz, hogy alul legalább három-négy foka hiányzik. Nem is értem, hágcsók nélkül miként bírok fölkapaszkodni vagy másfél méterrel följebb. A tetőtér alatt mindenütt galamb tollak, ürülék, régi takarmány. Porszag. Falak nincsenek, csak a gerendázat meg a födém: ellátok a Tiszáig. Megpillantom a tanyám tetejét nem messzire, kicsit meg is könnyebbülök – még ott van. Lefelé menet nagyot kell ugranom. Szaporázom a lépteimet, bukdácsolok kifelé a feltúrt, gödrös szikes legelőn. Caplat mellettem egy helyi gazdaember, vadász, az magyaráz, mennyi távlatot látnak a vidéki turizmusban. Nemigen figyelek rá. Fázok előre a látványtól, és igazam lesz: borzalmas, se népi, se modern kúria tárul elém. Kell egy kis idő, mígnem levegőt kapva észreveszem, hogy ez még mindig nem az én tanyám, az hátrébb van. Lúdnyáj, tyúkok mindenfelé, ligetes az óriási udvara a selyemtéglás, rácsosan üvegezett hodálynak, vendégháznak – vagy tudom is én minek. Csak ha az enyémet nem nyúlták még le! Ezt veszem ki a szavukból, tán még árulják. Közben majdnem megfulladok a dühtől, hogy lehet így elrontani egy jó fekvésű, hajdan álomszép bácskai szállást. Végül elém tárul a turistáknak szánt cirkusz mögött, kőhajításnyira megbúvó tanyám is. Dombocskán áll, ecetfák veszik körbe. Lakhatatlan, de szép. Sajnos, túl közel van hozzá az új szomszédság. Azon morfondírozok, hogy a mindenkori vendéglátás lármája biztos áthallatszana hozzám. Lemondóan vakarom a fejem. Dönteni nehéz, mégis. Úgy gondolok erre az épületre, mint egy elszalasztott lehetőségre. Álmomban is nyugtatom magam: Kishomokon a hacienda megvan, emerre úgyse lenne most pénzem, ráadásul a felújítása még annyiba kerülne… És tulajdonképpen minek nekem két tanya? Erre ébredek. Hat elmúlt. Borús idő fogad. Rendet teszek a frizsider tetején, egy csomó régi dokumentumot a szemetesbe dobok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése