Re-vízió

Nem élek a Holdon, látom, mi történik a nagyvilágban. Amit látok – nem tetszik. Válság válság hátán, háború, éh- és fagyhalál jövendölése, Európa és általában a glóbusz csődje mellett anyagi és erkölcsi értelemben is elkeserítő képet mutat a valóság. Ha mindez netán nem lenne elég, ráadásként az emberi hülyeség szeméthalmait is folyton kerülgetni kell.

Egy ideje beszédtéma a közösségi térben, hogy az orosz–ukrán háború hozadékaként térségünkben esély mutatkozhat az országhatárok megváltoztatására. Mivel ez a felvetés mifelénk mindig tabunak számított, a lenti szavakat csak patikamérlegen adagolom, óvatosan teszem közzé a véleményemet.
Mondom úgy, mint délvidéki magyar: Kárpátalja Magyarországhoz visszacsatolása ugyanolyan vágyvezérelt álom, mint azok óhaja, akik Gyurcsány Ferenc újbóli magyar miniszterelnökségében bíznak. Az előbbi minden reálpolitikai alapot nélkülöz. Az utóbbi is, ám az legalább megnevettet bennünket.

Gyurcsány? Nonszensz, bocsánat.

Kárpátalja kérdése komolyabb kategória. Nem vidámkodunk rajta.

Jómagam reménytelennek tartom. Egyszerűen nincs meg rá a fedezet. Az anyaország több mint félmillió – nehezen integrálható – magyarul beszélő (!), majdhogynem identitás nélküli állampolgárával is csak kínkeservesen boldogul. Egy csomó szociális, kulturális és egyéb kérdés merül föl, valahányszor a leszakadó térségek, a borsodi-szabolcsi régió, vagy az Ormánság kerül szóba. Aki netán nem értené: igen, a mélyszegénységben élő cigányok felzárkóztatására gondoltam. A most zajló átfogó program sem nevezhető egyértelmű sikernek. És ez még hosszú ideig így lesz, így marad ez az áldatlan helyzet. Tűzoltás folyik, a megoldás nagyon távoli, nem is látszik.

Akkor most gondoljunk bele, vajon mi lenne, ha egy területi visszacsatolással Kárpátalja – úgy mindenestül – visszakerülne az anyaországhoz? Infrastruktúra terén egy nagy pozitív nulla, ipara alig van, mezőgazdaságilag értékelhetetlen, a tetejébe pedig Magyarország a megmaradt magyar népesség mellé körülbelül ötször annyi egyéb nációhoz tartozó tömegeket kapna, akiknek jó része holtbiztos, hogy kézzel-lábbal tiltakozna az impériumváltás ellen. Az is borítékolható, hogy fegyver is lenne dögivel, szép kis slamasztikába kerülne Magyarország, mint a britek Észak-Írországban. (A párhuzam sántít, de a terrorizmus itt is, ott is vérre ment, vérre menne.)

Dettó a Délvidék.

Kétszázezer magyar mellé egymillió Szeged alatt élő szerb kapna új állampolgárságot? Nem százezer Crvena Zvezda-szurkoló, hanem egymillió granicsár? Megérné? Ne áltassuk magunkat, ez a demográfiai vonat elment, már nagyjából hetven éve.
Viszont amit lehet, azt Budapest szépen csinálja: kiváltságok a határon túli magyar gazdaságoknak, vállalkozóknak, az ottani magyarul tanuló gyerekeknek. Gazdasági értelemben Magyarország mellé sorolni, kötni az elcsatolt entitásokat. Borzasztó lassú, nem látványos és mégis, ez az egyetlen hatékony módszer. A többi, Nagy-Magyarországos autós matrica, kalász-kalász, árva magyar kalász éneklése, térképes határhúzogatás – mind-mind pusztán merő illúzió.

Én már vitatkozni sem látom értelmét erről. Ellenvélemények, ködlovagok, álmodozók persze akadnak. Vannak. Legyenek.

Ez a világ rendje. Hogy létezik normalitás, röghöz tapadó tényekkel és ott valahol, a nemzeti párába burkolt csodavárás közepette megvan az abnormális gondolkodásmód is, amivel nem az a baj, hogy hülyeség, hogy szűk keresztmetszetű, ráadásul idegesítő is tud lenni, hanem az, hogy rendkívül félrevezető.

Márpedig a jövő érdekében nem ártana tisztán, a realitás talaján maradva tervezgetnünk. A magyar jövőnket csak úgy, mint a személyes jövőnket.