UKRÁN WUNDERWAFFE - Gondolataim a közéletünkről

Gálvölgyi show

Benny Hill magyar epigonja volt, meg Rodolfo veje: nagyjából ennyi a munkássága. A színész-parodista „zsenijét” sokáig senki sem merte megkérdőjelezni. Elöregedvén ami megvillant belőle a Heti 7-esben, ebben a humorosnak szánt, valójában padlógázzal nyomott propaganda műsorban, már kétes fényű dicsőséggel vonta be. Mentségére: nem egymaga múlta alul a megkívánt szintet. A hiteltelenség vetett véget a szombat esti mókának. A nézőknek elegük lett a „humor nagyágyúiból”. Besültek a lövegek, azóta a java részük nyugdíjban van, csak ritkán hallani a hangjukat. Ha megkérdezik őket, jobbára kesernyésen ápprendehendáják a rendszert. Csupa sértett megmondó, fogait hullajtott hajdani „sztár”. Most Gálvölgyi Jánost ismét előhúzták a naftalinból, interjút adott ez a drága ember. Amikor Gálvölgyi, meg az összes többi – a pártállamot haszonélvező – nosztalgiázva magyarázzák a múltjukat, szinte már olyan érzése van az embernek, hogy ezek tulajdonképpen nem jártak jól a szocializmusban, ezek kérem szépen áldozatai, sőt, sok tekintetben ellenállói voltak a rendszernek, mert noha nem lőttek, bujkáltak partizánként a budai erdőségekben, nem harcoltak – maximum a konyakosüveggel – felkelőként a szovjetek meg a munkásőrség ellen, robbantani sem robbantottak viaduktot, köztéri szobrot, budiajtót, ám (ahogy láttatják), valójában ők a meg nem becsült, félreismert hősök, lévén ők szedegették ki nekünk az egypártrendszer falából a legelső téglákat. Holott az a helyzet, hogy ők maguk voltak a rezsim legbeágyazottabb téglái.

Ukrajna és a média

A csecsen hadúr, Ramzan Kadirov a minap egy az ukrán elnökre megszólalásig hasonlító parodistával eljátszatta Zelenszkij kapitulációját. A viccesnek szánt filmecskét milliónyian nézték meg azóta. Én is láttam, s míg néztem furcsa képzetek kavarogtak a fejemben. Tanúja és átélője voltam a hajdani jugoszláviai háborúknak. Követve a mai orosz-ukrán helyzetet, hálát kell adnom az Égnek, hogy a kilencvenes években még gyermekcipőben járt az internetezés. Akkoriban a közösségi média – a mai értelemben – szinte sehol sem volt. Néha belegondolok, ugyan mi lett volna, ha a kilencvenes években a facebook, az insta, a twitter, meg a többi manipulatív hírharsona napjainkhoz hasonló intenzitással működik? Alighanem tételesen több áldozattal jár az amúgy is véres konfliktus-sorozat, és az elhúzódó válság még tovább nyúlik, ráadásul összezagyváltabban, mint ahogy véget ért, mert véget ért, hála Istennek. (Legalábbis egyelőre.) Ebben a mostani tragédiában mindkét fél MINDENT bevet. Olykor azt hiszem, a fronton, a hagyományos küzdelemben már aligha lehet nyerni vagy veszíteni: minden a virtuális térben, a propaganda révén dől el. A média hihetetlen erő, a közösségi térbe elengedett hírverés, a figyelemfelkeltés, a manipuláció pedig az új wunderwaffe. Mondom, megéltem Jugoszlávia bombázását, amikor NATO gépek naponta szórtak bennünket. Beleremegett a házunk, mikor 10 km-re tőlünk csapódott be egy rakéta. Nem féltünk, inkább keserűen nevetgéltünk: lesz mit mesélni az unokáinknak. Akkor azt hittem, a pokol legmélyebb bugyrában a világ. Hogy innét már csak ki- és fölfelé lehet haladni. Reménykedtem, jobb lesz a jövő. Észhez térhetünk végre. Nem így történt. Mára nemhogy lesüllyedtünk, ráadásul össze is lett kuszálva minden. Ami alant volt, fölkerült és fordítva. A fogalmak kiüresedtek. Már az a szó, hogy abszurd is értelmét vesztette: elég csak körbe pillantanunk. Lázadozik a rücsök, kavarog a kosz. És a világ nem tért észhez, sőt, a maradék sütnivalóját is elvesztette. Megbolondult. Így is lesz mit mesélnünk az unokáinknak. Ha leszünk, ha lesznek még egyáltalán unokák. Jó kérdés. Ez a jövő kérdése. Adja az Isten, hogy legyenek. Kacagjanak csak ki bennünket, ujjal mutogassanak vissza a mostani korok emberére, röhögjenek, szörnyülködjenek, ahogy mi röhögtünk, szörnyülködtünk a középkori babonákat megismerve. Nekünk úgy tűnik nem sikerült rendet tennünk. Rájuk hárul a feladat. Csináljanak egy jobb világot. Ezen imádkozzunk.

Segítek

Van egy pár ismerősöm, akik megszállottjai Orbán Viktornak. Fordítottan: utálják, mint kisgyerek a főzeléket. A viccbeli Mórickához hasonlóan nekik meg mindenről a magyar miniszterelnök jut az eszükbe, hovatovább izélés közben is Orbánról gondolkodnak. Szar dolog lehet ennyi daccal élni, kétségtelen. Nem csak magánemberek, egész intézmények orrolnak a kormányfőre. Az egyik vezető amerikai napilap dörgedelmes cikkben már-már bibliai méretű csapásként tünteti fel személyét. Nekik is, meg minden fenekedőnek segíteni szeretnék. Pár pontban összegyűjtöttem a magyar kormányfő bűnlajstromát. Íme:
Orbán megtámadta Vietnamot, utána bekebelezte Nicaraguát, einstandolta a Panama-csatornát, egymaga partra szállt Líbiában, ahol lepacsizott és együtt vacsorált néger ellenzéki embereket Idi Amin Dada volt ugandai diktátorral, hogy utána a müncheni olimpián sihederként izraeli sportolókat ejtsen túszul. S ha mindez nem elég: megkavarta a szart Afganisztántól Szírián át egész Egyiptomig, ahol rendelt magának egy fáraó sírt, a legnagyobb piramist, de kisvasúttal és VIP-páholyos focistadionnal, amit szegény rabigába hajtott haladó, demokratikus újságírók korbács csattogása között tizenvalahány éve vért és verítéket hullatva építenek a gazembernek. És most készül befagyasztani a Dunát, hogy a jegén megkoronáztassa magát. A ceremónián Putyin elnök személyesen, glaszékesztyűben teszi a fejére a Szent Koronát, és a cári balett legszebb balerinái ugrálnak majd ki az emeletes tortából. Az est fénypontja az lesz, amikor Gorcsev Iván átnyújtja a frissen koronázott Orbánnak a fizikai Nobel-díjat, amit Noah Bertius professzortól egy makaó nevű kártyajátékon nyert el.

                                               Pk