 |
| Eső után - rajzom |
Le Torrent (A spirál) – 2022.
Ez a film pont azt nyújtja, amit elvár tőle az ember. Nem kell minden krimiben kötésig vérben gázolni, már ha egyáltalán kriminek tekinthető a Le Torrent, amit inkább csak az öreg André Dussollier miatt néztem meg. Egyszer nézhető mozi, családi dráma, messze van ez a krimitől, pláne a thrillertől. Röviden a történet: egy másodjára nősült jómódú vállalkozó rájön arra, hogy az új feleségének viszonya van valakivel. Az éjjelbe fúló veszekedés után a nő dérrel-dúrral távozik a családi házból, ám a szeretője már hiába hívja. Csak napokkal később találnak rá, a hatalmas vihar miatt a közeli, megáradt folyó elsodorta a testet, ám kétségtelen, nem az időjárás miatt halt meg a csalfa menyecske, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon tényleg így történt? Vagy ettől azért bonyolultabb a megoldás?
Ha rajtam múlott volna, másként alakul a forgatókönyv. Én bizony végig nyitva hagytam volna, vajon bűnös-e a férj a neje meggyilkolásában, vagy sem. Így viszont veszített varázsából a történet. Pedig számos példa igazolja, hogy rükvercben visszafejtett sztorival is lehet izgalmas, lebilincselő krimiket csinálni, amikben ráadásul még az emberi pszichét láttatni óhajtó rendezői szándék is szépen beteljesíthető. Mást ne mondjak, a régi Colombo sorozat rendre így készült, és mégsem érződött rajtuk az a tétova unalom, ami a Le Torrentben bántó módon piszkálta az ízlésemet. Esküszöm, azt hittem, ez az altatásos módszer is csak egy trükk, valami orbitális gellert vártam a végére: hoppon maradtam, tán nem baj, hogy elárultam. Olyan ez a film, mint egy közepesen megírt novella: van eleje és van vége, de a következő oldalra lapozva már egy másik elbeszélés gyújtja meg a fantáziánkat, abban bízva, hátha jobb lesz az előzőtől. 10/5
The Covenant – 2023.
Amikor a sajátjaikat idegen erőknek elárulókról van szó, mindig arra gondolok, hogy végül is Cooper indiános történeteiben is a mohikánok, meg később a póni indiánok a jók, holott a történelemben az a dicstelen szerep jutott nekik, hogy elsőként hódoltak be a fehér embernek, és váltak csicskáivá a hódító amerikai szándéknak. Pont miként Custer tábornoknak lehetett varjú indián felderítő egysége. Legendásnak nevezik, de szerintem csak egy megalomán, szereptévesztett hülye volt, aki feláldozta az embereit. Mindenesetre a korabeli jó hírneve sem segített rajta Little Big Hornnál, a csatában. Annyi köszönhető a varjú szövetségeseinek, hogy egy szerencsés varjú, aki időben megneszelte a bajt, elhúzta a csíkot és messziről nézte, miként győzik le a 7. lovas hadosztályt az összevont sziú-csejenn-arapahó törzsek harcosai, majd utána hírt adott a veszteségekről.
A The Covenant (szabad fordításban: a szövetség, de lehet ígéretként is értelmezni) valami ilyesmi. Egy renegát afgán tolmács megmenti egy amerikai törzsőrmester életét. Volt bennem egy gyanús érzés, hogy bő két órán át a vegyes páros idegen terepen való bujkálását kell majd végig szenvednem, velük együtt, de szerencsére Guy Ritchi kipróbáltabb filmes, semmint ilyen olcsó, hatásvadász módon csinálja meg a filmjét. Ugyanis a játékidő felétől bő teret ad a háttérben mindvégig megbúvó drámai szálnak. Átértelmeződik a háborúval együtt az otthon, a család fogalma, lelkiismereti dilemmák sora rántja vissza a nézőt a harcos tálib mindennapok poklából, és egy jó adag, Amerikát bíráló társadalomkritika is belefér a produkcióba, ami csak jót tesz a történetnek, lévén, végig nyitva hagy bizonyos kérdéseket, izgalomban tart bennünket az utolsó percekig.
A The Covenant az angol rendező új próbálkozása – nem mondom, hogy nem lett jó. Aki még nem szeretett bele Afganisztán vadregényes tájaiba, annak kötelező a Hindukus láncolatának bércei fölött lebegő, kacskaringózó drónfelvételek megcsodálása, és ajánlott az Amu-darja vízgyűjtőjének környékét is tanulmányozni.
A film színészei egytől-egyig jók. Egyedüli észrevételem – ki is lóg a vizualitás sorából –, hogy azok a lassított felvételként visszajátszott, klip-szerű emlékképek szerintem teljesen fölöslegesek, modorosak a szikárabb, de zseniális, néha kézikamerás operatőri munkához viszonyítva. És még egy fekete pont: a borzalmas, ír jellegű, vonósokra írt, nyekergő zene sem nyerte el a tetszésemet, jóllehet a drámai feszültséget volt hivatott aláfesteni. Nekem mégis inkább idegesítőnek, idegennek hatott. Összességében nézhető drámai akció mozi Guy Ritchi új, afganisztános filmje. Amennyit szenved benne a szegény pastu tolmács, bátran összeölelkezhet Leonardo Di Caprioval és osztozhatnak a Visszatérő-díjon. 10/8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése