 |
| Kispiac alatt - festményem |
A
Járás pora halálos volt, bádog színű és gyógyíthatatlan,
a fény lobbant, megszakadt, ahogy nézett rám az a biciklis ember,
a hitem hinnem kellett, a pusztát tűz perzselte, mint ócska katlant,
mikor a Kustúr-út dűlőjén szembe jött velem az öreg Isten.
Az
Isten ingje világlott kéken, a nézésében kétely tükrözött,
íriszében
liliom sötétlett, hol tűhegyre tűzött bogárka voltam.
Láttam
a folyón könyöklő párákat, az öbölben a sós ködöt,
és
a régi lányok arcát kamillák pöttyözték sok-sok sárga foltban.
Nem
tűnt szent jelenségnek. Rőt, foszló nadrágszárán csipesz lógott.
Ám
kereke küllőin visszaforogtak az emlékek, peregtek…
Ő
bámult, nézett merőn. Tán latolt: nem volt elégedett, sem csalódott,
s
én álltam előtte mezítelen, mint egy kitagadását váró eretnek.
És
már fájt is az utam, mi a Jézus Szíve szoborhoz zuhant,
és együtt voltunk megint, a Deszka, a Spörge, vállamon az ásó,
mikor gázárkot túrtunk, akác szagú nyárban levetkőztem magam,
gyöngéd nap sütött ránk, és szólt a nagytemplomi harangszó.
És
átbuktam újból a móló alatt, iszap és homály vett körül,
idegen nagyváros aszfaltján, platánok közt levegőt tüdőztem,
anyagi
párlatom elillant, volt ki ezért sírt, volt, aki örült.
A ligeti fákhoz kócolt az álmom, hallgattam, higgyék – legyőztek.
És ott, a Kustúr-út égbe tűzött hajlatában, a sorsom villantott:
a
voltból a leszt a biciklis ember-Isten szépen megmutatta.
Nem kárhoztatom sem őt, sem mást, mert ennyi és csak itt vagyok.
Olykor
megszól a világ: furcsa lélek. Néha mondják: ebugatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése