FILMES NAPLÓ - 13.

 

Vihar - rajzom

A lányom nevében – 2016

Igaz történet alapján készült francia film. Régi nagy kedvencem Daniel Auteuil. Remek karakterszínész. Valamikor a ’80-as évek elején találkoztam vele először, egy vérbő komédiában – A csibészek érettségiznek. (Még a rendező nevét is fejből tudom, Claude Zizi. Sosem láttam tőle másik filmet. Valószínűleg a mókás neve miatt tapadt meg bennem.)

A lányom nevében film azonban nem komédia. Sőt. Erős dráma, és a filmes élményre még rá is játszik, hogy jó előre, időben tudjuk, megtörtént eseményeket dolgoz fel. Negyven évvel korábban kezdődik a cselekmény, pontosabban 1982-ben járunk, amikor André Bamberski, egy elvált, jómódú üzletember értesül róla, hogy 14 éves lánya meghalt. A balesetnek tűnő tragédiát beárnyalja, hogy a kamasz lány az édesanyjával és annak új férjével, egy közös németországi nyaraláson vett részt. Az ismerősök sajnálkoznak, mindenki gyászol, ám Bamberskit az apai ösztön nem hagyja nyugodni. Ahogy lassan összeáll előtte a kép, mind inkább meg van róla győződve, hogy a megmagyarázhatatlanul hirtelen bekövetkezett halál nem baleset volt, ezért privát nyomozásba kezd. A boncolási jegyzőkönyv alapján majdnem bizonyossá válik, hogy a kislányt a mostohaapa, Dr. Dieter Krombach ölte meg. Miután a fájdalmától félőrült édesapa Németországban nem tudja elérni, hogy Krombach-ot elítéljék, Bamberski a francia hatóságokban bízva annak szenteli az életét, hogy igazságot szolgáltasson Kalinkának és börtönbe juttassa Krombachot. Utóbbit a szintén sokat foglalkoztatott német sztárszínész, Sebastian Koch alakítja, mit mondjak: zseniálisan. Annál is inkább tetszett Koch játéka, mert én még őt negatív szerepben sosem láttam: az arca, az egész lénye valami kedvességet, intelligenciát, és férfias vonzerőt sugároz. Ebben a moziban pont erre volt szükség, hogy a szexuális ragadózó simulékony, megnyerő természetét a nézőknek tökéletesen visszaadhassák. Koch nem csak hogy megugorja a lécet: bámulatos módon egyfajta metamorfózison megy át. A sármos sváb orvosból a szemünk láttára vedlik át kéjsóvár, gonosz pszichopatává. Pont, miként az örökkön derűs, jól menő üzletember édesapából egy megkeseredett, kényszernyugdíjas, koravén férfi lesz, akinek a megszállottsága minden ismerősét, sőt az új, nagy szerelmét is elmarja maga mellől.  A film a több évtizedes hajsza egy-egy fordulópontján időz. Lehet dühöngeni az európai országok jogalkotóinak slendránságán, a bürokráciát is szabad szidni, ám mindvégig ott kísért bennünket a baljós gondolat: Bamberski esete nem egyedi. Ugyanez, vagy hasonló mizéria bármelyikünkkel megtörténhet napjainkban is. Hisz paragrafusokkal nyűglődő, a hivatalok útvesztőiben folyamatos párbajokat vívó kisemberek vagyunk mindahányan, hétköznapi szélmalomharcainkkal. Lehet, csak sorbanállás a részünk egy értelmetlen banki ügylet miatt. Lehet, csak úgy számláznak a címünkre, hogy muszáj tiltakozunk a jogsértés ellen. Egy biztos: kitartásra vagyunk ítéltetve, mint a szegény monsieur Bamberski. Ám vele ellentétben egy cseppet sem biztos, hogy mi majd nyerünk az örök hatalommal szembeni vitában és győzedelmeskedik az igazunk. 10/9, erősen ajánlott megtekintésre!

 A fák tengere – 2015

Ha megbosszul egy film, vajmi keveset tudok ellene tenni. Fátyolos szemmel nézhetem. Esetleg lehet a hangom panaszos vonyíkolás: kivédhetetlenül ragad magával az indulat, úgy a jó, mint a rossz értelemben vett érzelmesség. Ezt már régtől tudom. (Éppen emiatt ódzkodok megnézni például A sziget szellemeit. Nem lenne nagy segítségére a lelkemnek.) Némely filmnél – mint A fák tengerénél is – úgy éreztem, ismét belém nyúltak, elvettek tőlem, fontos dolog került napvilágra. Míg néztem a filmet, szép csendben, észrevétlen kihasíttatott belőlem valami, ami a film végén ugyan visszakerül a helyére: de akkor már nem vagyok ugyanaz, mint aki voltam. Nincs ezért vigaszom. Ülök a mozi befejeztével, lehulló karokkal és a madár csillogó gombszemében keresem a választ, hát mégis, mi végre? Ám felelet nincs.

Ahogy nem talált válaszokat Arthur Brennan sem, akit Matthew Mcconaughey elevenít meg. A Csillagok között óta szeretem ezt a folyton átváltozó színészt. Itt is tüneményes. Nemkülönben a feleségét alakító Naomi Watts, akit viszont a 21 gramm megtekintése után becsülök igazán.
Azt hiszem A fák tengere az idei évem legszebb filmje, pedig sok mindent megnézek. Ez az alkotás azonban nagyon megrendített. Teli van szebbnél szebb metaforákkal, allúziókkal, vissza a múltba és kikövetkeztetve a jövőt... Vezeklés és üdvözülés, vagy egyik sem...
A szimpla történet:  egy amerikai fizikatanár Arthur Brennan házassága válságba kerül, majd a feleségét váratlanul elveszíti. A tanár egy fogadalma miatt elindul Aokigaharába, a japáni Fuji hegy tövének titokzatos, sűrű erdejébe, ahová a legtöbben azért mennek el, hogy átértékeljék életüket, illetve, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Miután Arthur megtalálta a tökéletes helyet a halálra, a gondviselés szeszélye folytán találkozik Takumi Nakamurával, egy kirúgott japán tisztviselővel, aki szintjén az útját keresi. A két férfi sorsa egybefonódik, és tapasztalatai megerősítik Arthurban az élni akarást és a szerelme erejét.

A csendes végzet megírva. Az utunk is. Kinek-kinek a saját purgatóriuma lobog. Semmi sem az, és semmi sem olyan, mint aminek látszik. Ezt jól be kell vésni, a szív mélyére. El is fogynak a szavak. Nem tudok most többet írni erről a filmről. 10/10