FILMES NAPLÓ - 17.

 

Mediterrán templom (festményem) 
60 x 80 cm, vászon
akril, olaj

K9 – A fenevad (2023)

Tegnap este "néztem" meg. Gondoltam, alszok egyet a véleményemre. Nem szeretek indulattal írni, pedig nagy volt bennem a harag, hogy rögtön a végefőcím után ide ülök a billentyűzet elé, és belekiabálom a világba a dühömet. Aztán vasárnap lett, és most némiképp lehiggadva összegzem a benyomásaimat. Ez a film nem ér egy döglött bolhát sem. Aaron Echartot amúgy bírom, ám ezt a blődli mozit végig kínlódva nagyot esett a renoméja nálam. (Egyszerűen nem értem: akinek kismillió dollárja van a korábbi szerepeiből, az miért nem válogat a felkínált lehetőségek között? Muszáj minden szennyet viszonylag nagy gázsiért elvállalni? Nincs szakmai, színészi büszkeség a világon? Lásd: Robert De Niro komédiáit, meg Bruce Willis csillagának a leáldozását. Zárójel bezárva.) Már a rendőrkutya temetésén könnyezve nevettem. Az még benyeltem, hogy egy kutyának díszsortüzes, zászlós, koporsós temetés jár. Amerikát elnézve, ettől nagyobb elmebajuk is van, spongyát rá(juk). De azon már hangosan hahotázva csapkodtam a térdem, hogy katolikus pap (!) celebrál a kutya sírjánál búcsúztató liturgiát. Több kérdésem is lenne ezzel kapcsolatban. Az első, esküszöm, mostanáig ezen töprengek: honnét a rossebből tudták, hogy az elpusztult kutya katolikus hívő volt? Mi van, ha zsidó, vagy protestáns szellemben nevelkedett? A másik: ha egy bolhazsáknak ilyen puccos állami temetés jár, vajon az elpusztult rendőrlovakat milyen, mekkora koporsóba szuszakolják bele, és legfőként hogyan? Láttam már döglött lovat, tehenet, birkát. Megsúgom, hamar megmerednek, egy lótetemnek fizikai képtelenség összehajtogatni a négy lábát. Mindegy. Ez csak a kezdet volt, a maradék másfél óra alatt fél szemmel kísértem a csapnivaló sztorit, a silány színészi játékot meg akárki észreveszi, nem kell hozzá filmkritikus, esztéta diploma. Ha valaki látta a Kutyám Jerry Lee, vagy a K (nem tudom mennyi) meg a többi, sváb németjuhászos-nyomozós páros által összekínlódott tévé sorozatokat, annak erős déja vu élmény lesz mindezt egy még ócskább minőségben összesűrítve viszontlátni. Már nagyon régen megfogadtam, hogy állat főszereplős, vagy sportról szóló filmeket eleve nem nézek meg. Olyanba se kezdek, aminek Dolph Lundgren, Ben Stiller, Eddie Murphy vagy Adam Sandler szerepet kapott. Egy életem van, nem pazarolom fölösleges hülyeségekre. Szombat este megszegtem azt a törvényemet. Iszom is a levét. Thrillert, krimit ígért az ajánló. El ne higgye senki. 10/1 Persze, akinek kedve van: kalandra fel! Nézze meg. Én szóltam.

Bodies - 1. évad (2023)

Most fogom nézni a 7. részt. Eddig tetszik, dacára a már sajnos szokásos Netflixes ismérveknek, amik vízjelként ott vannak minden szériájukban: a homoszexuális propaganda, a deviancia propagálása, és a demokrácia alapértékeinek az elmaszatolása, a rossz értelemben vett szabadság (valójában szabadosság) dicsőítése, meg az az ájult igyekezet, hogy mindenről és mindenkiről, ami nem európai azt állítják, jobb, szebb, és igazabb az Ókontinens klasszikus erényeitől. Először azt mondom, ami elveszi tőle a kedvemet. A bekezdésben leírtak miatt a – vélhetően – pakisztáni fejkendős "brit" rendőrnő lesz a világ megmentője, a 19. századi családját feladó rendőr máról-holnapra férfi szeretője karjába teljesedik ki, a London bombázását túlélő zsidó származású nyomozó pedig antiszemita vádak kereszttüzében nemesedik rendőrgyilkos, korrupt zsaruból az igazság verhetetlen bajnokává. De a "legjobb" a négy főhős közül a jövőben játszódó rész kulcsfigurája: én még ilyen rusnya teremtést az életemben nem láttam. Nagyfejű, csökött gnóm a húszdekás zsaru "nő", ha egyáltalán nőként emlegethető ez az aszexuális kerti törpe. Megnéztem, ki ez a bűn csúnya színésznő, Iris Maplewoodnak hívják a szerencsétlent. Semmi bajom nem lenne a testi adottságaival (bár normális ember az ilyet bottal sem piszkálná meg), de az felettébb kínos, hogy rettenthetetlen zsaruként tőle minimum két fejjel és ötven kilóval nehezebb férfiakat kell rendszeresen leküzdenie – persze, sikerrel, off korsz... És még valami. Mindig jókat derülök a sci-fi filmesek ötlettelenségén. Egyszerűen képtelenek új képi világot teremteni, nincs fantáziájuk, hogy kicsit másként láttassák a közeljövő mindennapjait. Így csak steril kocka és üveg házakra futja, hülye, életidegen megvilágítással, amihez képest egy kórboncnoki terem is maga a megépített laza vidámság. Az utcák, közterek is mintha fröccsöntött, felnagyított játékokból lennének: sehol az életnek, az emberi lélek kellemének megfelelő szöglet. Értem én, hogy ezzel is az elembertelenedő, fasisztoid világra akarnak utalni, de itt jegyezném meg, hogy a történelmi fasiszta építészet is alkotott világraszóló remekműveket, amik máig elkápráztatják nem csak az utókor közönségét, hanem annak szakembereit is. (Próbált volna Mussolininek valaki szögletes üveg és beton bozótot eladni építészet ürügyén.) Ami tetszett – és ezt sajnos röviden meg tudom fogalmazni –, az a történet. Szívesen olvasnám, mint nézném. Klasszikus időhurkos, időutazós mese, de akadnak benne fordulatok és izgalmak. Én meg szeretem az ilyesmit, nem tehetek róla. Maga a film az átlagostól jobb, de a fentebb leírtak miatt lepontozom inkább: 10/7.

Napóleon hadművelet (2023)

Kellemes kikapcsolódás volt a film, egy ízig-vérig izlandi akció-thriller. Mindig elképedek rajta, hogy ez az amúgy kicsiny lélekszámú ország miféle értékeket tud kihozni magából úgy a filmgyártás, mint például a foci, meg a turizmus terén is. Ez a film is jó lett. Nem kell nagyot várni tőle, nem a filmművészet remeke, de hozza, amiért elkészült: van benne akció, feszültség, titokzatosság és fordulatokban sincs hiány. Ráadásul rém egzotikus, rideg tájékon játszódik a történet. És mindez úgy van összerakva, hogy sehol sem lelni benne korunk elmebaját, a kötelező kvótát meg az érzékenyítést. Itt végre az amerikaiak a rosszak, akik Izlandot is gyarmatukként kezelik. Egy CIA-s fekete nő a fő hóhér, pedig – esküszöm – mindvégig azt vártam, hogy egyszer csak megvilágosodik, és jó útra tér, mint az oly sok filmben előfordult, ha netán néger színésszel negatív figurát mertek eljátszatni... Az izlandi filmekben rendre előforduló nagy kedvencem, a dagadt Ólafur Darri Ólafsson is beférkőzött a szereposztásba: mackós, szőrös alakja jólpasszol a fagyos, embertelen világ keménységéhez. Jó kis üldözéses, összeesküvés elméletes mozi ez. Sosem fogom megérteni, mi magyarok ilyesmit miért nem tudunk összefilmezni? A lengyelek megcsinálták a Watahát, a horvátoknak is van jó krimi sorozatuk, a románok is kémfilmes szériákat és jobbnál jobb thrillereket gyártanak (utóbbiakat rendre Erdély bércei között!). Lám, a fél budapestnyi izlandi is tud, meg mer a kamerák mögül csodát tenni! Csak mi költünk csilliárdokat nézhetetlen, pár száz főt érdeklő művészfilmekre, vagy történelminek nevezett pongyolán összegründolt tévés játékfilmekre, és már az is siker, ha valaki – például az Üvegtigris – leutánozza Kusturica fekete komédiáit. Bátran ajánlom a Napóleon hadműveletet mindenkinek. Nem váltja meg a világot, de szórakozásnak megteszi. 10/9