Néhány eretnek gondolat a Magyar Kultúra Napja elé
 |
| Jelfáink a Csákó-halmon, 2002. október 22. Valkay Zoltán, Pósa Károly, Tóth Vilmos |
A hatvanas-hetvenes évektől kezdődően lett divat a Kárász utcán korzózni, jó nevű éttermekben enni, mulatozni; fürdőbe járni, vagy legtöbbször szimplán bevásárolni.
Szeged központját, a Reök-palota szecessziósan gyűrött falfelületét és a borzalmas beton szökőkutat még az is megcsodálta, aki a kilencvenes években legatyásodva – jóval kisebb mellényében megcsöndesedetten - nézelődött, seftelt vagy egyszerűen menekültként tengődött a Tisza-parti városban.
A Dugonics tér neve minden valamire való kanizsainak ismerősként csöng.
Mégis nagy tételben mernék fogadni abban, hogy a tér névadóját sokan Dugovics Titusszal keverik össze. Az utóbbi a török időkben volt vitéz. A mai napig emlegetik bátor tettét, amikor Nándorfehérvár ostrománál egy janicsárt magával rántva zuhant a mélybe. Szeged központi tere viszont a város szülöttéről, Dugonics Andrásról kapta a nevét.
A jó Dugonics a 18. század utolsó évtizedeiben katolikus papként a természettudományok doktora volt. Matematikát tanított és az a hír járta róla, hogy az óráin a Nádasdy gróf ivadékának csakúgy lekevert egy-egy pofont, mint a paraszti származású nebulóknak.
Azt viszont alig tudjuk róla, hogy ez a kiváló férfiú volt egyben az első magyar regény, az Etelka megírója is. A kötet 1786. március 15-én került ki Landerer nyomdájából, és az 1000 példány két év alatt elfogyott. Példátlan sikernek számított ez abban az időben!
Minden második lány Etelka nevet kapott a körösztvíz alatt, megszaporodtak a Zoltánok, meg az Árpádok. Dugonics kötete hamarjában két új kiadást is megért: 1791-ben és 1805-ben.
Ne feledjük, hogy Dugonics kortársa volt Herder, ez a tudálékos német irodalmár, aki a magyarság nyelvének, kultúrájának gyors eltűnését jósolta. És II. József is pont ekkortájt uralta Magyarországot! Köztudott, hogy a Kalapos Király tűzzel-vassal számolta föl a magyar tradíciókat, a Szent Korona szellemiségét és a történelmi magyar államiság alappilléreit.
Cenzorok működtek, spiclik súgtak, titkosrendőrök járták a városokat.
A világ műveltebbnek hitt felén meg ócsárolták, fitymálták, kérdőjelet tettek minden mögé, ami magyar. Dugonics történelmi műve ezekben a zaklatott időkben íródott. Ráadásul a magyar honfoglalás korában játszódik a cselekménye.
Az első magyar nyelvű regény! Amikor csak németből fordított szirupos történeteket lehetett olvasni.
Ugorjunk a mába!
Menjünk be ma egy közkönyvtárba!
Kérjük ki az Etelka régebbi, vagy netán mostani kiadását! Nyúlni fog az ábrázatunk, ha (jó esetben) szerény egy példányát fölleljük a polcokon!
(Magyarkanizsán egy darab 1904-es kötet szomorkodik!)
Összehasonlítás képen olyan ez, mintha Shakespeare-ért kéne kutatni Londonban, Moliére nevét nem ismerné a francia.
Hogyan történhetett meg velünk ez a gyalázat?
Első kérdésemre nagyon egyszerű a válasz:
Az Etelka, a megszületett magyar történelmi regényt, rögtön a megírását követően negatív kritikával illették a kortársak.
Fölrótták neki, hogy túlságosan nemzeti, hogy magyarkodó, hogy történelmietlen, amiért a piarista Dugonics a szkítákat, Attila hunjait, és az avarokat a nemzeti őstörténetünk részeként értelmezte.
A bécsi kritika ízekre szedte.
Még Kazinczy is maró gúnnyal írt róla, pedig csak az fájt neki, hogy elírták előle az első magyar regény dicsőségét.
Ugyan akkor Dugonics András több sikert ért el színműveivel, tudományos értekezéseivel, és sokkal népszerűbb volt, mint nyelvújító kritikusa egész életében valaha.
Ennek volt egyenes következménye, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a megalakulásakor indexre tette a regényt, meg Dugonics Andrást és az egész életművét. Nem felelt meg az újsütetű finnugor elméletet szajkózóknak, túl magyaros volt a bécsi német verdiktre bokázóknak.
Egy regénnyel és annak írójával rosszabb nem történhet, minthogy agyonhallgatják.
Kiradírozták az irodalmi emlékezetből, és napjainkban Dugonicsról, írásáról csak az őt pellengérező könyvekből kaphatunk információkat.
A megmondó emberek, pedig a 20. században is előszeretettel törölték lábukat az Etelka szerzőjébe. Aki meg akart felelni a magas irodalmi körök korifeusainak, annak szinte kötelező érvénnyel ütni kellett egyet Dugonicson. Csokonai hiába gyalogolt Budára Dugonicshoz, akit a mesterének vallott. Jókai, Móricz, Mikszáth meg a népies írók hiába hogy Dugonics szellemének fáklyavivői lettek: még ma is sunyin elhallgattatnák azok, akiknek csípi szemüket nemzeti kultúránk.
Miért írok ilyen hosszan erről a jobb sorsra érdemes lassan két évszázada halott íróról és polihisztorról?
Mi köze van 2012-ben a Magyar Kultúra Napjához?
Csak annyi, hogy mostanság megint módi lett bugrisnak, avíttnak, európaiatlannak nevezni mindazt, ami kicsit is magyar.
A régi passzátszelet fújja a Nyugat, erőlködő magyarországi meg olykor újvidéki, szabadkai segédlettel. Jelképesen mondva: Dugonics sírján „Kék Duma-keringőzni” még most is nagyobb dicsőség, mint a magyar érdekeket védeni.
Patinás irodalmi társaságokat jegyez kultúrtörténetünk: Győrben a Kisfaludy, Temesváron Arany János, a kecskeméti Katona József, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond…
Szegeden 1892-ben alakították meg a Dugonics Társaságot.
1952-ben tiltották be.
Beszédes a dátum.
Tudjuk kik rettegtek ettől a szellemiségtől.
Ezért legyen fülünk hallásra, jól nézzük meg, és véssük eszünkbe, ki mit állít rólunk!
Itt már egy jó ideje nem csak a magyar műveltség, a hagyomány, a gondolkodásmód áll az ellenérdekeltek kereszttüzében.
Hanem a létünk.
Pósa Károly
2 megjegyzés:
Ez olyan fontos bejegyzés, hogy ámulok, miért csak négyen (velem együtt) kattintottak rá, hogy tetszik?
Tisztelt ÉvaZsuzsanna!
Bár a szerénység kötelező, mégis el kell mondjam, hogy megjegyzése nagyon jól esik. Elkél néha a jó szó, pláne úgy, hogy igazságával jómagam is egyet értek.
Mindazonáltal biztosíthatom afelől, hogy a Dugonics című írást ezidáig már több százan elolvasták - a rend meg a kíváncsiságom kedvéért belementem a blogom statisztikai adataiba és megnéztem -, egészen pontosan 257 olvasást és az Ön megjegyzését archiválta idáig a rendszer.
Hogy ebből a szép számból miért csak négyen vették a fáradtságot, hogy jelezzék véleményüket, nem tudom. Ilyenek vagyunk.
Szűk marokkal mérjük a visszaintegetést. Pedig ha tudnák, hogy néha mennyire elkél a biztatás, milyen szép perceket okoz egy-egy odavetett megjegyzés, rákattintás a tetszik gombra, akkor valószínűleg sokkal többen élnének a lehetőséggel.
Így, beérem azzal, hogy napi szinten rápislantok az oldalam látogatóinak számát jelző grafikonra, és nyugtázom, hogy még mindig akadnak olyanok, akiket érdekel az, amit írok, vagy rajzolok.
Megjegyzés küldése