A hálábi torony

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve - XII. rész

A Tükörzúzó idők tájékán, de még a Nagy Arabus Háború előtt élt Háláb városában egy messzi földön ismert, dúsgazdag kereskedő, aki egyben a város kormányzója is volt. Tengeri flottája ezer áruszállító evezős gályából állt. Rakterükben számtalan korsónyi drága parfümöt, csodálatos ékszereket, kelméket, tarka szőnyegeket, elefántcsont faragásokat szállított, üzletelt a világnak mind a hét sarkával.
Ám a teljhatalmú nagyúrnak minden kincsétől többet ért egyetlen ivadéka, meseszép lánya, akit rajongásig szeretett.

Legnagyobb bánatára a leány soha nem tanult meg beszélni. Néma volt, mint a hullámokat törő Sós Zátony.
Amint a leány eladó sorba került, a kereskedő egyre gondterheltebbé vált. Szótlan lett és sokat sóhajtozott.

Egy napon aztán díszhintóját kérte.

Rózsavízzel kifésült szakállának drága illata hosszan lengedezett a bazár környékén, ahol egy alacsony szemöldökű házhoz érve bekopogtatott a város legtiszteletreméltóbb emberéhez. A bölcs öreg hajdanában a legendás ál-Fárábi mester tanítványa volt.

Elmondta neki, hogy kétségek gyötrik, a leánya jövőjét illetően. Eladó sorba került, de szinte még gyermek. Tapasztalatlan fiatal kancacsikó. Ráadásul, néma a szerencsétlen teremtés, hang nem hagyta el a száját soha. Vajon megtalálja-e majd az igazit? Fölismerszik-e az a kérő, aki egy életen keresztül boldoggá tudja tenni? Ki lesz méltó a legszebb és leggazdagabb leány szerelmére?

A bölcs meghallgatta a város urát és némi töprengés után azt ajánlotta neki, hogy tegye próbára a leány kérőit. Építtessen hamarjában a palotájának az udvarán egy jó magas, de nem akármilyen három szintes tornyot! Készítsenek hozzá különféle létrákat. Az a torony legyen a kérők megmérettetése és a Mindenható gondoskodni fog a leány boldogságának meghozójáról.
Megbeszélték a részleteket, és a gazdag ember megnyugodott szívvel tért vissza otthonába.

Másnap kihirdették a városban, hogy a dúsgazdag lány férjhez szeretne menni.
Érkeztek selyemköntösű ficsúrok, álnéven beköszönő hercegek, naplopók, földet túró parasztlegények, sebhelyes veteránok. Jöttek a vállalkozó szellemű fiatalemberek, a városból meg más városokból, meg a messzi idegen vidékekről, és mindegyik jelöltet karjánál fogva fegyveres őrök kísérték oda a frissen fölhúzott irdatlan nagy, három emeletes építményhez.

Megannyi kérő!
Megannyi lovag!
Volt mit látniuk!

A vaskos cédrusokból összeácsolt torony első szintjén temérdek ezüst, féldrágakő, pompás szőttesek, mesebeli kincs állt halomban. Ám az oda fölvezető létrafokok mindegyike hegyesre köszörült szögekkel volt kiverve.

A középső szint roskadásig meg volt rakva arannyal és drágakövekkel. Egész országnyi vagyon várta a szerencsést, akinek úgy kellett följutnia, hogy az oda vivő fokok mindegyikén hosszú láncra vert veszett sakálok kaffogtak, vicsorogtak és a följáró karfáján mérges kígyók százai tekeregtek undorító, halálos vonaglással!

Az eget karcoló magasságba vesző legfölső szint viszont üresen állott… Ráadásul az oda vezető följáró fokai alig-alig voltak meg, leszakadoztak azok a legkisebb tehertől. Korlátja se volt. Foghíjasan tátongott a létra, szédült, aki ránézett. Korhadt, szúette lécekből tessék-lássék módon volt összetákolva.

A kérők próbatétele egyszerűnek tűnt. Kinek-kinek el kellett jutni valamelyik emeletre és a számára legdrágább ajándékot lehozni, majd azt bemutatni apának és leányának.

A vállalkozó szelleműek nagy része el se indult fölfelé, hisz a magasba vesző torony iszonyatos méretével elrettentette gyenge szívüket. Akik meggondolták magukat, azokat az őrök megbotozták, majd elkergették valamennyit.

Mégis, ahogy teltek-múltak a napok, fiatalemberek százai próbálták ki szerencséjüket. A legtöbbjük már az első emelet felé vezető lépcsőfokok valamelyikén összeroskadt, és vérző talppal sántikált hazáig. Akinek valami csoda folytán, sok szíszogás és jajszó után sikerült az ezüstös emeletre följutnia hamar megragadt egy-egy különösen szépnek vélt ezüst-tárgyat, mert a zömük nem akart följebb menni: a friss vér szagát érző, habzó pofájú vadak már tépték megeresztett láncaikat és a viperák halálos mérgétől visszariadtak a legbátrabb kérők is. Akadt azért vakmerő, egy kézen megszámolható kalandor lelkű figura, aki nekiveselkedett ugyan a második emeleti följárónak, de majdnem mindegyikük szétmarcangoltan vagy kígyómart sebbel zuhant alá a magasból. Ketten élték túl az aranyhoz vezető út tortúráit, de lehozott ajándékuk nem nyerte el az apa tetszését, és a néma leány is közömbös maradt.

Harminchat nap után elfogytak a jelentkezők.
A torony ott magasodott a város fölött, mint valami gonosz vesztőhely és nem akadt már senki, aki megmászására vállalkozott volna.
A dúsgazdag apa magába roskadtan ült és imádkozott.

A várakozás hetedik napján aztán megcsillant a remény, mert az őrök egy ismeretlen fiatalembert vezettek a toronyhoz. A fiú toprongyos öltözékén idő sem volt csodálkozni, mert a kérő a fájdalom legkisebb jele nélkül lépdelt föl a hágcsón és az ezüstre pillantást sem pazarolva fordult a következő följáróra, amin – bár a sakálok erősen tépték, és a kígyók utána kapdostak – valahogy eljutott a fölhalmozott aranykincshez. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére itt sem állt meg, hanem kapaszkodva mászni kezdett a rozoga létrán, az eget karcoló magasba. Hágott, kúszott egyre följebb.

Időnként reccsenve letört, kiszakadt alóla egy-egy létrafok. A mélység fölött kalimpált mezítelen talpa, és szögek ütötte sebeiből sűrűsödött csöppekben hullott alá alvadt vére. De fölért, időzött ott egy fohásznyit, majd ugyan olyan szédületes módon, ahogy följutott, vissza is ereszkedett a palota kövezett udvarára.

Az őrök megragadták és vitték nagy lelkesedéssel a gazdag kereskedő elé. Míg vonszolták, két párhuzamos vércsíkot húzott maga mögött az apához és a lányhoz. Több sebtől vérzett. Rongyai lógtak róla. A keze üres volt.
 
Némi szünet után a város ura így szólt hozzá:

- Ki vagy te ismeretlen, szegény, de kétség kívül ügyes és szerencsés ifjú, aki mind a három emeletet megmásztad? Hogyan jutottál föl a magasba, ami senki másnak nem sikerült? És vajon mit hozhattál te leányomnak ajándékot a felhők alatti üresen álló szintről, ami neki tetszene és az én szívemet is felvidítaná?

A fiú nem emelte föl tekintetét, úgy válaszolt, ám érces hangja betöltötte a palota udvarát, elért a torony alatt bámészkodókhoz és kihallatszott a falakon túlra is.

- Kegyelmes Nagyúr! Három kérdésedre - három választ adok. Való igaz, szegénynek születtem. A Szűkülő Torkú sikátorban, palotád déli kapujánál, a narancsfa-ligetedet körbevevő kőkerítés túloldalán nőttem föl. Koldulásból élek. De húsz éve minden nap alkonyatán azért megyek a falhoz, hogy az odabent esti sétára induló leányod jázmin illatát a lengedező szellő felém hozhassa. Húsz éve szeretem a lányodat, bár soha nem láttam, mert a vastag kőfal mindig eltakarta és tudom, hogy soha nem is fogom meglátni, mert születésemtől fogva mindkét szememre vak vagyok.

A második kérésedre a válaszom: A toronyig - mint előttem mindenkit - a fegyvereseid kísértek. Onnét pedig már könnyedén lépdeltem fölfelé a szögekkel kivert fokokon, mert húsz éve leányodat mindenhová magammal viszem. Az ő súlya nyomhat engem az éles szögekhez, de mindez nem számít, mert tiszta szívből szeretem. Aki pedig igazán tud szeretni, az nem érzi tehernek saját testi kínjait, sem a szög, sem a  szilánkos út nem riasztja el. Mennie kell fölfelé azért, akit szeret. A szerelmemet sosem tudnám letenni. Kedvesemet itt hordom belül, aki erőt ad szívemnek, a lelkemnek és gyógyírt hoz beteg testemnek is.

Hogyan jutottam föl, kérded? Hálát adok a Teremtőmnek vakságomért, hogy lányodat így szerethetem!  Mert csak így  voltam képes, világtalanul botorkálva egyre följebb jutni érte! Én nem borzongtam meg a magasban. A földi kincsekre fittyet hányok, hisz csak tapogatózva látok. A míves tárgyak értékét nem ismerem. Sakálok hörgése és kígyók sziszegése sem parancsolt vissza, mert vakságom révén olyan kifinomult lett a hallásom, hogy a poklok ugatásán, a fogcsattogáson, csörgőkígyók táncán át is meghallottam azt, amiért habozás nélkül föl kellett másznom a torony legtetejére.

Harmadik kérdésed, hogy mi az, amit leányodnak lehoztam? 
Kebelébe nyúlt és óvatos mozdulattal egy tarka kismadarat vett elő.

- Tornyod megraktad a világ összes kincsével. De legfölül, az üresen maradt szinten én – a vak koldus ember – meghallottam egy oda tévedt kismadár énekét. Nekem dalolt ez a madárka, az én húsz éve nem múló szerelmemet dicsérte. Bármi áron, de le kellet hoznom ide. Mert mától néma lányodnak fog dalolni, én pedig dúdolni akarok vele, hátha egyszer a napsugár szebben cirógatja majd a világot, megmelegszik az emberek szíve, kitisztul az értelem és bölcsebben fogunk mosolyogni azon, milyen esendőek vagyunk. Néma lányod és én, a világtalan koldus együtt fogjuk áldani az Eget, és meg fogjuk találni a boldogságunkat, hisz a szeretethez nincs szükségünk se szélbe szórt nagy szavakra, se pazarul elénk tárulkozó látványra.

Háláb városának hírhedett tornya már régen az enyészeté. Az emberi emlékezet elfeledte a gazdag nagyúr nevét. Elsüllyedtek a gályák, oda lett a temérdek kincs.

Azóta csak az ég madarainak dala vigasztalja a tűnődő időt.

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2012 augusztus 1.