 |
| Döghal, grafika 30 x 21cm |
„Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel
el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,
amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács
zivataros délutánjából kellett kimentenem a
reményt, hogy ez a mai nap is még
a mienk legyen.”
Ahogy gyorsul velünk az idő múlása, egyre ritkábban becsüljük meg a pillanat ajándékát. Devalválódnak a napok, zsugorodnak az órák, és a perceket szétmaszatolja a valóság. Az éveink karikalábon szaladnak el velünk.
Amióta a világ világ, az ember helyét és szerepét keresi benne. Kapaszkodóként az idő meghatározásával próbálja önmaga létét igazolni.
Így volt ez régebben, így van ez most is.
Ám, mintha évszázadokkal ezelőtt kicsit több tisztelettel illették volna a múltat!
Nagyobb figyelmet kapott a már lejárt idő. Kétségkívül megbecsülték a jelenvaló igazát is, de mindenekfölött a múlt volt az, aminek tanításából okulni tudtak. A jövő, pedig csak az elhivatottakat, a kiválasztottakat érdekelte. (E tekintetben talán ma sem különbözünk eleinktől…)
Nem a hatalmas síremlékekre gondolok! Az örökkévalóságot hajkurászó építkezéseket, vagy a hírnév dicsőségének kétes értékű csillogását az utókor ítélete rendre helyre szokta tenni. Ami ér valamit, megmarad. Ami hamis, álságos, az úgyis menni fog a szemétdombra.
A régiek bölcsességére, ami máig irányjelző.
Az idő egyediségét, meg nem ismételhető titkát kutatták. Nem hobbi-asztrológusként, mint manapság teszik sokan.
Nem.
Hitték az időt.
Ezzel együtt félték is.
Nem véletlen, hogy az ókori uralkodók fő tanácsadói mind-mind az idő kérdését vizsgálták. Középkori királyaink, a nagy hadvezérek döntő csaták idejét a csillagok állása szerint határozták meg, a születendő utódokat az égi jelek útmutatása alapján nevelték föl, vagy pusztíttattak el azonnal. Ám amióta a modernitás őrületében az időt is utolérte ez az útszéli komédia, amióta a magasztos rend helyett fölfordították a világ tükrének képét, vagy más szóval deszakralizálódott a múltunk, az ember már nem hisz. Csak a túlélésre játszunk.
Az időben tőlünk nem is olyan távol, még nagyapáink, dédszüleink korában a ház egyik legfontosabb kelléke – a Biblia mellett – a családi kalendárium volt
Nem ritkán több generáció is ugyan azt a könyvet használta. Jegyzeteltek, írtak bele. A régen elhalt ősök sorai alatt frissen írott tinta száradt. Esküvők, temetések, vásárok, születési évszámok sorakoztak egymás alatt. Megannyi családi vonatkozású adat! Intim pillanatok, legszentebb napok, amelyek létében határozták meg egy-egy család önazonosság-tudatát, a származást, a vért. Olykor csak egy rövid tőmondat által. Ünnepnapokat húztak alá piros tintával. Jeles események évszázadra visszamenőleg nyomon követhetőek voltak.
Meg-megreszkető toll rótta föl valaki gondolatait.
Örömét, elégedettségét fejezte ki vele.
Olykor fájdalmának állított pár betűs emléket.
Egy tőmondat mennyire bele tud égni az agyunkba! Már nem emlékszem ki, de egy író mondta valahol, hogy ha igazi irodalmat akar valaki művelni, az írjon úgy, mint a halálra ítélt, akinek csak percei vannak hátra. Azokban a rövid mondatokban el lesz mondva minden, amit elmondani érdemes.
Ahogy a parasztember nehéz keze által jegyzett egy-két soros bejegyzések is nyers valójában róla, arról az egész korról szólnak. Látleletként. Kincs annak minden betűje. Családi ereklye.
Ma, mindezt a számolatlanul elkattintott merev fénykép igyekszik biztosítani.
Mondanom, muszáj-e: mekkora sikerrel?
Írom mindezt azért, mert előttünk augusztus 29-e. Félezer éve a törökök szerencse-napjaként tartják számon. 1521-ben ezen a napon foglalták el Nándorfehérvárt. A Hunyadiak dicsősége akkorra már keselyűk martalékává lett. A Belgrádot uralma alá gyűrő I. Szulejmán öt évre rá, 1526-ban Mohácsnál is erre a nyári napra időzítette a hírhedt csatáját, aminek katasztrofális következményeit másfélszáz esztendeig - vagy pontosabban -, a mai napig nyögjük. Csoda-e, ha ugyanez a szultán 1541-ben már tudatosan augusztus 29-én adja ki parancsát Török Bálint elfogására? Amit még aznap Buda várának eleste fog követni…
De a történet úgy kerek, ha a végén az is megjegyeztetik, hogy a Kisasszony havának 29. napja negyedszerre már nem hozta meg a pogány szerencséjét. 1686-ban a török védők sikertelenül próbáltak kitörni a Budát ostromló keresztény seregek gyűrűjéből.
A kétségbeesett védőket, s vele a hatalmas Török Birodalmat fölőrölte a történelem malomkereke. Régi a lecke, de tanulságos:
Az idő és a dicsőség mulandó.
Nem árt, ha néha-néha ez is az eszünkbe jut.
Becsüljük meg a mát.
Becsüljük meg a mát.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése