Pósa Károly: Szétmért nyár

Most már - nem gondolok

A mára.

Vár a réti dűlők

Lapálya.

Tegnapom vakfoltos

Homályos.

Ütéstől lett szívem

Magányos.

Keszkenő lángol, vágy

Mi gurul.

Sorvad a szív, sűrű

Vér szorul.

Horizont, füst-ég, ég

A Járás.

Üszkös a bánat, bánt

A fájás.

Mély a kút, mély mibe löktek.

Aszály volt – nyár - de: kiröhögtek.

 

Hogy vagyok? Megy minden

Magától.

A tett, a kedv, hajlam

Nem gátol.

Bár kettős árnyékom is

Elárvult.

Még kitartok. Még erőm

Nem hárult.

Láb itt, láb ott, állok

Határon.

Ki áld, ül, s int nekem

Szamáron.

Lehet, ez mind az ő

Szándéka?

Vagy tán a pokol

Ajándéka?

Most múlt egy nyár, oly tikkasztó.

Víz helyett könnyeket fakasztó.

Kútból fölmászni: két

Esélyes.

Moha s kő vigasza:

Sekélyes.

Belül jól fogd, s bízd az

Egyetlent.

Vagy tűrj és légy te is

Kegyetlen.

Kútkáván ülj, zord kéj

Lesésbe!

Várj mást, kútba s bűnbe

Esésbe!

Lehetsz így hitványság

Kanásza,
Ha lesz majd Sátánnak

A násza.

Maradjak jó, mi áll - talán?

Nyár volt-e - kérdem - egyáltalán?

De tán jobb búbig a

Jég-vízben!

Megdermedve heted-

Íziglen.

Igaz, lent csak kör mi

Látható,

De ha gyúl fény, falon

Áthatol.

Tavasz, ősz, tél, nyárnak

Ingere,

Lesz szívem körkörös

Tengere.

Kortyonként iszom az

Életem.

Várom mi lesz vég-

Ítéletem.

Nekem végül bármit hoznak

Nem lehetek elkárhozva.

Magam vagyok,
elárult.

Ez a nyár most
lezárul.

Magyarkanizsa, 2012. augusztus 20.