A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket.
Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
A vásártér felől érkezett, de lépési már meglassúdottak.
Ezen a zöldbableves-színű hétfőn egy kicsit megtorpant az Élet. Megállt az árok partján, letámasztotta botját és megpihent. A tarisznyájából elővett egy szeplős almát és beleharapott. Az édes lé habja a bajszára ragadt. Az Élet tudta, hogy a tegnapi napon, vasárnap, véget ért a nagy esemény. Míg ette az almát, lustán, a maga csöndös örömteli módján, a verebek megpislogták a dróton, és a Körös pipitérrel hintett nedves földje dohszagot böffentett. Öreg, félbe ütött medvetéglák lapultak a ledózerolt építési hulladékban, és figyelték, ahogy odébb, a Pámbok felé kaptató utca aszfaltján egy kisgyerek karikázik. Rozsdás férfibiciklijének küllőin cigánykereket hányt az augusztusi nap. Jóllakottan hevert az Élet, tarkóra kulcsolt kezén hanyatt fekve nézte a felhőket.
 |
| Tus, grafika 25 x 40 cm |
Magában számot vetett.
Befejeződött a nagy verseny. Véget ért az olimpia.
Lehet, és kell is számolgatni. A két héttel ezelőtti fölfokozott várakozás, a közvetített sportesemények izgalma, vereségek, győzelmek, csalódások és nem várt örömök tucatnyi nappala és éjszakája után illő dolog a végleges eredményt kiértékelni. Aláhúzni, hogy mennyi is az annyi?
De az Élet tudta, és folyton igazolja is nekünk, hogy a számok tükrében mért diadal nem föltétlenül a legnagyobb sikerünk. A dobogós helyezések, a pontszámok, meg a nyakba akasztott medálokon túl valami másról, többről, fontosabbról is szólt ez a világesemény. Ráébreszthetett bennünket a válaszra. Üzenete volt-van számunkra. Emberi nyelven nehezen megfogalmazható tartalma, amit talán ésszel nem fogunk föl, csak a szívünk által válik érthetővé.
A listák, pontszerzés, helyezés és helyezkedés idején, ebben a nyakficamodott világban csak a szív maradt az, ami sugallja nekünk: mi számít értéknek, és mi az, amit nem tekinthetünk egyébnek lapos erőpróbánál. Ma a versenyt többnyire az ész nyeri. Nyeresége a győzelem. De viadalt csak a szív tud! Abból születik a diadal! Így ízlelgeti velünk az élet ezt a két fogalmat.
Akárki tapasztalhatja: az utóbbi édesebb.
A magyar sportolók diadalától hangos a sajtó.
Az Élet azonban tudja, hogy ha a „nagyhatalom” jelzőt ezerszer is hangoztatják, attól még minden maradhat a régiben. Ájult őrjöngéstől, hozsannától még senki sem lett szent. Az Élet az ilyen gyerekes csacskaságokon csak mosolyog. Elnézi jóindulatúan, mert gyermekeknek tekint bennünket, a sajátjainak, ezért hajlamos megbocsátani nekünk olykor kisstílű, piszlicsáré viselkedésünket.
Hány bronz ér egy aranyat? Az ezüst már maga a kudarc, vagy éppen korona készül majd belőle? Az Életet nem érdeklik az éremtáblázatok... Ma ennyi, holnap annyi.
Igazán fontos csak az, amit az Élet régtől fogva tartogat számunkra, ami időtlen idők óta rongyos tarsolyában lapul. Ha szerencsénk van, vagy rászolgálunk, akkor talán előveszi nekünk és jó kedvében megcsillantja.
Nem más ez, mint a küzdelmünk értelme.
Az amiért - de legfőképpen -, ahogyan vívjuk mindennapjainkat!
Ki páston, ki gyűrűn, ki tatamin, medencében, a pályán. Olykor a bíró ítélettől térdre kényszerítve, mások által megpörgetve, szőnyegbe döngölve, víz alá nyomva. Sokszor igazságtalanul pontot veszítünk, kiállítanak bennünket, netán éppenséggel ellenünk fújnak be mindent. Lesérülünk. Megintenek rosszhiszeműen. Ellopják a fölszerelésünket. Elgurul tőlünk a labda, és a csapatkapitány lecserél.
De a kispadról bármikor fölpattanunk, ha lehetőséget kapunk! Megyünk előre, mert gyorsabban, magasabbra szeretnénk! És mindig erősebben!
Az Élet persze tudja mindezt. Hogy ha akarunk, mire vagyunk képesek, hogy naponta száz csodát teszünk.
Magában – tán kissé szégyenlősen bevallva - de ezért tud becsülni bennünket.
Megtapsolja a futómaratonon induló aggastyánt; szülőként aggódik a Tiszában evickélő apró sportemberkékért; a martonosi bekötőnél hűs hátszéllel tol előrébb, s titkon gyógyítja a fájó ízületeket; orvosolni igyekszik bajainkat; simít egyet homlokunkon, ha kétségekkel gyötrő álmaink kínoznak - de ha érdemesnek talál rá bennünket, ha igazán szükség mutatkozik rá -, akkor hónunk alá nyúl, és botladozva vihetjük tovább körösztünket.
Aztán, megáll néha az Élet, végiggondolja mit tettünk, és olyankor mosoly ül ki az arcára.
A napokban látta rajtunk a lelkesedést. Értékeli elszántságunkat. Emberként is, magyarként is jelesre vizsgáztunk.
S míg hétköznapi diadalainkról dúdol, nem felejt el szólni egyetlen fűszálnak sem, hogy minden nappal magasabbra nőjön.
Pósa Károly
 |
| 31. Horgos-Magyarkanizsa maraton 2012. augusztus 12. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése