Majomméz borotvavízzel

Három történet

Bevásárlás.

Nagyáruházban állok, a hűtőpult előtt. Nézem a kínálatot. Ez már nem a hajdani olajkályhás Sanyi-bolt. (Szegény Marika néni valahol a felhők között, angyaloknak méri a csillagport…) Széles a választék. Tejtermékek, kechup, olívabogyók lében és lé nélkül. Mi szem-szájnak ingere. Csak majonézből négy-öt fajta. Nyúlok az ismert, már szokott márkájú felé, de kezem félúton megáll. Egy villanás a múltból:

Kissrác voltam, amikor megnyílt az új gyógyfürdő. Prüszköltünk a medencék kénes vizében. A hangszórókból zene szólt, Paul Ankát ismételtették unásig. Az úszómesteren fehér trikó feszült. Abból az időből mégsem a borzalmas nejlon úszósapka kötelező viselete maradt meg bennem, vagy az első szaunázás élménye, hanem - a melegszendvicsé.

Csudajó szendvicset lehetett ott enni! 
Egy alkalommal csak egyet, mert méregdrágán adták. De megérte! Sokszor a fürdőzés élménye eltörpült a szendvics élvezete mellett. Mi volt rajta olyan különleges? Igazi préselt sonkát raktak rá a vékony vajrétegre. (Nem otthoni parizert…) Finomra reszelt sajt, meg savanyú uborka, pár karika főtt tojás ízesítette… És olyan aromája volt annak a szépen megpirított kenyérnek, hogy a nyál most is összefut a számban!

Számos alkalommal lelkendezve mentem haza, meséltem milyen jót ettem. Kákabélű gyerek lévén anyám – az elmondásom alapján – megpróbálta lemásolni a receptet. Hasztalan kereste a kedvemet. Jó volt, laktató, amit készített: de valami titkos íz - mindig lemaradt a szendvicséről! Kétségbeesetten kísérletezgetett. Eredménytelenül.  

Ma már tudom, mi hiányzott róla.

Anyám nem tett rá majonézt. Egyrészt: nálunk, a családban étkezéskor nem, vagy csak nagyon ritkán használtuk. A hetvenes-nyolcvanas éveket írtuk. Egyszerűbben éltünk, egyszerűbben ettünk. (Nem azt állítom, hogy rosszabbul, hanem csak szimplábban.) Másrészt, ha vett is véletlen majonézt, soha meg nem kóstoltam, még kisiskolás koromban sem, mert…most kapaszkodjanak meg: olyan hülye neve volt!

Majonéz – majomméz. Csak ez járt a fejemben. Kiköpöm, ha számba teszik!

Előítéletből finnyáskodtam. S míg egyre a fürdős szendvicseket dicsőítettem, fogalmam se volt róla, hogy az általam lenézett, rossz viccként számon tartott majonéz miatt eshetett meg velem, minden belépőjegy után a kulináris csoda.

Ez fordul meg fejemben, míg a kosárba teszem a tubust. Szeretik a gyerekek. Megeszem én is. Hiába, hogy majomméz.

Csap 21 x 30cm, grafika

Katonaság.

Egy ideig romantikusabbnak képzeltem el a fegyveres szolgálatot. Aztán rájöttem, hogy a sorkatonaság – sok más egyéb hiábavalóság és ésszerűtlenség mellett -, leginkább, vagy legtöbbször a függőlegességről és a vízszintességről szól. Tudniillik: vagy feküdtünk, vagy álltunk. Előbbi alkalommal hanyatt csak aludni lehetett; hasmánt fűben, sárban, hóban, homokban meg bizonyítani kiképzésünk értelmét. Amikor álltunk, az esetek ordító többségében várakoztunk. A bakaságnál az ember mindig vár valamire. Életemben annyit nem vártam mint ott! Végigvárakoztam a tizenkét hónapot.

Ülni viszont nem engedtek. Mit megadtam volna egy kényelmes karosszékben félórányi üres ücsörgésért! Szék azonban nem volt. Általában terepen táboroztunk, az Isten háta mögött, sziklák és bozótos hegyoldalak között.

Amikor először hazakeveredtem, első dolgaim között volt karfás széket nézni, és leülni. Minden egyéb szándék nélkül, a puszta örömért. Mostanában gyakran jut eszembe , amikor fájdítom a hátam a számítógép előtti - egyébként kényelmes - széken.

Film.

Sokáig nem értettem, hogy a Piszkos tizenkettő című háborús filmben miért kifogásolják a rabok, hogy borotválkozáshoz nem kaptak meleg vizet? Én mindig hideg vízzel borotválkoztam. A dolog szöget ütött a fejemben, de a meleg-vizes változatot évekig nem alkalmazhattam, mert a fürdőszobai csapunk régi, békebeli és használt műremek volt, lomtalanításból mentett cucc, kis hibával, ugyanis egy repedt csöve miatt csak hideg víz folyt belőle. Szegényen építkeztünk, ennyire tellett. Amikor végre új, modernebb csap került a helyére, és működött a piros gombos meleg víz is, megborotválkoztam. Aztán még néhányszor. Vártam a boldogító hatást.
Tudják mi történt?

Szép csöndben visszatértem a régi bevált módszerhez. Azóta is a hideg vizet használom.

És olyan jól esik.

Három történet.

Tanulságuk?

Tán: a vágyakozás. Minden vágyunk beteljesülése egyféle zárszó. Igazából már nem is érdekes. Ami széppé teszi az életet, az a vágyakozás, a folyamat, amíg elérünk valamit. Vagy valakit. A beteljesülésig vivő útért érdemes! Azért megéri.

Mi emberek – úgy tűnik -, nem is a jutalomért játszunk. Hanem az áhításért.

Ha tetszik: a játék kedvéért.

Pósa Károly