Biciklis tolvajtempó

(publicisztika)

Hadd kezdjem legelöl! A végére kiderül, mire föl volt a hosszabb bevezető.

Ugyanis a mamáról lenne szó.

Az öregasszonyról, aki immáron nyolc évtizede rakosgat, pakolássza a kacatjait, szortíroz, spórolgat és vigyáz az értékeire. A mamának többnyire minden szent, és semmi sem szemét. Inkább háromszor átnézi, átválogatja a kidobásra ítélt holmit, mintsem – ne adja az Isten! - egy valami kárba vesszen. Aki még a réges-régi, kék-fehér nejlonos szabadkai tej gondosan elmosogatott, megszárított és lepréselt, lesimított zacskójába pakolja a nekünk szánt friss tojásokat. Akinél 1965-ből származó csomagolópapírba kerül az, amit őrizni kell a rárakódó időtől. Akinek lomokban heverő műanyag rögzítő-szalagokból van szőve az elnyűhetetlen piacos szatyorja. Téli kabátomat is az ő gondoskodó szeretete révén viselem. Valahol találta.

Ez lenne a követendő példa?

Számos, hozzá hasonló öregről tudunk.

Ők voltak azok, akik egy pár cipővel járták ki a nyolc osztályt, sokszor testvéreikkel közös nagykabátban, hárman-négyen osztozva egy szalmaágyon. Az a generáció még nem kóstolta a mogyorókrémet. A fagyos földön hemperegve birkóztak az elhajított narancshéjért. Korán lettek fölnőttek csak úgy, mint koravének. Nekik még a petróleumlámpa fénye világított és nem hallottak a zsíros kenyér meg a koleszterin között fönnálló kapcsolatról… A mamához hasonló öregek becsülik a kevéske vant. 

Egy idős bácsitól tudom: még porszívót, rádiót, televíziót, sőt vasalót is csak úgy érdemes vásárolni, ha az minél nehezebb. Tudniillik: abból nem spórolták ki az „anyagot”. 

Húzhatjuk nevetősre a szánkat! 

Bármennyire tudománytalan a hozzáállás, de az élet az öreg bölcsességét igazolja. 

Nálunk még működik a negyven éves dög nehéz frizsider, amikor más ötévente kénytelen újat, tetszetőst, dizájnerezettet, agyonreklámozottat venni. Technikai termékekre legtöbbször egy-két év a garancia, néha annyi sem. A múlt héten vásárolt téli cipőmre nagyvonalúan 3 (három!) hónap szavatosságot mert vállalni az egyébként jó nevű gyártója. Tehát, előfordulhat az, hogy a szeptemberben megvett, fagyokra és térdig érő hóra szánt lábbeli pont december tájékán feslik föl a varrásánál, válik le a talpa, úgy hogy felelős nincs, csak a cipők gazdája nyúlhat megint mélyen a zsebébe. Ilyenkor gondolhatok arra, hogy az öregapám cipész által készített magas szárú cipője még ma is hordható, és a bő hetven éves, örökségből származó patkolt csizmáim szikrát vetnek a betonon. 

Hogy a régi bútorokról, ajtókról-ablakokról most ne is beszéljek, amikkel ezeket az új, műanyag, sperlemezes cuccokat ripityára lehetne verni…

Ugyan ez a helyzet a biciklivel. 

Míg valaki fölnő, nagyjából három-négy járgányt koptat el. Vagy kinövi, vagy szétesik alatta. A biciklijavító kisiparosok jelenléte viszont azt tükrözi, hogy manapság se olcsó mulatság mindig vadonatúj kerékpárt venni.
Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy a kanizsai Ady iskola előtt sokszor rinfúzba heverő gyerek- és sportbiciklik miért nem kapnak több törődést? Szülői értekezleten hallom egy anyuka panaszát: a gyereknek immáron a harmadik biciklijét lopják el az iskola elől. Bezárva tartja, mégis elviszik. Könnyű a tolvajok dolga: nincs, aki őrizze a kétkerekű értékeket, a sokszor száz-kétszáz eurót is érő járgányokat. Ha pedig nem lopják el, akkor a gumikerekeket bicskával hasítják ki haszontalan suhancok.

Ép ésszel föl nem érhető módon még egyetlen illetékes sem gondolkodott el azon, mi lenne, ha az oktatási intézményeink hátsó bejáratát (ami zömmel gazdasági célokat szolgál, mint pl. a szemétkihordás, teherszállítás…) megnyitnák a kisgyerekek előtt, akik százával hozzák a biciklijeiket az iskolába? Akadna melléjük egy ügyeletes is, mert a főbejáratnál két tanuló közül az egyik időnként kimehetne. A szünetben pedig amúgy is tanár fölügyel az udvar rendjére. Megérné szép hosszú kerékpártartókat készíttetni. Vagy – Uram bocsá’! – födél alá tenni valamennyit.

Mert így, a jelenkori szomorú állapotokat elnézve ma bárki kénye-kedve szerint garázdálkodhat a sok gyermekbicikli között, keserítve tanárt, diákot, nyomorgatva a szülők amúgy is keskeny pénztárcáját! 

A koromsötét estébe dolgozó délutáni váltás tanító nénije mesélte, hogy időnként tehetetlenül kénytelen szemlélni az osztályteremből, ahogy vandálok teszik tönkre mások értékeit. Kopog nekik az ablakon, de rá se hederítenek. Neki amúgy is az órát kell tartania, nem a bicikliket lesnie. 

Igaza van.   

Jönnek a korán sötétedő téli tanítási napok. 

Azzal, hogy reflektor szórja a fényt az iskola előtti térre, még nem szűnnek meg a lopások, garázdaságok. Csak lámpást adunk a tisztességtelenségnek.

Mintha nem lenne egyszerű, kényelmes és hatékony a megoldás. Mintha nem lenne igény az odafigyelésre, mások tulajdonának a megbecsülésére.

Hát: nincs is.

                                                                            Kép és szöveg: Pósa Károly