Pósa Károly: Az utolsó fegyverkovács

A tárnoki Mártha Jánosnak, erős barátsággal

Élt egyszer, a messzi Keleten egy hatalmas uralkodó.

Birodalma az addig ismert világ mind a négy égtájára kiterjedt. Hírnév és dicsőség övezte. Fegyvereit félték a környező népek. Amerre vonult félelmetes hadával, minden nemzet behódolt előtte. Tengernyi lovasának nyílzápora surrogó sötét felhőként szállt az ellen irányába. A kifeszített íjak vesszejei pedig mindig célba találtak, átütötték a létező összes fajtájú vértet, leterítettek akárki ellenséget.

Ezért koronák repültek a vezér lába elé, porban csúsztak előtte a főemberek, és a lábát csókolgatták a megalázott, legyőzött ellenfelei. Hajdan rettegett hadseregek tették le neve hallatán a fegyverüket, és kegyelemért könyörögtek. Ha olykor makacsul ellenállt akaratának egy-egy magabízó, dölyfös kiskiráy, netán egynémely kőfalakkal védett büszke város vezetője, az a csatában rendre legyőzetett, vagy ostrom által bevétetett, és amire a nap a hullákkal teli harcmezőn alábukott, a vesztes vezér karóra tűzött fején az alvadt vérnyomokat a döglegyek nyalták.  

Hajlongva bókolt hát neki mindenki, akinek kedves volt az élete.

A legyőzhetetlen hódító pedig élvezte a hatalmának erejét, élvezte a dicsőséget és élvezte azt az érzést, amit csak a korlátlan uralom biztos tudatában élő régi birodalmak legnagyobbjai érezhettek.

  A sok csatározás újabbnál újabb részekkel gyarapította a Birodalmat. Idegen nyelvű és szokású népek hajtották rabigába a fejüket. Idegen isteneket imádó országok bálványai kerültek a Birodalom fővárosának Szent Templomába. A legbölcsebb udvari tanácsadók félvén saját kiváltságos helyzetük elvesztésétől, óva intették a hatalmas vezért a túlzott mohóságtól, a mértéktelen hódító szándéktól. Összeomlástól, zűrzavartól, lázadásoktól tartottak, ami a múltban annyi biztos szerkezetűnek hitt ország vesztét okozta. De az uralkodó csak nevette őket, hahotázott rajtuk, öklét le nem vette kardja markolatáról és még erősebb kézzel, vasakarattal irányította tovább a birodalmát. Minden fölkelés kísérletét csírájában elfojtotta. Aztán lenyakaztatta az ellene összeesküvőket, akkor is, ha távoli vidékek parasztjai voltak a zendülők, meg akkor is, ha a palotában suttogó alvezérei között vette neszét az ellenszegülésnek.

Bosszújától csak a becsvágya volt nagyobb.

  De egyszer bekövetkezett az, amire senki sem számított. A Birodalom peremén elfogyott a meghódítandó terület. Északon ember nem lakta hó és jégmező állta útját seregének, délen a kietlen homok meg a kősivatag, nyugaton pedig lakatlan, terméketlen gyér füvű pusztaság veszett bele a teremtett világ végének gyanított semmibe, akárha a keleti partot övező óceán hullámai tűnnek el a látóhatár karéján, minden létezőnek és elképzelhetőnek a pereme alá bukva.

Értelmetlen volt már minden további terjeszkedés.

Értelmét vesztette a hódító szándék, és bár a Birodalma és hírneve a legfényesebb korszakát élte: az uralkodó zavart szívvel döbbent rá arra, hogy az ő élete üressé lett. Nem kóstolhatta meg többé a hódítónak kijáró új dicsőségek ízét.

  A fölismerés egészen összetörte. Palotájának legsötétebb szobájába húzódott vissza és két holdtöltényi ideig nem mutatkozott, senki sem láthatta.

  Hosszú magányának végén, amikor a sok koplalástól és töprengéstől előtámolygott az udvartartása alig akart ráismerni. Szakálla ősz csimbókokban lógott, haja megritkult és hajdani merész ívű homlokán, mint a kard sújtotta régi, gonosz vágások, mély barázdák keletkeztek. A dicső hadvezér hetek alatt megvénült.

Az udvari főembereket, a bizalmasokat, a sok talpnyalót és a papságot az összeomlott uralkodó látványa megrettentette. Nyüszítettek attól a gondolattól, hogy ha a félelmetes nevű uruk gyengeségéről tudomást szerez a Birodalom népe, akkor bizonyos, hogy hamarosan eljő majd a régen megjósolt végítélet, semmivé foszlik a földön létezett legnagyobb hatalmú ország. Ezért az udvartartás titkos tanácskozásra hívta össze a legtudósabb tanácsadókat, legbizalmasabb főembereket, hogy elejét vegyék a bajnak és visszaszerezzék valahogy a legfőbb hadúr életkedvét.

  Napokon keresztül, éjt nappallá téve hallgatták a bölcsebbnél bölcsebb tanácsokat, hangosan, szenvedélyesen vitatkoztak, keresték a legjobb megoldást, de sehogyan sem találták. Végül a hetedik napon az egyik főpap elkeseredetten az asztalra csapott és azt ajánlotta, hogy a Jégsapkás hegyen lakó remete véleményét kérjék ki. Az öreg a legbölcsebb ember hírében állt, százesztendős magánya érlelte gondolatait. A szót tett követte. Már másnap hozták a hosszú, hófehér szakállú vénséget, aki miután meghallgatta a kérdést, menten meg is felelt rá, de úgy, hogy az udvaroncok örömükben a homlokukat csapdosták és megnyugvás költözött a szívükbe. Az öreg pedig ezt mondta:

- Aki hatalmát a karddal szerzi meg, annak azzal is kell megtartania. Viszont az elgyöngült kézből kifordul a legélesebb szablya is, mert az ember a fegyverének hatalmát nem az acelos izmoknak és a kemény csontoknak az összmunkája adja, hanem a viselőjének a hite, és bizony mondom nektek, az pedig - csak és kizárólag - a lelkének a kútjából táplálkozik. Tudom bizonyosan, hogy legenda szól egy fegyverkovácsról, aki a Birodalom peremén, lankás szőlődombok alján egy meddővé lett kőbánya melletti faluban él. Ő az egyetlen, aki elkészítheti azt a kardot, ami uratoknak visszaadhatja majd az erejét, életkedvét és fiatalságát. Mert úgy hírlik, annak a fegyverkovácsnak a pengéjét a tiszta hit érleli legyőzhetetlenné. Menjetek hát hozzá, keressétek meg! Hátha tud segíteni rajtatok.       
  Hogy mennyit ért a remete tanácsa, bizonyítja, hogy mihelyt az udvaroncok elmondták a jó hírt a magába roskadt uruknak is, azonnal fölcsillantak azok az ismerős, becsvágytól égő szemek. Az uralkodó meglelkesült a gondolattól. Mintha kicserélték volna, türelmetlenül sürgetni kezdte a fegyverkovács fölkutatását.  

Nosza, küldöttséget menesztett a palota vezetősége a Birodalom legtúlsó végére, és háromhónapnyi keserves várakozás után fegyveres hírnökök robogtak be az udvarba. Hozták az üzenetet, hogy a fegyverkovácsot meglelték, már útban van errefelé, hamarosan a Főúr elé kísérik.

  Néhány hosszúra nyúló nap után elérkezett a várt pillanat. Vértezett, sisakos, zászlós vitézek sorfala között a messziről elhurcolt embert a trónján ülő hadúr elé lökték. Az uralkodó egy darabig  összevont szemöldökkel, szótlanul méricskélte a fegyverkovácsot, majd magában megállapította, hogy az eléje kerülőnek a látványa csalódást keltett benne, némileg el is bizonytalanította. A fegyverkovács inkább alacsony teremtű, közönséges embernek látszott. Semmi sem utalt varázserejű tudományára.

A hadúr minden teketória nélkül közölte vele a parancsát: vagy elkészíti azt a bizonyos kardot – és akkor gazdagon megjutalmazzák majd, hogy a képzelete sem szülhet annyi vagyont! -, vagy pedig iszonyú kínhalál vár rá. A fegyverkovács pillája sem rebbent, elvállata a feladatot, de legalább másfél évtizednyi időt kért az elkészítéséhez. Az uralkodó nem tehetett mást, fogcsikorgatva elfogadta a föltételt és abban a reményben küldte vissza az Isten háta mögötti műhelyébe a mestert, hogy a kard jóvoltából tizenöt év eltelte után majd ismét reászáll az a nagyon hiányzó mámorító érzés. Hogy megint a világ urának tud majd lenni.

  Gyötrelmes tizenöt esztendő következett. A rettegett hadúr vágyát kegyetlenségbe fojtotta. Országának népével, alattvalóival szigorúbb volt, mint valaha. Közben egyre jobban őszült, görbedett a háta, fogai kihullottak, és vastag prémekbe bugyolálva, fázósan ült a trónon. Kihűlt szívében már csak a remény fénye pislákolt.

  A reményé, hogy elkészül a kard.

  Napra pontosan tizenöt év múltán, harsonaszó és pávatollas ünnepséget celebrált az udvartartás. Mindenki a fegyverkovács jöttét várta. A hadúr egyre csak a palota kapuját leste, vaksi szemmel pislogott, hogy mikor látja meg a csodát kovácsoló mesterember vékonyka alakját. Ám a fegyverkovács nem jött el.

  Helyette egy sihederszerű fiú érkezett, aki egy rongyokba bugyolált holmit hozott magával. Azt állította, hogy a fegyverkovács vele küldte el a kardot és az azzal járó üzenetet személyesen kell átadnia. Legott tuszkolták a trónterem felé.

  Amint a megvénült uralkodó elé ért, átnyújtotta a mocskos kendőkbe csavart hosszúkás csomagját. A májfoltos képű öregembernek állati láng gyúlt tekintetében, reszkető kézzel, karvalykörmökkel szaggattva, mohón csavarta ki a bebagyulált kardot, ami nem volt egyéb egy agyonhasznált, kicsorbult vas szablyánál.

  A hadúr hitetlenkedve nézte, aztán kiesett kezéből az értéktelen ócskaság, és csörömpölve hullott a fiú lába elé. A suhanckorú jövevény ekkor beszélni kezdett és szavait százszoros hangerővel továbbították a palota csúcsíves boltozatai.

  - A fegyverkovács üzenetét hozom, akit a csodát tévő kard elkészítésével bíztál meg, tizenöt évvel ezelőtt. Tudom, másra számítottál, te uralkodó. Te fegyvert vártál, tárgyat áhítottál. De az én édesapám összes hitét és szeretetének minden erejét nem egy fémdarabba, hanem énbelém plántálta. Ő nevelt engem féltőn, tanítva a tisztaságra, a becsületre és a mindenkori igazságért való kiállásra. Míg te uralkodó, hódítottál, dicsőséget hajkurásztál, hírnévért hörögtél, és a hatalmadért rettegtél elfelejtetted a legigazabb szabályt: embernek maradni és az emberségünket átadni! Nincs senkid. Nincs utódod. Magadon kívül senkivel sem törődtél soha. Az én szívemet viszont a fegyverkovács apám igazi emberi érzésekkel edzette azzá, aminek lennie kell: a legerősebb, leglegyőzhetetlenebb fegyvernek – az igazság fegyverének, mert az igazság hatalmának soha és semmi sem szegülhet ellent! A napfény mindig kioltja az árnyékot! – azzal a fiú fölkapta a rozsdás kardot és egyetlen nyisszantással metszette el a hajdan hírhedett uralkodó torkát.

  Azóta szétfoszlott a Birodalom. Csalóka énekeik révén csak a vásári komédiások emlegetik, néha.

  De az uralkodó nevét már azok sem.
  Azt befújta a felejtés homokja.