Előszó
Mutattam ezt az írást
pár ismerősömnek. Volt aki hőkölt, megijedt, intett, hogy ne közöljem. Akadt,
aki szólt: rendjén van ez így, nyugodt lélekkel megjelentethetem. Én is az
utóbbit gondolom. Nem bántás képen, és elsődlegesen nem a díjazott(ak)ról
szólnék, hanem inkább a díjazás jelenségéről. Isten látja hófehér hasamat: ezt
minden hátsó szándék, rosszindulat nélkül teszem. Elvégre a kitüntetés mindig
örömhír. Megtiszteltetés annak aki kapja, büszkeség a közösségnek akinek a
körébe tartozik, és nem utolsó sorban ugyanúgy szól a díjat adományozóról is. A
díjazott által kiviláglik az őt kiemelők értékrendje, gondolkodásmódja, ízlése.
Ahogy a halottról jót
vagy semmit, mondást kissé elferdítik – halottról igazat, vagy semmit helyett –, úgy egy rangos
elismerés alkalmával sem komilfó dünnyögni. De ha az alanti soraimmal rögtön
kötésig fogok is a csalánosba ugrani, az
igazamat akkor is megírnám.
Még egyszer, aláhúzom:
örülök, ha hazai embereink valahol elismerést kapnak. Előre tudom ugyan, hogy
hiába szóltam – lesznek majd, akik ünneprontónak, fanyalgónak, irigy kutyának
fognak tartani, hogy csak a finomabb reakciókat villantsam. Nem baj. Az igazság
sosem kér kenyeret. Az igazság miatt el kell viselni bizonyos dolgokat. A
legnagyobb gazember volt, akinek a szájából először elhangzott a hallgatni
arany hazugsága.
2015.
április 9-én leírtam mit gondolok, a pécsi színházi fesztivál zsűrijének
összetétele miatt kirobbant akkor aktuális kultúrhisztériáról. Meglehet, már
csak kevesen emlékeznek rá. Frissítem a nyájas olvasó memóriáját. Kis magyar
közelmúlt-idéző következik.
Majdnem
két éve a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) rangos rendezvénye ellen,
vagyis annak bojkottálására petíciógyűjtés kezdődött. Egekig horgadt a fölháborodás!
Pedig csak annyi történt, hogy egy önmagát függetlennek mondó, és ilyetén a
zsűribe aspiráló, ám összeférhetlenségéről hírhedett színikritikus hölgyet
kigolyóztak. Nem került be a grémiumba. Lett is belőle rögtön vijjogó paláver,
kirekesztés, világra szóló jajongás.
Telikürtöltetett
a Kárpát-medence műveltebb fertálya, hogy: „Lyuly, lyuly! Má’ megin’ a Patás, a
Zorbán rezsimje tett körösztbe a (se nem) szent (se nem) magyar kultúrának.”
Most épp a régtől köztudottan ideológiamentes, világnézetileg semleges színház
műfajának…
Második
alabárdos el, függöny le. Dióhéjban ennyi a sztori.
Az,
hogy nem pusztán, sőt egyáltalán nem szakmai – ha tetszik: professzionális –
kérdésként került a csizma az asztalra, eklatánsan láttatja a bojkottfölhívást
aláírók listája.
Ide kattintva olvasható
a megsértődött, kapától-kaszától, faltól-falig „független” értelmiségiek szemet
gyönyörködtetőn tarka névsora. Aki szeret szórakozni, nagyokat nevetni, annak
erősen ajánlom a névjegyzék alapos áttanulmányozását! Emlékszem, két éve a
térdemet csapkodva hahotáztam rajta. Most – újra studírozva is időtálló,
frenetikus olvasmány. A klasszikus társaság. Erre mondta a Kisszemölcs barátom:
„Komám, ha egyet láttál valaha belőlük, mindet láttad.” Szóval kitűnő a lista.
Biztos
ugyanígy gondolhatta (tényleg csak ízelítőképpen, kiragadott példaként) a jó
Pressburger Csaba is, aki ha nincs ez a petíciózó hisztéria, ettől közelebb
sosem kerülhetett volna a hajdani LGT-s Presser Gáborhoz. Így legalább megélte,
hogy csak egy kicsiny dolog választotta el őket egymástól. A két aláíró
neve közé ugyanis valami adminisztratív baki miatt egy Kicsiny Balázs nevű
képzőművész odafurakodhatott. Ejnye! Bagatell. Mikor valaki közvetve ugyan, de
így is a Presser Pici alá kerülhetett!
Szóval
2015 tavaszán bármikor ellenőrizhetően ezt írtam volt:
„A
kíváncsiság ördöge hajtott rá, és elolvastam a nyilatkozatot. Sőt! Az aláírók
hosszú listáját sem átallottam figyelmesen végigböngészni, meg-megállva egy-két
ismertebb névnél. Mindeközben megbizonyosodtam róla, hogy a harci dobot már
megint a megélhetési rettegők méltóztatják ütni. Szomorú, hogy néhány bácskai
földim is ott tolong a csatabárdot kiásók között. Szólni kéne nekik, hogy amit
most magukra kennek, azok nem a harci színek.”
Hát
igen. Megengedő jóindulattal majd sminkpúdernek nevezzük.
Mindenesetre az arcra
muszáj hagyni a javát. Vastagon kell majd belőle, ha pirulás nélkül abból a
kézből fogadunk el kitüntető címet, amelybe előtte minden adandó alkalommal,
okkal meg ok nélkül belemartunk.
Záró gondolatként két
eshetőség maradt.
● Orbánék nem a korábbi kurzusok bevett gyakorlatát folytatják, miszerint
pártpolitikai alapon a csak a hozzájuk kötődők munkáját ismerik el, hanem szép
számmal olyanokat is díjaznak, akik kifejezetten ellenségesek velük szemben.
Egyszerűbben fogalmazva: nem pártpreferencia alapján, hanem valóban szakmai
döntésből emelnek ki valakit az arra érdemesek közül. Ebben az esetben bukik
összes vádjuk a liberális őrjöngőknek, a petíciózóknak, és általában a
FIDESZ-MPSZ–KDNP kormány kultúrpolitikájával szemben balhézóknak. Még egyszerűbben
– hazudnak.
●
Akik
az „orbáni Magyarország” ellen ágálnak nem veszik túl komolyan sem magukat, sem
amit csinálnak, mert akadnak esetek, amikor hajlandóak az addig képviselt
eszmeiségüket, álláspontjukat akár csak egy ünnepi délelőtt erejéig sutba dobva
gazsulálni ahhoz, amit – újratervezés elvtársak! – már másnap tovább
mocskolnak.
Mindkét
lehetőség elgondolkodtató.
A március
idusán kitüntetetteknek gratulálok!
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése