2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. március 15., szerda

TÉL AZ ÓPERENCIÁN

Az alábbi írás A Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2017. január 10-én. 


B
elegondolni is szörnyű, milyen volna most ez a januári idő, ha nem lenne globális fölmelegedés. Így is mínusz húsz van, mondják, a Tisza befagyott. Mindenesetre elég hideg lehet, mert én a minap láttam egy ügyvédet, akinek a saját zsebében volt a keze. Ez a jelenség Közép-Európában ritkább, mint a szemüveges cigány.
Napok óta hüledezik a média. (Az Újvidéki Televízióban rendszeresen „médiáknak” emlegetik, biztos ami biztos alapon nagyon eredetien fokozzák a többes számot… De hallottam már „médiumok” emlegetését is a sajtót illetően. És nem a szilveszteri hipnotizált kabaré műsora ment.) Szóval, riogatják a közvéleményt, merthogy a tél ilyen, amilyen.
Miért, kérdem? Mit vártak? Hogy majd vízkeresztkor egy szál széldzsekiben ücsöröghet valaki a szabadkai Majomplacc korlátján romantikázva? Meglehet, akiben van szufla, ebben a zimankóban is rátehénkedhet az öntöttvas csövekre. Föltéve, hogy nem zavarja a végtagjaiba beálló kék zsibbadás, meg az orrpírszingjére odafagyó taknya. Ámbár: a pipifejű alfa hímek képesek rá. Ezektől a fonottkalács-hasizmú nyeglencektől sok minden kitelik. Egy-egy villanás erejéig lehet valaki a jégrevü félmeztelen Tarzanja. Aztán úgyis várja a koktélbár akol melege, vagy odahaza a fűtött lakás. Anyu begyújtott, megfőzött, megágyazott helyettük, zsebpénz a konyhaasztalon kikészítve. Így könnyű zsúrozó Amundsenként túlélni a januárt.
Más a helyzet, amikor valakit nincstelenként ér a hideg.
Kétféle ember nyomorog a zegernye időben. A városi, meg a falusi szegény. Ahogy a mondás tartja: így van ez falun-városon. Szociológusi diploma nélkül is tudható. A nagyvárosi csóró ugyan látványosabban szenved, mert a falusi nincstelennek még a kínlódása is szerényebb, de erről később. Mindenesetre: hajléktalannal, koldussal akárki találkozott már, aki megjárta valamelyik város tükörsima korzóját. Láthatott a kivilágított flaszteren elheverő rongyokba bugyoláltat, tenyerét nyújtogató kéregetőt. Ilyenkor vagy elfordított fejjel megy el mellettük a honpolgár, vagy már méterekkel korábban elkezd a zsebében kotonyászva némi aprópénzt előkészíteni. Ne tűnjék hencegésnek, az utóbbiként reagálók közé tartozok. Nem azért mert a Biblia parancsa a könyörületesség, nem azért mert anyagi jólétem okán megengedhetem magamnak, netán nem számít a pénz, és még csak azért sem mert amúgy túlságosan jó ember lennék. Nem. Azért adok, mert életem során már szereztem tapasztalatot a felől, mit jelent partra vetett halként vergődőnek lenni. Amikor nemhogy kevés, ami van – hanem éppenséggel semmi sincs. Nagy úr a megismerés. Kemény, de pontos, igazságos tanító. Kifejezetten poroszosak a módszerei, hamar elsül a keze. Viszont a pofonjainak kétségkívül morális, embernevelő a hatásuk. Most a televízió, az internetes fórumok próbálják fölszólítani szolidaritásra a nép gyűjtőfogalmába tartozó lakosságot. Szipog a bemondó: nem figyelünk egymásra, hiányzik a világból a jóság. Kárhoztatják az elidegenedést, a nihilt, az elembertelenedést, a kommunikáció hiányát. Mintha bizony nem éppen ők lennének vastagon okolhatóak azért, hogy a humánum ennyire kiveszett a teremtett világból! Utólag kétségbeesni: már nem elegáns. A sok karácsonyi, álságos, megkönnyeztető riportműsornak minden évben farsang tájékán vége szakad. Onnét a régi nóta járja. Csicsombúcsú, zselatin a hajban, kedd este is flitteres dáridó, megint harsog majd a sztárban szar. A csövik nyomorúságán meg utána derpegjen más. Addigra alábbhagy a hiperérzékenynek hazudott szabadelvű sakálkórus hisztérikus vinnyogása is. Hisz ők csak amolyan világoszöld mókamesterek. A mi Grincseink. Nem a karácsonyt akarják ellopni, hanem a szavazatokat. Fordított kiscserkészként ott ártanak, ahol tudnak. Az ő érdekük, hogy minél több mozgalamas pártos pólót adjanak el az ájlávjú kollekcsönből. Majd indítanak egy facebookos akciócsoportot. Pótcselekvésben verhetetlenek. Viszont adandó alkalmakkor egyik sem fogja a prémes pilótadzsekijét ráteríteni a kiszolgáltatottra. Szerintük ezt a poént lelőtte már Szent Márton, és különben is: könnyebb a világot kézműves sörrel teli korsók mögül megváltani. Egyénileg jótékonykodni nem fog. Mivel hinni nem hisz, a kereszténység irgalmasságát is csak akkor gyakorolja, ha látja valaki. Kifelé viselt póz gyanánt. Amúgy az államtól és a nagyobb szervezetektől várja a megoldást. Azt meg úgyis kötelező szidni. Így rögvest a jó oldalra kerültünk, efftásak. A probléma letudva. 
Faluhelyen? Valamelyest még működik a szociális háló. Schumpeter – egy Monarchia-beli nagyszerű közgazdász – szerint a kicsi szép, élhető, szuperál. Hamvas Béla is azt tartotta, hogy nagyjából tízezer főig működő képes egy közösség. Amíg mindenki ismeri a másikat, vagy legalábbis köszönnek egymásnak az utcán. Ez így van ma is. Régen a szociális gondoskodás faluhelyen a közösség dolga volt. Ha akadt egy szerencsétlen – mondjuk falubolondja –, arról a falu döntött, hogy érdemes-e támogatni, hoz-e hasznot a közösségnek, avagy sem. Esetenként a haszon abban nyilvánult meg, hogy legalább néha volt kin nevetni, de az sem volt ritka, hogy egyszerűen szerette a nép. A falu jámbor embere már csak ilyen. A kérges test leple alatt teli van érzelmekkel, empátiával. Mindazonáltal a faluban sosem volt divat koldulni. Attól kiszolgáltatottságukban is szemérmesebbek az ottaniak. Magyarán: a valóban rászoruló manapság megfagy a tanyasi magányában, sőt, kisemmizve a saját házában, gyakran egy végiggürcölt élet után, kisnyugdíjasként. Az alkoholista, a drogos, a munkakerülő meg vígan lubickol, mint "szociálisan támogatott", és évtizedeken keresztül megél a henyélésből.
A kisvárosokban, falvakban kihűlők java része nem volt alkoholista. Csak tartásában olyan ember, aki szégyellt segítséget kérni magának.
És mivel manapság már a drágán megfizetett liberális, bomlasztó értékrendnek hála nincs morál, nincs család, nincs a falvaknak közösségi etikájuk – nem is kaptak támogatást.
Az államtól meg már megtanulták, hogy hiába kérnének, dettó nem kapnak. Hát nem is várnak.
Némi vigasz, hogy a közvetlen környezetük gondoskodása révén még mindig menthetőek az ilyen emberek. A megsegítésük évszaktól függetlenül – kötelező.
Ám a tévedések elkerülése végett, Isten és az erkölcs nevében az európai szolidaritás és az általános érvényű szeretetparancs nem az ide kéretlenül beözönlő szerencselovagoknak, az ingyenélőknek, a semmirekellőknek, illetve mélyigénytelen bűnözőknek az ingyenes jóltartására szólít föl bennünket, hanem a rászoruló, bajba jutott, de arra érdemes emberek megsegítésére. Megsegítésére – és nem eltartására!

Pk







Nincsenek megjegyzések: