SÁR (regényrészlet)

Rajzom

(...)

Eljött hát a vég.
Nézem a fehér vekkert a polcon. Üti a pillanatokat, méri a hátramaradt perceimet.
A ház falán még az éjszaka árnyai, de már valahol távol, a horizont peremén bíbor csík szalad napkeleten. Lassan felvirrad majd az utolsó napom.
Ennek így kellett lennie. Nem bánom. Ez volt megírva. Ennyit is köszönök, mert a hála lévén remélek irgalmat, szegény, bűnös fejemnek. 

Mivel egész életem során nappal csak néztem, de nem láttam, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit kifigyelnem. Amint a priccsre feszített hűvös lenvásznon elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akárha kabócaraj megfestett dallama szólna a tengerparti öböl olajfa ligetei között, ami mögött háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér porcelán óra pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísért utolsó utamra –, strázsál fölöttem egykedvűen, míg odakint nemsokára elfújják a gyertyám. Már csak egy valami fontos.
Marad belőlem valami? Jó esélyem? Nem sok akad, fázok is a választól. Velem mi lesz, az sokadrangú. Aki elég merész, annak a fölöslegesség érzése sem zavaró. Célszerűséget és kegyelmet viszont még remélek. És némi bizakodással tölt el, hogy a kéziratommal együtt a déli égbolt csillagainak hunyorgó ereje is megmarad. Meg a folyosón a biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla újfent: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé.

Amíg éltem, a hosszúra mért éveken át folyton rám rontottak a kalandok. Voltak vacak napjaim és izgalmas estéim. Barangoltam szerte mezőkön, völgyeken, sikátorokban és kikövezett kastélyok udvarain, látomásaim is voltak, amikről soha hűséggel, tárgyilagossággal nem bírtam szólni a gyóntatószékben sem, mert jobb szerettem azokat lerajzolva megörökíteni, néha, ha úri kedvem arra vetett, akár vászon képen, olajjal megpingálni. A formákat, képzeteket, színeket elzáró világ nehéz ajtaja úgy nyílt ki előttem, mintha a sorsom talányos küldetésű angyala tárta volna föl előttem a kétszárnyas ajtót, mely mögé kukucskálva hamar megértettem, mi végre kell cselekednem, ha tetszik nekem, ha nem. Azt hiszik, ért valamit? Dehogy...

Még így se mondhatom magam bölcs embernek. Bölcseletek virágcsokra? Okosságok petárdái? Belesápadok a fölismerésbe, abba, hogy éppenséggel a semmitől alig valamivel van több nálam. De már ez sem számít.
Elvesztegettem, ami lehettem volna, megöltem, ami elevenné tett, szétzúztam a majdnem befejezett kerek egészemet, egy köznapi tollvonás: ennyi a nevem immáron, csupán. Az pedig, aki értékelhetne – nos, ő hallgat.
Okom van szégyenkezni. Régen vad voltam, kezelhetetlen. Mostanra szelíd vagyok, mint az ágyába süppedt beteg. Már nem lázadozok, átkozódok, csak egykedvűen restellem magam. Úgy sikerült élnem, hogy hozzákötöttem a sorsom a végzetemhez. Viszont ahelyett, hogy okultam volna belőle, hazardírozva játszottam el a lehetőségemet arra, hogy megérthessem, amit más, halandó csak elvétve ért meg: az okokat, de legeslegfőképpen az összefüggéseket.

Mindezt tetézi a jelen sanyarú rádöbbenése. Ugyanis most, mielőtt meghalnék, csak előtte vált egészen világossá, hogy nincs hatalmam az idő felett. Fegyvert az elmúlás ellen a puszta létezésem értelme adhatott volna, az hogy tanújelet hagyok magam mögött. Nem is akármilyeneket. Ha jól csináltam volna, olyasféle nyomok maradnak mögöttem, mint mikor a hófúvásban a hótorlaszokat is áttörő bölénycsorda gázol, cammog rendületlenül előre, dacolva a mindenséggel. Ha középszerűen, akkor a kullogó farkas falka keskenyedő útja maradna utánam. Ha meg sehogy se tudom beteljesíteni emberi mivoltomat, veréb csüdjének leheletnyi lenyomataként végzem, amit a legelső gyönge szél porhóval takar majd be és másnap reggelre eltüntet. Mintha nem is lettem volna. Akkor ennyit értem. Akár egy ég felé, magasba dobott, elvesző hang.
Nem lehet az okozatokat odahagyva, és mégis büntetlenül élni. Ez a szikár tanulság.

Ezt nagyon megtanultam. S immáron, életem utolsó perceiben, amikor várom, hogy beteljesüljön rajtam a végzetem, mindennél és mindenkinél pontosabban látom a visszamaradó éveim, évtizedeim összes örömét, bánatát, mintha valami csodás orvosságként egynyeletnyi esszenciába sűrítették volna, ki is voltam az elmúlt hatvan évben.

Tényleg, ki voltam? 

Kezdjem mesélni, hogy éjfél után jöttem a világra, egy olyan faluban, ahol a meséket nem csak a gyerekek hitték, hanem a nőkkel, a borral és a becsülettel együtt a legendákat, a titkok suttogását a meglett emberek is magukénak vallották, és mikor a férfiak, ezek a harsány kacajú, bajszos, szakállas hősök szembesültek a költött történetek hamisságával, akkor az arcukra fagyott a megrökönyödésük? Miként értessem meg, hogy akkoriban és ott mertem hinni a vágyaimban, hogy noha minden egyes nappal jobbára csak a rongyos szél járt a szobám ablaka alatt, mégis láttam a kisujja hegyéig a gondtalanságot, amit más nem láthatott: úgy, majdhogynem mezítelenül, áttetsző pöndölyben, de folyondárokkal, tulipiros bimbókkal kivarrott kis pruszlikban, szőke hajún és égre csodáló hatalmas szemekkel megáldottan. Úgyse hinné senki, ha azt sorolnám, miféle becsvággyal elegy kíváncsiság munkált bennem szárba szökkenésem kezdeteitől, amikor kis kalappal, kócsagtollat lóbázva szaladtam a szülém kitárt karjába, batiszt kendőbe bugyolált forró pogácsát tett a zsebemben olyankor, körülöttem pedig minden aranyból volt, a füttyszó meg a világosabb övcsatok is, amik persze akkor sem voltak igazak, pusztán sárgarézből valók. Mondjam azt, hogy abban a folyó menti falucskában mindig virágillat szállt a levegőben? Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott pipiske szirmai fonnyadnának, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. Azt is megvallhatom, hogy régen, amikor még papsajtot ettünk a kastély parkját övező vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem legerősebben az elhervadó gólyahír illatát is.

(...)