A PADOMON

Ezek a napok!

Kétségbeesetten hajszolok valamit, aminek csak érintőlegesen vagyok részese, mert több köze van a megfelelési kényszerhez, a tisztességes munkához, a jóeNberkedéshez, a normális családapai kötelességekhez, mint ehhez a túlságosan gyanús élethez, amit mostanában már csak félvállról szerettem volna nézni, mert úgy tetszik, az élhetőség iránya mégiscsak ez lenne.

De nem! Helyette többet dolgozom, mint az elmúlt években valaha. Nehezebben is megy: megint egy új rendszer. Idő, beletanulás. Félelmetes. Fárasztó. Mire nem vagyok képes?...

Napok óta a kezembe sem vettem a ceruzát. Az ecsetet sem. A múlt vasárnapi kis tárlatmegnyitóm olyan, mintha tavaly lett volna. Elolvadt, emlékké zsugorodott.
Most szinte elképzelhetetlen, éppen emiatt riaszt már maga a kérdés is: leszek-e valaha megint annyira szabad, hogy kedvemre alkothassak? Ha netán mégsem, nehéz eldöntenem, ez a mostani állapot megéri-e? Ezen sokat töprengek. Akad bennem tűnődő kétellyel együtt bizonyos rejtett sértettség is. A reményeim, a vágyaim után kissé szabadabb légkör járt volna, ami áthatol énrajtam éppen úgy, ahogy mindenen. Nem így történt.

Az élet – miként a sors – engesztelhetetlen. Van kisugárzása, van értelme. Amit csinálunk, azzal csak igazoljuk azt a veszélyes igazságot, amit megtanított velünk a múltunk. Hát most akkor szépen gyakorolom a tegnapok után rakni a mát, hogy lássam a holnapokat. Keserves dolog. Bírni kell. Nem keresek magyarázatot, ahogy a válaszokra sem vagyok már kíváncsi.

Van egy padom a Városligetben.

Annyi pont elég.

Azon a padon szeretek ülni.

Olyan, mint én. Már nem új, régi bútordarab.

Hiányzik az ülőkéjéből egy léc, meg háttámlája sincs már, miként nekem sincs már meg mindenem, ami harminc évvel ezelőtt még természetes tartozékom volt. Néha fáj a térdem, időnként a könyököm is. Egykedvűen veszem, hisz a padom sem sóhajtozik az elsinkófált régi tökéletessége után. Itt egy csavar, egy lakkozott léc, hajdan piros zománcfesték. Emitt egy metszőfog, megőszült haj és néhány illúzió. A padom mindezt érti. Mélán gunnyaszt a park eldugott sarkában és rajtam kívül a társaságát csak a fölötte lógó fagyöngyök adják. Nem egy szószátyár kompánia, annyi szent. Pusztán a nyesdeklő szél zizegteti olykor őket. A pad – ahogy jómagam is – túléltünk minden ármányt, és a nyűglődő létünk révén rájöttünk: a csendes elmúlás is egyfajta kegyelem, az élet ajándéka. Óvatos kézzel szabad csak kicsomagolni.
A padomnak sincs kalendáriuma. Nincs kalandja, szövevényes története. Nekem sem. Úgy bukkantam rá, elhagyatva, eldugva, hogy már az időnként arrafelé bóklászó csöveseket sem érdekelte. Nem lehet rajta rendesen ülni, feküdni meg pláne. Maradtam hát egyedüli látgatója, az árnyékot vető falombok alatt. Oda nem hallatszik sem a gyermekzsivaj, sem a kutyaugatás, arrafelé nem kocognak sportos férfiak és könnyű léptű, futócipős nőcskék, ott megszűnik a polgári léttel meg a csavargók korhelységével együtt a külvilág is, csak a lila rongyú este jár arrafelé, a kendőjében nehéz illatát maga után húzva, és gyöngéd hozzánk.
A padomhoz is, meg énhozzám is.