2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2023. június 24., szombat

FILMES NAPLÓ - 11.

 


One Ranger (2023)

Most fogadom meg cserkész becsületszavamra, hogy ezután, ha egy filmben John Malkovich neve a szereplők listáján lesz, juszt nem fogom megnézni! Pedig régebben kedveltem a szlovén határ közeléből, horvát felmenőkkel bíró színészt – amikor még jó volt. Mostanára egyfajta Bruce Willis módozatban, rendre "ZS"-kategóriás mozikhoz adja a nevét: kutyaütő rossz mellékszerepekért építi le saját hajdani imázsát. És nem zsenánt neki. (Pont, mint az elhülyülő Robert De Niro. Vagy két évtizede ő is már csak harmatgyenge komédiákban tud grimaszkodni.) Ez nem vicces, hanem inkább szomorú. Mentségemre legyen mondva, ettől a filmtől sem vártam sokat. Kellemetlen a beismerés: igazam volt. Thrillernek annyira az, mint a TV2-n délutánonként futó bármelyik zsarus "film". Kriminek vérszegény, akciófilmnek meg éppenséggel gagyi. Rózsaszín szappan: nesze semmi, fogd meg jól alapon. A főszereplő egy gyalulatlan képű cowboy, akinek valamiért még a londoni tűzharcokban sem esik le a fejéről a nemezkalap, tán oda lett szögezve. Az ellenfele egy kockányi ír pasas, komolyan mondom, fő gonoszként is szimpatikusabb, szerethetőbb, mint az összes többi filmes karakter. A cowboy partnere egy brit, néger ügynöknő, vajlingnyi seggel próbál mozogni a tűzharcban, és "szuper ágens" akarna lenni, de úgy fogja és hadonászik a pisztollyal, mintha a telefonját markolva folyton szelfit készítene. A mellékszereplőkön vonyítva nevettem: a kozák hadúr ragasztott műszakállától Rumcájsznak is különbet rajzoltak a csehszlovák animátorok, a mexikói rendőrfőnökről pedig lesír, hogy amúgy egy kubai tucat színész, nyúlfarknyi epizodista. Kint tombolt a kánikula, rászántam erre a fércműre vagy két órát, amiből a legtöbbet az ért, hogy míg fél szemmel néztem a szegény produkciót, közben megfőztem életem eddigi legjobb tökfőzelékét. A főzelék 10-es, ez a "film" meg jóindulattal 10/1.

Az őrület fészke (1995)

Ha az előbb, kicsit feljebb azt írtam, hogy egy levitézlett aktor miatt nem nézem többet a filmjeit, akkor most azt is muszáj kijelentenem, hogy Gary Oldmant meg annyira tisztelem, hogy csak őmiatta képes vagyok egy üresebb sorozatot is végig ülni. Benne még sosem csalódtam. Így van ez: hiába gyanús a produkció, a neve nekem garancia. Jóllehet Az őrület fészke című moziban csak harmad hegedűs a szerepe, mert a vezérprímet – az egyébként szintén jó színész – Kevin Bacon viszi, aki alá Christian Slater kontrázik. Jó közöttük a harmónia. Utóbbi ebben a filmben – kivételesen – nagyot alakított, ám ami utána következett, arra már nem lehet büszke Slater édesanyja sem. Mindenesetre itt még működött a mozi varázsa: hármójuk játéka tette igazán emlékezetessé Marc Rocco rendező szépen megkomponált börtön drámáját. A film igaz történetet dolgoz fel, már amennyire lehet hinni Hollywoodnak, a filmgyár keltette habverés valóságosságának.  Henry Young – akit Kevin Bacon személyesít meg – egy piti, gyermekkori, bankrablásnak minősített tolvajlása miatt börtönbe kerül. Az ottani körülmények, a sors, ami rá vár, tán még a halálnál is rosszabb: egy sikertelen szökési kísérlet után a szadista börtönigazgató-helyettes (Gary Oldman) az Alcatraz egy sötét magánzárkájába küldi, alaposan megkínozza. Kegyetlen tortúra veszi kezdetét. Henry három éven át teljes elszigeteltségben nyomorog, vagyis pontosabban gyakorlatilag az észvesztés határán épp hogy csak vegetál. Az elborult elméjű, magából kivetkőzött, bebörtönzött férfi szabadulása után bosszút áll a szökését meghiúsító besúgón. Sima ügy, gyilkosság. Egy szépreményű ügyvédhez (Christian Slater) kerül az „Alkatrazos” ügy, aki végül úgy kezdi védeni az emberölésért villamosszékbe küldendő fegyencet, hogy a hírhedt börtönszigetet, és az egész amerikai börtönrendszert helyezi a vádlottak padjára. Vastagon húzott, szépen ecsetelt dráma, jó zenével és emlékezetes színészi játékkal: ennyi egy jó mozi ismérve. Kevin Baconnek kijárt volna valami rangos filmes díj, annyira hihetően alakítja a magányba beleőrülő, az állati sorba zuhant ember gesztusait. Ám ha azt vesszük, hogy a tőle évtizedekkel öregebb Oldman se kapott még soha Oscar-díjat, úgy nincs is nagyon min csodálkoznunk. A sok börtönös dráma közül ez egy kiemelkedő alkotás. Érzelmes, teli van a humánum üzenetével, szívet-lelket melenget, immáron majdnem három évtizede. Nálam méltó párja A remény rabjainak. 10/10

Nincsenek megjegyzések: