One Ranger (2023)
Most fogadom meg cserkész becsületszavamra, hogy ezután,
ha egy filmben John Malkovich neve a szereplők listáján lesz, juszt nem fogom
megnézni! Pedig régebben kedveltem a szlovén határ közeléből, horvát
felmenőkkel bíró színészt – amikor még jó volt. Mostanára egyfajta Bruce Willis
módozatban, rendre "ZS"-kategóriás mozikhoz adja a nevét: kutyaütő
rossz mellékszerepekért építi le saját hajdani imázsát. És nem zsenánt neki. (Pont,
mint az elhülyülő Robert De Niro. Vagy két évtizede ő is már csak harmatgyenge
komédiákban tud grimaszkodni.) Ez nem vicces, hanem inkább szomorú. Mentségemre
legyen mondva, ettől a filmtől sem vártam sokat. Kellemetlen a beismerés:
igazam volt. Thrillernek annyira az, mint a TV2-n délutánonként futó bármelyik
zsarus "film". Kriminek vérszegény, akciófilmnek meg éppenséggel
gagyi. Rózsaszín szappan: nesze semmi, fogd meg jól alapon. A főszereplő egy
gyalulatlan képű cowboy, akinek valamiért még a londoni tűzharcokban sem esik
le a fejéről a nemezkalap, tán oda lett szögezve. Az ellenfele egy kockányi ír
pasas, komolyan mondom, fő gonoszként is szimpatikusabb, szerethetőbb, mint az
összes többi filmes karakter. A cowboy partnere egy brit, néger ügynöknő,
vajlingnyi seggel próbál mozogni a tűzharcban, és "szuper ágens" akarna lenni, de
úgy fogja és hadonászik a pisztollyal, mintha a telefonját markolva folyton
szelfit készítene. A mellékszereplőkön vonyítva nevettem: a kozák hadúr
ragasztott műszakállától Rumcájsznak is különbet rajzoltak a csehszlovák
animátorok, a mexikói rendőrfőnökről pedig lesír, hogy amúgy egy kubai tucat
színész, nyúlfarknyi epizodista. Kint tombolt a kánikula, rászántam erre a
fércműre vagy két órát, amiből a legtöbbet az ért, hogy míg fél szemmel néztem a
szegény produkciót, közben megfőztem életem eddigi legjobb tökfőzelékét. A
főzelék 10-es, ez a "film" meg jóindulattal 10/1.
Az őrület fészke (1995)
Ha az előbb, kicsit feljebb azt írtam, hogy egy
levitézlett aktor miatt nem nézem többet a filmjeit, akkor most azt is muszáj
kijelentenem, hogy Gary Oldmant meg annyira tisztelem, hogy csak őmiatta képes
vagyok egy üresebb sorozatot is végig ülni. Benne még sosem csalódtam. Így van
ez: hiába gyanús a produkció, a neve nekem garancia. Jóllehet Az őrület fészke
című moziban csak harmad hegedűs a szerepe, mert a vezérprímet – az egyébként
szintén jó színész – Kevin Bacon viszi, aki alá Christian Slater kontrázik. Jó
közöttük a harmónia. Utóbbi ebben a filmben – kivételesen – nagyot alakított,
ám ami utána következett, arra már nem lehet büszke Slater édesanyja sem.
Mindenesetre itt még működött a mozi varázsa: hármójuk játéka tette igazán
emlékezetessé Marc Rocco rendező szépen megkomponált börtön drámáját. A film
igaz történetet dolgoz fel, már amennyire lehet hinni Hollywoodnak, a filmgyár
keltette habverés valóságosságának. Henry
Young – akit Kevin Bacon személyesít meg – egy piti, gyermekkori, bankrablásnak
minősített tolvajlása miatt börtönbe kerül. Az ottani körülmények, a sors, ami
rá vár, tán még a halálnál is rosszabb: egy sikertelen szökési kísérlet után a
szadista börtönigazgató-helyettes (Gary Oldman) az Alcatraz egy sötét
magánzárkájába küldi, alaposan megkínozza. Kegyetlen tortúra veszi kezdetét.
Henry három éven át teljes elszigeteltségben nyomorog, vagyis pontosabban
gyakorlatilag az észvesztés határán épp hogy csak vegetál. Az elborult elméjű,
magából kivetkőzött, bebörtönzött férfi szabadulása után bosszút áll a szökését
meghiúsító besúgón. Sima ügy, gyilkosság. Egy szépreményű ügyvédhez (Christian
Slater) kerül az „Alkatrazos” ügy, aki végül úgy kezdi védeni az emberölésért
villamosszékbe küldendő fegyencet, hogy a hírhedt börtönszigetet, és az egész
amerikai börtönrendszert helyezi a vádlottak padjára. Vastagon húzott, szépen ecsetelt dráma, jó
zenével és emlékezetes színészi játékkal: ennyi egy jó mozi ismérve. Kevin Baconnek
kijárt volna valami rangos filmes díj, annyira hihetően alakítja a magányba
beleőrülő, az állati sorba zuhant ember gesztusait. Ám ha azt vesszük, hogy a
tőle évtizedekkel öregebb Oldman se kapott még soha Oscar-díjat, úgy nincs is
nagyon min csodálkoznunk. A sok börtönös dráma közül ez egy kiemelkedő alkotás.
Érzelmes, teli van a humánum üzenetével, szívet-lelket melenget, immáron majdnem
három évtizede. Nálam méltó párja A remény rabjainak. 10/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése