Mese

A magyarkanizsai legyecske megesett története - Koncz István költő emlékének
avagy
Pósa Luca meséje
Írta: apa
Egyszer volt, hol nem volt, a Járástól egy visszairamodásnyira, a Csodakúton túl és a Tiszától innen - volt egy csöndös város, amelyben éldegélt egy nagyon különös legyecske. Hólé Gyula volt a becsületes neve, ám minden légytársa csak Könyvmolynak csúfolta. Pedig a Molyok népe még a legyeknél is lesajnáltabb, ezt mindenki tudja.
Azért hívták így, mert módfelett szerette a könyveket.
Véletlenül történt a dolog.
Alig hogy elmúlt petének lenni, és kinőttek a szárnyai, első cikkcakkos röpte egy könyvespolchoz vezetett. Megbűvölten bámulta a vaskos, porszagú köteteket. Hevesen dobogott a szíve. Egyiket meg is nyalta, aztán örömében összedörzsölte mind a négy kezét. Rögtön tudta, hogy a papírra nyomtatott betűk adják majd élete értelmét.
Ettől kezdve, míg a többi teljesen normális légy a tavaszi levegőben zümmögött vígan, addig Gyula inkább beröpült a sarkon álló általános iskola nyitva hagyott ablakán, megtelepedett a palatábla sarkán és együtt tanulta az ábécét a sok kisdiákkal. Az osztály legjobb tanulójától is jobban vágott az esze. Túlszárnyalt minden kisdiákot.
Imádott olvasni. Az ákombákomnyi betűkön szempillantás alatt végigszaladt, aztán sort váltott, mint az eke a barázdában és olvasott tovább. Egyszer, mindenkinél előbb sikerült betanulnia egy verset. Örömében zümmögő kört írt le az osztály feje fölött. A tanító néni le akarta ütni, két tenyérrel csattogott körülötte, de Hólé Gyula könnyedén kitért előle és boldog volt, mert azt hitte, hogy megtapsolták.
Odahaza sem nézték jó szemmel tanulmányait. Anyja gyakran mondogatta neki:
- Elégy legyen abból a tanulásból kisfiam! Legyezd meg magadnak: Légy jó, mindhalálig!
Mire Hólé Gyula visszaszólt:
- Amit most mondok, jól legyezd meg, mama! Nem fogok legyeskedni az idegenlégyió légyiparádéin! – aztán énekelte hangosan kedvenc slágerét, azt hogy: „légy szerény, mint én, a jövőt nem sejtheted…“.
Aztán egyszer, egy légyiesen könnyű őszi napon berepült a Költő bagószagú ügyvédi irodájába. A hűvös csöndben csak a szú pörcögése hallatszott.
A költő verset írt. Gyula áhítattal nézte. Később a Költő füle mellé telepedett és zümmögni kezdte a rímek csöndös dallamát. A költő mosolygott és írta.
Azóta is jó barátok. Talán még most is együtt írnak.
Ezért zúgja még a mai napig minden legyecske Magyarkanizsán, hogy: Konczzzzz, Konczzzz
Aki nem hiszi, olvasson verseket!