Pósa Károly: Miklós passiója

Veron
18 x 25 cm

A fogolytáborban megtanult oroszul. A szláv nyelv mellett megismerte az emberi nyomor legmélyebb bugyrait, a szenvedést meg a kegyetlenség, aljasság végső határait is. Rájött arra, miként lehet liternyi fekete színű leves mellett túlélni. Kapcát készített durva bélésből, annak a zubbonynak a cafatjaiból, amit többedmagával halott társáról cibált le. Tudott ehetetlen gyomokat főzni konzervdobozban, ipari sóval sebet tisztítani, pléhdarabból kést köszörülni. A tetvek miatt tenyérnyi üvegcseréppel kopaszra borotválta magát és másokat. A latrináknak beásott óriási hordókat kézzel és vödrökkel tisztították a foglyok. A táboron belül semmiféle tisztálkodási lehetőség nem volt. Fagyás ellen a testét avas zsírral kente vastagon, amitől iszonyatos bűzt árasztott. Elleste a túlélés szabályait a Bajkál-tó mellett élő mongolos vonású, de kék szemű őslakosoktól. 
Miklóst és egységét 1944 tavaszán, valahol Debrecen környékén zárták körbe az oroszok. Túlélte. A tiszteket kivégezték. De a köznépet Temesvárra vitték, onnét pedig háromheti borzalmas vonatozás után Transzbajkália egyik fogolytáborába szállították. Az út során a marhavagonokba zsúfolt foglyok negyede elhullott. Vérhas, éhezés, a poshadt víz, tífusz és a reménytelenség tizedelte őket. Kelet-Szibéria Istentől elhagyott részén aztán az életben maradottak is sajnálni kezdték, hogy azzal a sok másikkal ellentétben nem pusztultak el rögtön az út elején.
A barakkban, ájult félálomban gyakran voltak látomásai. Megjelent előtte a Tisza-part, a szódás a lovával, a gömbakácok a piactéren. Érezte a bácskai por savanykás szagát, ahogy a Járáson nyargaló szél Péter-Pálkor fölkavarja a sziksót. Látta az apját, görbedten tolni a dragacsot, a súlya végigzsibongott a karjában, és a zsidózsáknyi búza mázsás terhe feszítette vállát. De szívesen segített volna! Sajgott a csontja tőle. Néha, amikor elgyengült, föl akarta adni és a halált kívánta, anyjának száraz, jóságos kezét lehunyt szemén érezte. És látta Veront, a menyasszonyát, akit ott hagyott, egymagára a kicsiny házban, ahol galambdúcot épített fenyőfából, és ahol a hátsó kertben a barackfa virágok szirmai Veron göndör hajára hullottak. A vasútállomáson rezesbanda játszott, és ők ketten úgy kapaszkodtak egymásba, mint a Kustur-út melletti galagonyabokor összefonódott ágai. Egymásba nőttek ők is, elválaszthatatlanul. Veron a katonakabát paroliját markolta, kis kezében könnyáztatta kendőt szorongatott. Lobogott a kendő a gőzös után, ő meg kihajolt az ablakon, úgy integetett. Aztán, a hosszú évek alatt Miklóst minden fehér vászon libbenése arra a peronon világító, lobogó búcsúra emlékeztette.
Emlékeznie pedig kellett.
Fogát csikorgatta, de emlékezett.
Máskülönben az ember már régen meghal volna benne.
Levelet három éve nem kapott.
Üzenete se érkezett. A Vörösköröszt nem tudott róluk, a szovjet eltagadta még a tábor létét is. Bajtársai robotoltak, sínylődtek és remény nélkül meghaltak. A föld vörhenyes, kemény kavicsos volt, amibe elkaparták a testeket. Fejfa helyett konzervdobozok tetejére vésték a neveket. Ennyi maradt belőlük.
Háromévnyi rabság után, egy alkalommal, amikor Miklóst és másik hét társát egy közeli településre akarták szállítani út közben leugráltak a teherautó platójáról. Megszöktek. Ki merre látott, szétszaladtak a világba. Sosem látta őket többet.
Miklós délnyugatnak fordult és éjjelente gyalogolt.
Ment, ahogy tudott. Élelmet lopott, koldult, jóságos parasztok enni adtak neki. Egy tanyán másfél hónapig segített a gazdának.
Az orosz tudása jól jött.
Hazudott, mert túl akart élni. Embereket csapott be.
Az út során nem egyszer rablásra vetemedett.
Talán embert is ölt.
Haza akart jutni.
Mindenáron.
…
A Nagytemplom papja a kórust igazgatta. Az apácák új éneket tanítottak be.
Az előző napon, szombat kora este a kanizsai nép virágokat hozott, és a templom levegője bódító illatokkal telt meg.
Virágzottak az orgonabokrok, mint még eddig talán soha. Megannyi lila és fehér fürt, édeskés illatot árasztó csoda! Mindenki az ünnepre készült. Az emberek lelkében cukorrá vált a napsugár. Békesség lengte be a várost. A pap a húsvéti stóláját vette föl és a ministráns gyerekeket az édesanyák vizes fésűvel fésülték meg.
A vasárnapi nagymisére özönlött a nép. Letakart kosárban sonkát, tojást, kalácsot hoztak, megszenteltetni. Hamar megteltek a padsorok.
A nők oldalán szomorú fekete tömeg borult imára. Özvegyek, hadi árvák. Közöttük térdelt Veron is. Fekete kendő alá szorította göndör fürtjeit. Rég nem hullott azokra barackvirág.
A harangok szóltak, amikor Veron a templom oldalbejáratánál egy ismerős alakot vélt fölfedezni. A rongyos idegen őt nézte, merőn és fölötte Krisztus tárta szét a karját.
A megfeszített szeméből jóság sugárzott feléje.
A pap a kelyhet fogta, Veron fölsikoltott.
A misével és az emberekkel nem törődve a túloldali feszülethez rohant és Miklósra borult.
Zúgott a föltámadást hirdető harangszó.
Azon a húsvéton, 1948-ban, az orgonák százszor szebben nyíltak.
 

Magyarkanizsa, 2013. március 26.