Járom a
Nagytemetőt. Apám biciklijét tolom.
Nyikorog a
huszonéves vascsődör, visszafelé pörögnek a küllők. Az eszem is visszafelé
forog, ahogy emlékeim ki-kihulló küllői járnak, és közben fölöttem a
gesztenyefák koronája gubancolódik. Sírföliratok. Nézelődök, olvasom, ki van
odatemetve, meddig élt.
A kripták, hantok
alapján megítélhető, kinek az emlékét vigyázzák az utódok, melyik az a
nyughely, amit időnként látogatnak, és ki lett végképp leborítva a feledés
foszló rongyú kendőjével. Gondolatok vergődnek bennem. Már mélyen bent járok a
temető túlsó végén, az utolsó előtti soron, amikor előfehérlik az ismerős
márványtömb.
Sokan hisznek a
horoszkópban. Az indiai ember hosszú évezredek alatt nézte, vizsgálta a
csillagos eget. A precíz adathalmozást csak úgy, mint a keleti észjárást
áthatotta a matematika, az áhítat és a miszticizmus. Bizonyosság nem lett ugyan
– a mai szemléletet látva meg eleve kudarc, hogy elfeledtük a bizonyosság
erejét, mint annyi mást -, de az ősidőkbe vesző tapasztalat, megismerés és az
összefüggések láttatása mégis üzen a mának.
A fátum, a nagy
játékos már a születés pillanata idején gyakorta fölmutatja, hogy az illető
sorsa miként fog alakulni. Milyen lesz a természete? A vezérlő csillagának fénye
vakítóan fog-e ragyogni, vagy csak pislákol? Ez az üzenet kódolt ugyan, de a
beavatottnak érthető.
Az életút végén, az
egyszerűbb látásmódú is megfejti. Utólag döbbenünk rá az elrendeltetettségre.
Arra, hogy már
minden volt egyszer, mert valahol meg lett írva. És a véletlen csak nekünk
tűnik annak, mert a Teremtő egyébként sose pislog.
Igazi lázadó volt.
Forradalmak
szülötte. 1956-ban látta meg a napvilágot.
Abban az évben,
amikor a magyar nép megmutatta, hogy időnként, a történelem sötét árnyékát is el
lehet kergetnünk, ha bátrak vagyunk. Hogy a szabadságáért pusztulni kész nemzet
maradhat csak örök időkig.
1956 jó év volt.
Lobogó fáklyák és virrasztó gyertyák fényének éveként emlékezünk róla.
Ráadásul, a kis
Deszka, e lázadó, gyönyörűséges idő gyermeke éppen március 15-én látta meg a
napvilágot. Hát mi ez, ha nem a gondviselés első, felhőkbe rajzolt útmutató
szignója?!
A magyar história
két legszentebb ünnepének dátuma, egy születendő gyermek csillagösvény kapujára
függesztve! Arany szöggel volt az oda tűzve, és a küzdelmes sors kacskaringósra
írva, tele tragédiával, de gyönyörűséggel, a helytállás mellett az elbukást
láttatva.
De úgy, hogy
mindeközben a férfias jellem, az emberi tartás, a meg nem alkuvás végig ott
dobog a szívben, és igazi emberi arcot rajzol viselőjének, kinyújtott kezet
mutat a nagyvilágnak.
A kalapja. A
szügyig kigombolt ingje. Tarisznyás hórihorgas alak, az irgalmatlan nagy
cipőkkel. Hanyagul vállán lógó bőr zekéje. Ahogy befordul a piac sarkán, fogja
a kocsma kilincsét, bütykös keze szorítja a sárgaréz nyelvet és valahonnét –
csak a kaján vigyorú ördög tudhatja honnét -, rögtön cigányzenét hengerít a
szél a gömbakácok lombjai közé…
Ezt, csak ő tudta.
Régi rajzom |
A kanizsai
gázhálózat kiépítésekor többedmagammal, brigádokba osztva az utcákat ástuk.
Ájult nyár volt, vakáció, nyaralásra meg sok másra kellett a pénz. Nyakig az
árokban túrtunk, szentségelve budákkal nyestük a vastagabb gyökereket,
betonrétegeket vertünk krampáccsal, bagrenát rágtunk, lapátoltuk a földet,
köbméterre fizettek. A Deszka is ásott, legendák keringtek félelmetes
munkabírásáról. Egyszer, egy péntek délelőttön, a heti fizetésosztás napján a
Kispiszkos nevű becsületvesztő előtt fizetett a zenészeknek és a járókelők,
piacozók legnagyobb megdöbbenésére, vidám muzsikaszóra ásott a társaság, ölig
sárosan, de széles jókedvvel. Ez a virtus, a hányaveti csibészség volt az, ami
annyira magával ragadta mindazokat, akik a közelében lehettek. És sokan
voltunk. Mindannyinknak: mindig csak adott. Szerettük.
Volt a tartásában
valami megragadó. Tiszteletet parancsolt ugyan a szálfaegyenes termete is, meg
az, ahogy a keleti küzdősport legsötétebb övéig verekedte magát, de ismerek
néhány megtermett, jó vágású és sikeres sportolót, akikben hiába keresem a
néhai Deszkára oly jellemző nemes tartást, az igazán emberi méltóságot.
Arisztokrata tudott lenni a csőcselék között is. Nem csak fejjel magasodott ki
a tömegből. Úgy lehetett vele kezet fogni, hogy közben a természetes jó
szándék, a tiszta jóság érzete bizsergett végig rajtam.
Abban a viseltes
őzbőr zekében olyan valaki járt közöttünk, akiből - míg élt – a lélek igaz
melege sugárzott.
Persze ivott.
Ittunk mi is. Ám a Deszka sorsa meg az egész lénye olyan volt, hogy ezt is a
maga módján, túlfűtötten, a biztos vesztébe rohanó ember úri belenyugvásával és
derűjével tette. A megdöntött pálinkásüveget meghúzta, és míg a szesz
lecsorgott a torkán, az életéből, a jövőjéből kiégett egy darabka. Itta az
italt, aztán meg már az ital itta őtet, emésztette föl szegényt.
Bombáztak bennünket
és tavasz volt Szerbiában. Nősülni készültem, építettünk, pénztelenség járta.
Bánátban, valahol Majdán környékén kellet ásni. Egy teherautónyi cigánnyal
szorongtunk minden hajnalban, mi ketten. Büdösek voltunk, és szikkadtak.
Hétágra sütő nap alatt, egy mezőn dolgoztunk. A Deszka meg én: egy brigád. Most
is mosolyra húzódik a szám, pedig már a könny gyűlik a szemembe, mert eszembe
jut az a nap, amikor láztól legyengülve abbahagytam az ásást, megroggyant
bennem az akarat és föladtam. Lefeküdtem a szerszámokra akasztott ruhák
árnyékába, miközben a tehetetlenség szégyene mardosott.
A Deszka odaguggolt
hozzám, kopasz fejéről levette karimás kalapját, gyengéden a fejemre igazította
és csak annyit szólt:
- Te csak pihengess haverkám, meglesz a
normád... – aztán betakart a bőrkabátjával.
És aznap meg utána
sokszor, jaj de sokszor! ásott, dolgozott helyettem is olyan önzetlenül és
olyan természetességgel, mintha neki azt parancsba adta volna valaki.
Vasárnap van. Lila
kis virágokat teszek a sírhoz.
A temetőből
hazafelé jövet kíváncsiságból kinézek erre a semmicske kanizsai vásárra. A
hűvös oldalon, ruhahalom közepette egy bőr zeke ragadja meg a tekintetemet.
Szakasztott, mint egykoron a Deszkáé, zsibbad át rajtam a fölismerés! Próbálom.
Jó. Mintha rám öntötték volna. A cigány szinte ingyen adja.
Ha az előbb azt
írtam, hogy nincs bizonyosság, akkor ez nem igaz.
Van, hogy a
szeretet onnét is igazít a sorsunkon.
És ránk teríti a
jóság a bőr kabátkáját.
Vajda János volt az
igazi neve.
Április 22-én
tizenegy éve, hogy pihen. 57 éves lenne.
2 megjegyzés:
Tisztelt Tanár úr! Nagyon magával ragadó az írása. Sajnos manapság kevés ilyen jó szándékú emberrel lehet találkozni mint a "Deszka" barátja volt. Azonban itt van Ön aki ,aki szép írásaival megörökíti emlékét. Kívánok, még sok egészségben eltöltött évet!
Köszönöm.
Megjegyzés küldése