Pósa Károly: Március 8. - A FÉRFIAK KÖSZÖNTÉSE

Kárpáti-Beneda Ágnes rajza

Ezen a mai, szép, de szeles tavaszi napon a férfiakat szeretném dicsérni.

Mert megérdemlik.

Köszöntöm hát a férfiakat, vivát! Vivát! És harmadszor is: vivát!

Még mielőtt azonban bármelyik férfitársam magára venné a harsány üdvözlésemet, gyorsan közlöm, hogy valószínűleg nincs érintve, nem neki szól az éljenzés.

Sajnos, sokan, megszámlálhatatlanul sokan vagyunk, akik egyébként elérthetnék a köszöntésemet, mert amúgy férfiszámba valók vagyunk, mármint a szó biológiai értelmében. De csak szigorúan biológiailag, tudományosan. Mert másképpen viszont nem, vagy jobbik esetben alig-alig, akárhogy is fanyalgunk, mert nincs ínyünkre a dolog.

Ez van.

Én, amikor férfiakat emlegetek, nem azokra a fiúkra gondolok, akik a Disznópiac sportpályáján minden éjjel széthagyják a szemetüket, akik napraforgóhéjat köpködnek, ordítva társalognak a mobiljukon, ország-világnak elkiabálva, szétkáromkodva, szórva a legintimebb dolgaikat, akik csak csoportban huhogva mernek megszólítani egy magányos leánykát, mert a csordaszellem ad bátorságot nekik. Nem azokra a tésztaképű suhancokra, akik életük első öt könyvét sem olvasták még el, és száz méter futás után lihegve, kezükkel markolásszák a tyúkmellüket. Még csak nem is az apjukhoz szólnék, vagy a nagyapáikhoz, akik valószínűleg túl vannak már a sokadik megalkuvásukon, az első hazugság szégyenét is érezték már, és átélték a csalódást, abbahagyták álmaikat, lemondtak ideáikról, megadták magukat a sorsnak, ahelyett, hogy küzdelmesen tovább vitték volna reményeiket, még a kilátástalansággal is dacolva, hogy a végén a halál azért állva találja meg őket, gúnyos, pimasz félmosollyal a szájukon.
Még csak nem is azoké e mai nap glóriája, akik vélhetően sikeresnek hitt egyének, és kiskoruktól állva pisilnek, a kromoszómáik Y-t tartalmaznak, tesztoszteron-szintjük emelkedik, reggelente még merevedésük van, öregkorra meg prosztata-gondjaik, nő a szakálluk, bajuszt viselnek vagy korán kopaszodnak, ádámcsutkájuk fel-alá csúszkál ha izgatottak és egy inget fél óráig vasalnak, de egy perc alatt berükvercelnek a kerti szerszámokkal dugig tömött garázsba. Olyanok se érezzék magukat felmagasztosítva, akik a labdarúgás, nők és a politika szentháromságán túl az égegyadta világon nem tudnak más témát megvitatni, mint ahogy a sliccük lehúzása után törvényszerűen muszáj szellenteniük egy ropogósat.      
Nem.
Én ma a férfiakat akarom köszönteni!
Például a drégelyieket!

A bácskai tájunkon a műveltség mindig kicsit döcögve járt ugyan, de talán tudják néhányan, ha meg nem, akkor most véssék agyukba, de örökre, hogy 1552-ben Drégely várában 150 magyar harcos maradt meghalni, a tizenkétezernyi ostromló törökkel szemben. 

Mert férfiak voltak. Mert igazak voltak.
Mit nekünk legendabeli háromszáz spártai, mikor a történelmünk minden évszázadára jut hősből annyi, hogy győzzük koszorúzni emléküket, fejet hajtani, megsüvegelve áldani tetteiket!

Világra szóló férfiakkal vannak teli a temetőink csak úgy, mint a csatamezők, a gazos árokpartok, vagy nagynéha, s ez a gyalázat: még a dögkutak is! 

Olyan férfiakkal, akiket arccal a földbe kapartak el, akikre meszet löttyentettek virágok helyett, és gyilkosaik hátradrótozott kézzel merték csak kivonszolni őket a vesztőhelyre. 

Azokra a férfiakra gondolok ilyenkor, akik vállalták a kötelet Aradon, akik az első és a második háborúban is emberek maradtak, pedig embertelen volt a kor. Miklós bácsira száll a köszöntésem, aki hosszú évek után keveredett haza Szibériából gyalog, és utána ötven évig összeszorított szájjal rakta a cserepet a téglagyárban, egy hang, nem sok, annyit sem tudott meg tőle még a családja sem, miken ment át, míg hazaért. S miután nyugdíjazták, az első tétlenségben eltöltött hét után ágynak esett, majd meghalt, a titkával együtt. 

A költőre is gondolok, meg azokra a férfiakra, akik karddal és tollal tudták úgy vívni a küzdelmet egy magasztos célért, hogy elemésztette őket a nemzetért folytatott csatájuk.
Az életüket vetették oda másokért, s önkéntes áldozatuk a mi jövőnkért örökre hálára kötelezi az utókort. Az öngyilkos miniszterelnökre gondolok, aki a saját becsületét és a magyarság becsületét egy egészként értelmezte, a Hídemberre, aki pénzét, befolyását, szó szerint mindenét a népének fölemelésére fordította, pont úgy, ahogy az áldott emlékű Nagyságos Fejedelem, akinek elvhűsége, önzetlensége máig etalon minden hazaszerető embernek. Se szeri, se száma a nagyszerű embereinknek, akik nem politikusok voltak, hanem államférfiak. Istenem, mekkora a különbség e két fogalom között!
Márai fél évszázadig emigránsként vádolt! Ki próbálta volna megvesztegetni a legnagyobbjainkat?
Böjte Csaba atya lekenyerezhető-e?
Az olimpikonjaink valaha föladták-e a versenyt, mert egy gazdagabb ország teletömte zsebüket papírpénz-kötegekkel? Gazsulált-e Ady, Puskás Öcsi, vagy az '56-os pesti srácok közül valaki a hatalomnak?
Nem.
IV. Béla nem kötött különbékét a tatárokkal, ahogy a fiatal László is ígért nyugati keresztény segítség nélkül rontott Mohácsnál a túlerőben lévő törökre.
Nem visszakozott egy sem. Férfiak voltak.
A kudarcokban is azok maradtak.
A majtényi síkon, rongyokban didergő, kolerától megtizedelt kurucok szívében annyi tűz volt mégis, hogy annak a lángja ma is perzseli a nemzeti emlékezetet, mert kipirulnak tőle az arcok, fényesebbek lesznek a tekintetek, megemelkedik a mellkasunk és szaporább lesz a pulzusunk! Csak az ellenünk fenekedők lesznek tőle kisebbek, törpébbek, ahogy szánni való módon rettegnek még egy magyarul verselő költőember visszahozott hamvaitól is, nyüszítve radírozzák le a fejfákról a hőseink neveit, levéltárakba dugdosva elhazudják eleink múltját, és rombolják az emlékműveket, újravésik a márványtáblákat, ledöntik a szobrokat csak úgy, mint a keresztjeinket. Gyáván, többnyire éjszaka.
A férfiakkal viszont így nem lehet elbánni.
Rosszul írtam: a férfiakkal így SEM lehet elbánni.
Mert akiknek ilyen aszonyaik vannak, akik a világ legszebb nőjeit tudják maguk mellett, akik naponta megölelhetik a legdrágább teremtéseket, azoknak a Jóisten áldást osztott.
Végső soron övé hát a köszönet.

Magyarkanizsa, 2014. március 8.