Tésztaszín, nyákos iszap ízű, éppen nem bonyolult, egyszerű, megülepedett
őszi reggel.
A fűben harmatcsöppek kalárisa csillan, földre szórt drága tartalom. Pókháló
rongyok íve. Komolykodva illan. A szemnek mégis kellem – szemhéjunknak oltalom.
A lassú szélben bujkál a jó szó.
Öreg néni ül a kissámlin. Mögötte száraz kapu, rozsdás kilincs. Akácok
szúrják az ónos eget, árnyat vetnek a napos oldalon. Ül az öregasszony. Feje
körül glória nincs.
Keshedt az alakja, s bár tartása görbe, mégis dicső. A nap be-bearanyozza.
Homlokán ráncosan ég a pergamen bőr, mint az óév végén a kalács pírja, a
túlhevülő kályhacső. Vállait régi, likas nagykendő borítja. Szemében a Tisza
gyűlik; gyerekkacaj; sikongó lányok; zeneszó; az ütőerek tomboló ritmusa. Messzire
száll a porondok kavargó homokja. Ami volt – elrebbent. Hátrább lépett a kárpit
mögé. Az élő hallgat, a holtat senki nem
zokogja. Ősz fején kendő, előtte rojtos kötény. Bogárnyi kis keze az ölén.
Arcának minden ránca egy-egy heg, a tegnapja ráírta. Jeges árkok,
kocsikerék-nyom, szántás, feltört legelő, a járási kisült barázda: aratás utáni
kiszáradt – átforrósodott. Megtörik az idő. Tenyerét homlokához emeli a vén nő.
Árnyék borul szemgödrére.
A pillanat dermedő, mint a kiterített testnek színe, a szemfödéllel. Olyan
bájos, megejtő: nézzék mi lett!
Az akácfái sárgulnak. A néni a kapu előtt, fogja botját, mint bennünket az
ősz. Távolba tekint. Érzékileg.
2 megjegyzés:
Székely Jánostól kölcsönözve: "Nekem nagyon hiányoznak majd a föld, a fák, a csillagok, / S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok. // Pedig eltűnik belőle a szem (s vele a látomás), / Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más. // Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok, / Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok."
Kedves ÉvaZsuzsanna!
Mindig elkápráztat valami nagyszerű szöveggel, újdonsággal.
Köszönöm!
Pk
Megjegyzés küldése