WASS vs MÁRAI

A minap furcsa disputának voltam részese. Arról vitatkozott néhány ember – Istenem, milyen jó ezt leírni, elmondani, ebben a becsípődött világban, ahol eszmefejtés címen általában politikai, világnézeti alapon szólalkozunk össze, mintha más egyéb dolog nem is érdekelne bennünket -, hogy a két, Amerikába emigrált nagy magyar írónk között vajon volt-e, van-e különbség? 

Történetesen Wass Albertről és Márai Sándorról esett szó.

Miért lehet az, hogy míg az előbbi manapság szinte kötelező olvasmány a magát jobboldalinak, konzervatívnak vallók soraiban, addig a kassai származású Márai mintha csöndesebben hátrébb lenne tolva a széles olvasóközönség elől? Pedig a rendszerváltozás környékén úgy indult, hogy ő lesz a polgári, konzervatív magyarországi publikum első számú emigráns írója. A nagy kedvenc.   

Gondolom, senkit nem bántok meg, ha most röviden elmondom ezzel kapcsolatos véleményemet.

Kétség kívül Wass Albert populárisabb. Persze, nem a szó irodalom-elméleti, hanem könyveladási, politikai, sőt köznapi értelmében. Igazi sztár. Sorra avatják szobrait, intézmények, egyletek, civil kezdeményezések veszik fel a nevét, Magyarországon csak úgy, mint Erdélyben. Sőt! Nálunk, Zentán is öntevékeny szervezeten belül ápolják emlékét, életművét.

Mi lehet az oka ennek a megkésett sikernek? Mi tartja életben Wass legendáját?
A kérdés egyszerű. A válaszom összetettebb.

Egyrészt, pont a '80-as évekre erősödött meg annyira a magyarországi "erdélyi lobbi" - ne tagadjuk el a létét, bő egy évtizeddel előzték meg a jugoszláviai magyar, meg a többi határon túlról, az anyaországba átköltöző nemzetrészek érdek-érvényesítő, egymást segítő, baráti, ismeretségi alapon szerveződő hullámát – hogy megfelelő izomzattal bírt az akkori kultúrpolitika befolyásolására. Kiadókban dolgoztak, publikáltak, írtak, a művészet számos területén sikereket értek el.
Másrészt, a hagyományosan keményvonalasabb erdélyi, székely értelmiség önazonosság-tudatának lehetett kiváló attribútuma. Vadász, háborús hős, ékes nyelvezettel, Kós, Nyírő meg mások nyomdokain, amerikás magyarrá válva. A nyolcvanas évek végén ez az erdélyi szárny már ott nyomult a megszerveződő ellenzéki csoportosulásokban. Tehát a politikai hátszél sem hiányzott. Mára szervesen beágyazódtak Magyarország vérkeringésébe. Lássuk be, ahogy ma, úgy huszonöt évvel ezelőtt, vagyis jobbára mindenkoron politikai hátszél – is - kellett a fölfutáshoz.
Ráadásul - ha jól tudom - az általam sem tisztelt Kuncze belügyminisztersége alatt megtagadták tőle a beutazást, vagy csak turistavízumot kapott volna - amiből a karakán Wass inkább nem kért. Nesze nekünk, még egy szép, emlegethető gesztus a mítoszához!
A tetejében Kunczéba, meg az elvbarátaiba is rúgni lehet - teljes joggal - minden alkalommal, ha felidéződik ez a csöppet sem emberhez méltó, dicstelen szereplésük. Mert Wass nem volt háborús bűnös, csak egy szépíró öregúr, aki haza szeretett volna jönni, meghalni.
Talán ez (is) egyik oka lehet annak, hogy ma Wass Albert előtt, a nemzeti oldalnak haptákban illik állnia.

Márai egészen más utat járt be. 

Nem földrajzilag. Hanem emberileg, alkotóként. Művészetnek, írásainak, ars poeticájának másmilyensége szépen körberajzolható. Wass nemesi allűrjei tőle idegenek. A nyelvezete sem népies, mint a szénégetők, esztenák népe között felnövő erdélyi gróf úré. Márai ízig-vérig polgár, európai utas. Talán az utolsók közül való, aki a kontinens műveltségét egyetemességében tudta látni. Úgy térben, mint időben. A katalán fennsíkoktól a berlini lokálokig, Marcus Aureliustól - Thomas Mannig. Én olvastam Márai összes naplóját. Valahol, legbelül érteni vélem, mi játszódhatott le a lelkében, míg végigírta a XX. századot. Tanúbizonyságként ezek a kötetek ott vannak a könyvespolcom kiváltságos helyén.
Mi több, bár éppen mást olvasok, de a Japán kert II. kötete most is itt virít mellettem... (A felvidéki Madách-Posonium kiadótól való, aprópénzért vettem, még valamikor régen, az árvíz után, Felsőzsolca önkiszolgálójában, rinfúzban, kosárból. Az első kötettel együtt 300 (!) forintért kínálták. Egy darabig nem volt kérdéses, mit ajándékozok közeli ismerőseim születésnapjára.)
Szóval, szeretem, tisztelem Márai Sándort. Nemkülönben Wass Albertet. Tőle is olvastam néhányat, a kötelezők közül.
Nagy író, kétség kívül rendes magyar ember mindkettő.

Közös bennük, hogy Márai is keményen oda-odamondogatott a kádári puhuló diktatúra kánonjában is élvonalbelinek számító magyar(országi) íróknak, költőknek. És Wass sem rejtette véka alá amerikai véleményét, sok - máig élő, vagy a közelmúltban elhalt - klasszikusnak a tyúkszemére lépett, bár igaz: Márai ebben talán következetesebb, állhatatosabb, végső soron engesztelhetetlenebb volt.
Mégis Wass Albert a népszerűbb. A kirakatokban meg a legfölső polcokon látni a munkáit. Márai – díszkötésben ugyan – de egy grádiccsal lejjebb kapható.
Ezt viszont kiváltja a tény, hogy nem csak szerény véleményem szerint, de mások által is nagyságrendekkel komolyabb írónak számít, mint az egyébként jó tollú, tényleg nagyszerű nyelvezetű, de alkotóként szerényebb hangú Wass Albert. Életműve - finoman szólva sem - annyira kerek, egész, mint a szintén Amerikában hunyt Márai mesteré.
Ettől persze szerethető mindkettő. Ki-ki gusztusa, habitusa szerint lapozgassa ezután is a köteteiket.
Az íróknak a haláluk után nem akkor nő a dicsőségük, ha akadnak majd olyanok, akik kilóra gyűjtik a szépen bekötött sorozataikat, és az életművük aranyba lesz öntve, testük meg bronzba.

Hanem ha az utánuk jövők olvassák, idézik, és igen: értik őket.

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. 11. 12.