Kis Kanizsai Enciklopédia - 10.

 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

 agyag -  Mindig meglúdbőrzök, amikor a magyar nyelv csodálatos láttató erejét tapasztalom. Hiába, hogy tudni tudom – tüneményes az anyanyelvem: mégis minden alkalommal képes kiváltani belőlem ezt a döbbenettel elegy tiszteletet. Itt van példának okáért az agyag és anyag szavunk. 

Közöttük szinte alig van eltérés! A “gy” és a “ny” is  zárhangok és zöngés mássalhangzók. Ám ettől, a hangalaktól is megindítóbb erejű a mögöttes üzenet: agyagból vétettünk, sárból gyúrt bennünket a Nagy Titok Tudója, akinek munkája révén az anyagi világ részeivé váltunk. 

Bibliai jártasság sem kellene annak a kanizsainak, akit az agyag és az anyag összefüggéseiről kérdeznénk. A Tisza mellett az agyag, az iszap, a sár olyan természetes, használatos, alkotó dolog, ami nem csak a múlt emberének volt alapot adó őseleme, de a jelenleg élőkhöz is szervesen hozzátartozik.

Hasonlítunk. Van benne valami belőlünk. Vagyis – fordítva. Ezt az összetartozást, szétválaszthatatlan ötvözetet nagyon régóta érzik az itteni emberek. Az agyagnak - bár képlékeny -, idő kell, míg megpuhul. Gyúrást, erőt, munkát, verítéket igényel. Aztán, ha kedvére bánunk vele, viszonylag könnyen alakul, de megalkuvó nem lesz soha. Vigyázni muszáj. Mert inkább eltörik. Inkább pusztul.

Ahogy a bácskai magyar.

Az agyagból készült tárgyak sosem túl hivalkodóak. Értékük sem vetekszik a nemesfémből készült darabokkal. Egyszerűen csak teszik a dolgukat, megfelelnek annak, amire szánták őket. Egy cserépkorsóban is ugyanolyan hűs marad a víz, mint egy modern termoszban. Aki szomjazott már igazán a tikkasztó nyári napon - biztos igazat ad nekem. A cseréptálban, saralt kemencében főtt töltött káposztának az ízét pedig még tudtommal egyetlen Zepter-termék sem tudta visszaadni. A kézzel korongolt agyagtálak, edények súlyosak. Olykor csorbák igaz, és gyakran nem túl tetszetősek. De ami a dolguk, amire kellenek, abban helyt állnak. Ormótlanul is, darabosan is. Többnyire jobban, mint a mostanság divatos holmik.

Ahogy a bácskai magyar.

És ha veszni kényszerül, ami agyagból van, ahogy ennek a földnek az embere, akkor kétféle végzet lehet a jussa: a dirib-darab cserepek, a kevésbé megmunkáltak, az értéktelenebbek belesimulnak az anyaföldbe, és az majd elporlasztja, fölissza, szétmállasztja őket. Megint eggyé lesznek a tájjal. A sírhantok errefelé gyorsan meghorpadnak. Ott, mélyen a földben várják ki a majdani újrateremtést. Viszont a kerekded egész, az értékálló, a vastagabb falú cserépkorsónak az évezredek sem számítanak. Kanizsa földjéből sok ezer éves kultúrák kézzel formázott darabjait ásták elő a régészek. És azok a tálak, bögrék, edények, gabonatartók, vagy ivókupák az időszámítás előtti korok emberének a kunyhójából, a föld alatt eltöltött irdatlan idő után is egy mai konyhában bármikor használhatóak. Nem kell újrafogalmazni őket, a szerepüket. Egyek ezzel a tájjal. Ezzel a szellemiséggel. Ebből a földből vétettek.

Pont úgy, ahogy a bácskai magyar. Miként a török idők előtti őseink azok voltak a népvándorlás korabeli elődökkel. Ahogy a Rákóczi szabadságharc kuruc duhajsága köszön vissza a bácskai temperamentumban. Ez a kimért rátartiság a jellemzőnk. A semmibe ököllel suhintó keserűség. A csakazértis! fogcsikorgatása… A Tisza tükre évszázadok óta őrzi az előttünk élők arcképét. Én már belenéztem. Ott maradt az enyém is, a többiekével együtt, hisz a folyó is mi vagyunk. Iszapjában fogunk porladni, hogy értelmet adjunk Bácskának.

Üss az agyagra! Lapítsd szét! Csapd a falhoz! Meg se kottyan neki. A massza állaga, ősereje, megváltozhatatlan, mert a metafizikus létezése nálunk, a Bácskában állandó. Olyan materia prima, akár a magyar szellemiség megkérdőjelezhetetlen jelenléte. Ezt azok is tudják, akiket egyébként ez a nyilvánvaló tény erősen aggaszt, bosszant. A félelmüket szüli, a rossz lelkiismeretet.

Mert az agyag, simuljon bár a kezünkbe, égessük ki, őröljük a folyóba, vagy törjük darabjaira az otthonokat fedő tetőcserepeket mind-mind.

Akkor is megsemmisíthetetlen.    

Pk