FILMES NAPLÓ - 29.

Halálszint felett (2024)

Jó hírem van: az olcsó posztapokaliptikus víziók sorában megint egy fröccsöntött „alkotás” született.
Ezúttal úgy támadják meg az elcseszett világunkat a kutyatestű, de csápos idegenek, hogy első körben kiirtják az emberi faj 95 százalékát.
Gyors fejszámolás után tehát a Földön maradunk valami 400 milliónyian. Ha nem tévedek, pár ezer éve is pont így, pont ennyien kezdtük benépesíteni a bolygót.

A világűri látogatóink nem sokat gatyáznak: a filmben meg nem nevezett küldetéstudattól vezérelve és nem jelölt okok miatt szépen legyilkolásszák az emberiség zömét.

Kész szerencse, a csillagokból ide pottyant szörnyek nem merészkednek egy adott tengerszint fölötti magasság fölé. Ez is nagy talány marad, vajon miért nem? Utálják a fenyveseket? Fáznak az Alpokban vagy a Sziklás-hegységben? Netán nincs túrabakancsuk? Rejtély.

A maradék emberi populáció válaszul a túlélés zálogaként jól megtanulja Esterházy Péter örökérvényű bonmot-ját:
„Egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá.”
(Nem épp így hangzott el az ominózus mondat, de így kelt önálló életre.)

A maroknyi túlélő tehát a nagyobb hegyekben él, a mésszel mindenfelé körbelögybölt magassági vonal biztonságában, de eléggé céltalanul. Unják a panorámát, a jó magashegyi levegőt meg egymást is. Kétezer méter alatt viszont ott várnak rájuk az idegenek. A főhős kisfia nagybeteg, szüksége van gyógyszerre, ami csak a lejjebb fekvő városi patikákban van. És mivel a szülő meg akarja menteni a magzatát, apu nekivág a gyilkosoktól hemzsegő völgynek, ahol számos megpróbáltatás mellett a legrosszabb esetben a biztos halál vár rá.

Bár távol áll tőlem, hogy egy filmet világnézeti alapon kell, hogy megítéljek, de ebben az esetben is az történt, ami mostanában sokszor előfordult már: a film világnézeti alapon akar engem "nevelni".

Ezt pedig kikérem magamnak.

Ezerszer megfogadtam, néger főszereplős filmbe bele se kezdek. Nem azért mert rasszista, vagy bármiféle szélsőjobbos eszméket vallanék: egyszerűen belefáradtam, hogy a bőrszín és az unos-untalan vele párhuzamosan futó politikai-ideológia tartalom elviszi/elveszi a mozizás élményét. Ritka kivétel, ha első vonalbeli fekete sztár a főszereplő. Ilyenkor a színész neve eleve garancia, már nem kell odaszuszakolni mellé semmi didaktikus mankót. Denzel Washington, Morgan Freeman például úgy jók, ahogy, az alakításukon van a hangsúly, nem azon, hogy milyen rasszhoz tartozók, vagy mire akarnak "érzékenyíteni".

Látom, olvasom, tehát tapasztalom, egyre többen elégedetlenek a mai – főként Amerikából begyűrűző politikai kontraszelekciós – divat őrülettel szemben. Megértem őket.

Tényleg zavaró, ahogy birkának tekintik a nézőközönséget. Remélem, egyszer ennek vége lesz. Addig meg inkább a húsz-harminc évvel ezelőtti, meg az ettől is régebbi filmeket kell újranézni, ahol a megfelelési kényszer még nem ment a normalitás rovására.

És most a filmről. Rövid leszek, mert nincs jó véleményem róla, viszont mások kedvét nem akarom megakasztani. Ha akarják, nézzék.

A film erőltetetten disztópikusnak ábrázolt világán még lenne mit faragni. Egy csomó logikátlanság után persze már csak legyint az ember, rúgja meg a kánya, hadd legyen hangja a robbanásnak az űrben alapon.

De az már orvosért kiált, hogy a forgatókönyv közhelyeit képtelenek korrigálni. Üresjáratú párbeszédek, panelek, habosítva egy-egy akció jelenettel. Ettől a Last of Us is sokkal jobb, pedig az ráadásul "csupán" széria, nem mozifilm. Részemről, jóindulattal 10/3.

Örülök, amiért nem vettem rá mozijegyet. Kidobott pénz lett volna.

Konklávé (2024)

Csak azért nem okozott csalódást a film, mert nagyjából ilyesmire számítottam.

Hát igen: pont így képzelik el Hollywoodban a Vatikánt.

Vicces ez a naivitás.
Eleve kétséges, amikor a világ tán legfertőzöttebb, legaberráltabb központjából próbálják megérteni, mi végre működik immáron kétezer éve a Biblia tanítására épülő Anyaszentegyház. Hogy is értenék, mikor a hittel is hadilábon állnak, csak az ego és a pénz, ami számít nekik. Ilyetén a kereszténység korokon átívelő rendíthetetlensége igencsak zavarja őket. Számukra a liturgia pusztán egy hagyomány, furcsa hókuszpókusz tömjénfüsttel, ahol érdekes és díszes ruhákba öltözött férfiak folyton az égre forgatják a szemüket és slussz.
A tudálékosabbak már a maffiával azonosítják a katolikus csúcsvezetést: gondolom, a kelleténél többször nézték meg a Da Vinci kódot, vagy valamelyik folytatását. Esetleg a Keresztapa helikopteres, golyószórós kupola jelenete a mérvadó számukra. Így születik meg egy újabb, eléggé fals film a vatikáni intrikákról.

Pedig érdekes az alaphelyzet: váratlanul elhalálozik a pápa.
Nincs idő trükkökre, cselekedni muszáj, összehívják a bíborosok testületét, kezdetét veszi a pápaválasztó konklávé. A film története ott bicsaklik meg, mintha minden egyházi vezető az ördöggel cimborálna. Egy sincs köztük bűntelen, vagy legalábbis hétköznapi értelemben normális ember. Azért, ez így, ebben a formában aligha igaz.

Úgy kell nézni a filmet, mint egy lassan kinyíló politikai krimit. Halott is akad, a klausztrofób helyzet is adott, a világtól elzárt testületben zajlanak az események. A vatikáni légkör parádésan ábrázolt, ámbár a filmet aligha ott forgatták. A díszletek és a helyszín hangulatának az ábrázolása mégis telitalálat, szemet igéző a látvány.

Ennyi. Ha mindezt számba veszem, még tetszett is a film.

Különösen a főszereplő – Ralf Fiennes – volt meggyőző, tényleg nagyon jó színész. Őt kiegészítendő a képi világ is rendben volt: jók a fények, sokatmondók a kamera beállítások.

Kár, hogy a végével elrontották az élményt. Valahol már írtam: kevesebbet kéne érzékenyíteni, és többet rágni a tollat a forgatókönyv megírásakor. 10/7