LÖVŐHAZA UTCA

 

Tavaszi rajzom a budai Lövőház utcában

Thomas Berger Kft.

A zöldnek mondott – civilnek álcázott – felforgató szervezetek Donald Trump választási győzelme után elkezdtek hisztériázni: látványos akciókat ígértek, lázadnának az új amerikai politika ellen.

Jó adag jogos kétely merül fel bennem, valahányszor ezekről a sötétzöld, zömmel neomarxista, anarchista csőcselékről olvasok.

Addig egyetlen zöld aktivistának sem hiszek, amíg nem láttam kaszálni kézzel, és nem tudja megkülönböztetni a zabot a rozsvetésektől.

Majd ha nem az aszfalthoz ragasztgatják magukat, és nem klasszikus festők remekműveit akarják tönkretenni, hanem istállótrágyázni kezdenek és pirkadatkor kelnek, hogy a tyúkokkal feküdjenek a napi kapálás után, akkor esetleg hitelesek lesznek. De míg (az én pénzemből is) klímakonferenciákon hotelekben lambadáznak, szója lattéval, vegán burgerrel, ahelyett, hogy sátrakba kuckózva parkokban aludnának illatosított bidé meg légkondicionáló nélkül, addig csak kártékony elemek. Olyan hülyék, akiket a tőlük is nagyobb gazembereik kihasználnak.

A Hair film egyik legzseniálisabb de elsikkadt jelenete, amikor a lázadó főhős  – Thomas Berger – hazasunnyog és az anyjától kap kosztpénzt, hogy tovább lázadozhasson, "szabad hippi" maradhasson.
Na: ezek ugyanazok.
Ugyanilyenek.

Ráadásként a komplett Hollywood is pofán landolt – ezen nevettem, ez a legjobb az egészben.

Az egyik kezemen majdnem megszámolható, hány filmcsillag merte nyíltan Trumpot támogatni.
Úgy tűnik egzisztenciális kérdéssé süllyedt a demokrácia amerikai értelmezése, amikor az egyik jelölt iránti szimpátia csak hátrányt jelent, míg a másiké magától értetődő előnyt.
Ugyanez volt Reagan esetében. Őt is kigúnyolták, démonizálták. Én még emlékszem a Genesis együttes bábos videó klipjére, ahol Reagant a feleségével együtt gyalázták.
A módszer Trumpot sem kíméli. A minap a Google képtalálatai között keresgéltem kíváncsiságból: egyetlen pozitív karikatúrát sem találtam róla. Ez több, mint botrányos részrehajlás.  
Mindenesetre most jó az óbégatásukat és a szipogásukat hallani. Láthatóan erre a forgatókönyvre nem voltak felkészülve. Hetek óta tart a nagy tanácstalanságuk.
Ám nincs kétségem afelől, hamarosan ismét támadásba lendülnek, mert most túl sokat vesztettek. És mint tudjuk, a sarokba szorított patkány veszélyes. Ez a kompánia sem fog válogatni az eszközökben.

Végezetül: nem, nem lesz jobb nekem, amiért egy másik kontinensen új elnököt választottak. Ugyanúgy osztom-szorzom majd a mindennapjaimat, Donald Trump sem az egészségemre, sem a szeretteimre nem fog vigyázni helyettem, továbbra is keleten kel a nap és nyugaton fog leszállni.

De tán most esély van arra, hogy a világ egy kicsit jobb hely legyen.

Remélni szabad.

Öböl

Montenegró helyezkedik. Nyilván egy ilyen kis országnak kényesen kell ügyelnie magára, lévén geostratégiailag fontos térségben van. A tengeri kikötői, Koszovó, Bosznia, Albánia és Szerbia tőszomszédsága: felértékelik Montenegrót, ami talán nagyobb hátrány, mint előny. Teher ugyanis.
De mivel a történelmi szomszédokat nem vásári cetlin, idomított papagájjal választjuk, ebbe bele kell törődni. Okosan kell a saját szerepünket játszani, ügyesen kell politizálni.
A mostani kormány nem a szívem csücske, Belgrádnak gazsulálnak és fillérekért mérik szét az országot a korrupt Nyugatnak. Djukanovity óta nincs vízió, csak sodródás. Ez nem jó. Látjuk, látom, mit művelt a nyugati (olasz) pénz Albániából: két évtized alatt prostituálták az albán tengerpartot, bazári majmokat csinálva az őslakosokból.
Nem.
Én a kis öböl béli halászfalumban akarok majd megöregedni, ülni a teraszomon, nézve, ahogy Kotor és Dubrovnik irányába hajók sétálnak, reggelente ezután is számla nélkül akarom Pájó bácsitól a hajnali fogást megvenni, és hamutálcákat akarok látni a kocsmaasztalokon.

Lyobbik, Lyakab

Jakab Péter, a mamuszos nőcske politikusa, a Jobbik hajdani elnöke szerint meg kéne szüntetni a határon túli magyarok szavazati jogát.

Azt kifogásolta, hogy aki nem Magyarországon adózik, az ne szólhasson bele az országos politikába.

Arról mélyen hallgatott, hogy – a legjobb esetben, mindösszesen! – csak két mandátum sorsa van az elcsatolt nemzetrész szavazóira bízva, ahogy Jakab azt sem fejtette ki, ugyanez vonatkozna-e a Nyugaton dolgozó magyarokra is, lévén ők sem adóznak odahaza.
Szóval ilyetén, ezt a kolompot rázva egy londoni magyar sem sokkal különb, mint például egy csíkszeredai.

Olvastam Jakab kiáltványát, ingattam a fejemet.

Határon túli magyarként az lenne a kézenfekvő, hogy felháborodok és a néhai pártelnököt elküldöm melegebb égtájra. Régebben, mikor még úgy tűnt, hogy ez az alak valakinek akar látszani, pedig már akkor is egy senki volt, talán ki is kértem volna magamnak a véleményét. Érveltem, magyaráztam volna, a józanészre és a tényekre apellálva. Ma viszont a kávém mellett mínuszos hír csupán ennek a trógernak a kukorékolása.

Vissza fog rá szállni minden rosszindulata, minden kártékony tettének lesz következménye, a saját bőrén fog csattogni az ostor.
Isten nem bottal ver.
Én meg csupán egy normális ember vagyok, aki szarra nem üt.