Kiút – 3. évad (2024)
Beül valaki egy autóba, és egy közép-nyugati mellékúton egy kidőlt, keresztben álló fatörzs állítja meg. Onnét rémálom az egész kirándulás – szó szerint. A közeli falu lakosai ugyanis sehová sem tudnak menni, bezárt a világuk. Akármerre indulnának, mindig ugyanoda jutnak vissza. Ha ez a lehetetlen helyzet nem lenne elég, napszállattól hajnalig mindenfelé vigyorgó kísértetek sétálnak, akik bekopognak az ablakon, társaságra vágynak. Tilos ajtót nyitni nekik, mert felzabálják az élőket. Szörnyű hely ez a lepukkant kis település.
Az első évad végéig tűkön ülve vártam a folytatást. Azt hittem, az utolsó percekre hagynak valami fátylat fellebbentő, parányi magyarázatot, miért voltak a megelőző epizódok. Ehelyett a problémák fokozódtak, a végén begördül egy busz is. Sejtettem, innét még cifrább lesz a folytatás. Nem tévedtem.
Vegyes érzelmekkel kezdtem a második évadot, ami ott folytatódott, ahol az elsőnek vége lett, vagyis – sehol. És pont ez a bajom a sorozattal. Olyan szintű sejtelmességet zúdít a nézőre, hogy ha eleinte tetszik is, végül már dühíteni kezd, mert semmire nincs magyarázat, a leghalványabb utalás sem, miközben titok a titok hátán csak szaporodik. Ráadásul szétszálazva, több síkon fut az értelmezés, aminek én a lehetőségét már a második nekifutás utolsó epizódjában sem láttam biztosítottnak: hétszentség, hogy erről a borzongatós sztoriról le fog kerülni még néhány filmes róka bőre, írtam akkoriban. Nem dicsőség, megint igazam lett.
Pedig nem rossz az elképzelés. Egy kicsi Lost, egy kicsit Búra alatt, egy kicsit The Dark, idő- és dimenzióváltással, élőhalottakkal, vagy szellemekkel, ilyen-olyan traumatizált szereplőkkel egy lerobbant porfészekben. Amúgy szeretem a misztikával átszőtt alkotásokat és a nyomott légkört, itt a rejtélyes történetet szépen görgetik a filmkészítők. Csak legyen türelmünk kivárni, mi a filmes misztérium kavalkád lényegi mondandója, mert az ijesztgetésen túl abból nem kapunk semmit.
Mára már látom, a harmadik évad pont olyan irritálóan titokzatos, kínnal keservvel bonyolított, mint az előzők voltak. Azzal a kiegészítéssel, hogy ezúttal már a valós, földi világot is bekapcsolják a mesébe, ami nem lenne baj, de nekem fájó, amiért elkezdték a „szörnyeket”, zombi szellemeket vagy miket sűrűbben mutogatni. Olcsó, hatásvadász fogás, a széles nagyközönségből a látványpékséghez szokott ifjúság bevonzását szolgálja csupán. Ez nekem elfogadhatatlan. Nem tehetek róla, csak nevettetnek a farkasfogú, oszladozó hulla képében támadó mumusok. Sokkal hatásosabb volt, mikor a köznapi emberek jeges mosollyal sétáltak: a vér megfagyott az ereimben. Emez pusztán bazári, véres, kecsapos idétlenkedés.
Itt abbahagyom ezt a szériát. Csalódtam.
Nekem is csak egy életem van, nem pazarlom Szomszédok szintű teleregény "horror" sorozatra.
Mostanra már beledugtak egy Chucky jellegű rémes fabábút, van egy pince alagút, egy templomrom, egy barlang jó sötét tárnával, totemek az erdőben és rejtélyes vörös sziklák, majdnem Aliennel állapotos hisztérika, idő- és dimenzióugró anyuka, látomásos kövér néger fiú, és látomásos vékony fehér fiú, kapásból ennyi jut eszembe, de egyik történet, az összes lehetőség sem vezet sehova. A szereplők egyre rosszabbak. Handabandázás, sivalkodás, értelmetlen hőzöngés megy csupán, ez lenne a dialógus?
Szerintem balfácánnak néz bennünket a forgatókönyv írója, aki a rendezővel jókat röhög a markában.
A Tween Peaks volt ilyen semmibe forduló, ennyire megoldás vagy érdemi magyarázat híján lévő, de az úttörő volt a maga nemében, és ott legalább a színészi játék hozott valamit a konyhára.
A Kiútban látni, hogy egy csomó egyéb horror filmből emeltek át gesztusokat, mozaikokat. Mintha már nem is a IV., hanem az V. évadra gyúrna a stáb.
Eléggé bánt, hogy idáig hülyítettek vele, dühös vagyok magamra.
A végére: a legirritálóbb jelenség egy bogyori hajú kamu terhes bőgőmajom, aki semmi egyebet nem csinál, csak a kezét tördeli és az idegbeteget játszaná – ha tudná, de én egy szerda délutáni revüből is kigolyóznám, pocsék színésznő. A végén leszúrja a másik "kedvencemet", a jóságos Csűrös Karola itteni megfelelőjét. Na, ennek örültem. A sorozatnak nem, kuka.
The Well (2024)
Észak-Olaszország talán legeldugottabb hegyi kastélyába hívnak egy csinos restaurátor nőt. Az a dolga, hogy egy tűzvészben megfüstölődött késő középkori festményt helyrehozzon. A nagyvárosból érkező hölgyvendégnek hamar feltűnik a palota sejtelmessége, de nincs ideje az éjszakai zavaró hangokkal, a rémálmokkal és a bizarr lakótársakkal foglalkozni, mert határidős a megbízása, le kell tisztítania az értékes alkotást. Ahogy pucolgatni kezdi a képet körülötte is megszaporodnak a bonyodalmak. Minden felújított festmény részlet a végzetet hordozza magában, hamarosan a restaurátor élete forog kockán. Így, leírva igen izgalmas az alaptörténet.
Az első horror, amit láttam az 1978-as Halloween volt, amit a nyolcvanas évek elején néztünk meg VHS kazettáról. Kamaszként elég erős hatással bírt rám, alaposan begazoltam tőle: egy időre elegem is lett az ijesztgetős filmekből. Később sem lettem rajongója a horror zsánerének, ám azóta kipipáltam párat. Elmúlt a majré, mégiscsak fölnőttem valahogy.
Ezt az olasz filmet is behúztam. Még gondolkodom rajta, vajon megérte-e?
Olyan hiányérzetem támadt a végén. Úgy vélem az alapötletből sokkal jobb mozit is lehetett volna csinálni.
Így sem rossz a töténet, csak eléggé bárdolatlan a kidolgozása. A rendezés kicsit sem törekedett a filmes minőségre.
Minden jelenet darabos, mintha avatatlanok, kezdők forgatták volna, mintha egy horror szakon végzős rendező és operatőr vizsgafilmjét néznénk.
Persze, akad néhány trancsírozós, gyomorforgató epizód, de hát aki ilyesmire fizet be, az ne utálkozzon, ne legyen finnyás a látványtól. Beteg a kor, amiben élünk. Hogyne lenne beteg némelyek fantáziája is.
Érzékenyebb lelkületűeknek nem ajánlott.
Aki udvarol, ne erre a filmre vegyen jegyet a kedvesének.
Aki meg nős, szólok előre, nem ezzel a filmmel békíti meg a nejét. 10/6
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése