NAPLÓ - 165.

 

A felhők. Érdekes teremtmények. El-elnézegetem őket. Szabálytalanul képződnek, mégis van bennük valami óramű szerűen pontos, mesterien körvonalazható, lebegjenek bár a Dél-Alföld vagy épp a montenegrói tenger fölött. Az alakjuk változékony ugyan, de Kanizsánál is pont olyan sejtelmes közönnyel úsznak, mint ezer kilométerrel odébb délen, amerre a Lovćen meredélyei karistolják az aljukat. Régen szerettem hanyatt feküdni a járási fűben, nem csinálni semmit és csak félig lehunyt szemhéjam alól sandítani fölfelé. Gazdagon terített, foltos abrosz volt az ég, és a fehéren mászkáló bárányfelhőkkel rám borult az odafenti kék rét.
Szeretem az öböl fölé begyűrűző párákat is. Könnyedebbek, vizenyősebbek, bolyhosak, akár a keleti bazárokban vehető áttetsző, pillekönnyű selyemkendők. Vattaszerűn, hókán a szemközti, vagy a mögöttünk lévő hegykoszorúról ereszkednek le a tenger hátára. Nézem azt a sok kerekded, gömbölyű kontúrt. Kedvemre való formákat látok köztük: kabak lófejet, nyíló virágszirmot, kéményfüstös kontyolt tetőt, tátott szájú leopárdot, vagy éppen furcsa, hatujjú kezet, valami hatalmas, égi sámán tenyerét. Sóhajtozok fölfelé. Elkalandoznak a gondolatok. Aztán hirtelen ugyanannyi szeretettel tudom megkívánni az aludttejt is. Közönséges dunsztos üvegben árulják a tengerparti önkiszolgálóban, ami mellett a turista szezonban pékség működik. Foszló kalácsra emlékeztető, frissen sütött vekniket kínálnak. Cégtábla nélküli kis üzlet, a kemence illata bárkit bevezényel a pékségbe. A forró, puha bélű kenyér mellett pedig a számban olvad el a savanykás, hűtött aludttej: megunhatatlanul tudom enni, akármikor.
Bármennyire is rugaszkodik el az elme, ha közben kordul a gyomrom – visszaránt a valóság. Emlékeztet arra, hogy nem csak nemes gondolatok űzik egymást. Nem csak gyász van, szerelem és könnyek vannak, hanem van éhomra nyelt gránátalma, melynek vörös levében ott édesedik az élet minden szépsége. Szőlőt és napon érlelt sonkát kívánok meg olykor. Még akkor is észre kell venni az efféle apróságokat, ha éppen egy megszelídült lázadót játszom, olyan valakit, aki már nem akar integetni a pompa irányába, csak jól szeretné érezni magát: ülni akarok egy asztal mellett, jó társaságban. Beszélni egy másiknak, de inkább csak meghallgatni azt, lévén magamról már pont eleget tudok, majdnem sokat is. Nincs kedvem nagy lakomákhoz. Ettem-ittam eleget. Beérem kevéssel, gyakran ugyanazzal, mert a változatosság már nem gerjeszt bennem kíváncsiságot, inkább untat, taszít. Félek tőle, épp csak annyira, hogy egyúttal le is nézzem. Gondolkozni se nagyon szeretek: ha ilyesmire vetemedek, azt se nevezném gondolkodásnak, csak egyféle belső figyelésnek. Örülök ha magamat meggyőzöm, másokat már nincs kedvem és nevetek jóízűen azokon, akik manapság is a világ megváltásában érdekeltek. Ez a világ azt nem érdemli meg.
Az élet parányi mozzanatainak a kinagyítása, az egyszerűség kivetülése viszont tovább foglalkoztatja a képzeletemet. A múltkor percekig álltam a perasti temlomkapuban: le nem tudtam venni a szemem az ormótlan, több száz éves kilincs zöldülő patinájáról, a korrodálódott kovácsolt vas mohos, pikkelyezett sebhelyeiről, amik mellett több tucat generáció, százezernyi kéz koptatta fényesre a kilincs nyelvét. Az a kilincs maga testesíti meg az időtlenséget az állhatatosságot, megmutatva, hogy az emberi élet változása is egy folytonos válság: egyikből másikba tántorgunk, mert végső soron ez az értelme a létezésnek, a változások elviselése és elfogadása, hogy századszor is megfogom ugyanazt a kilincset, lenyomom és bemegyek azon az ajtón, ahol előre tudom, mi vár rám. Ez ellen nem sok mindent bírok tenni. Az emberi hatalmam véges és ha szorongat is a jövő, más egyebet nem tehetvén azt csinálom, amiben hiszek. Írok, rajzolok. Bízom benne, hogy sosem kerülök olyan helyzetbe, hogy mindezt el kell tagadnom magamtól.

     Pk