Elég sok mindent láttam a világon. Jót is, de rosszat is.
Az előbbit elraktároztam az emlékeim ládafiába, míg az utóbbiakat igyekeztem nem elfelejteni, de hátrébb tolni az agyam sötétebbik, pókhálósabb zugába, mert míg a jó dolgok segítő szándékkal inspiráltak, a rosszak minden esetben csak terheltek.
Emiatt a rosszat még fölemlegetni is ódzkodom.
Jön az magától, kéretlenül: minek a falra festeni?
Ha a híradások iramodnak velem szembe, ha másokat hallgatok, óhatatlanul beszüremlik az életembe a sok gonoszság, a sok baj. Nem kell hozzá különösebb fölismerés, mérgezi a lelket mikor csak ezzel foglalkozunk.
Ilyetén hosszú ideje vallom, a háború nem Ukrajnában dúl, hanem bennünk, emberekben. Ukrajna, Szíria, Vietnam, Irak, vagy Jugoszlávia tragédiája ennek csak a következménye, a kivetülése.
Próbálok hát derűs képpel mászkálni. Szlalomozva kerülgetem a problémákkal együtt a problémás embertársaimat is.
De még ezzel a tudatos elővigyázatossággal is folyton elképeszt a magyar mentalitás egyik legbizarrabb jellemzője, a nyavalygás.
A nagy magyar panaszáradat a kútmérgünk.
Le kellene számolnunk ezzel a kóros, beteges elégedetlenséggel!
Nekünk semmi se jó!
Valamiért a kákán csomót kereső nemzet vagyunk, sajnálom.
Nehéz megértenünk, hogy hálásnak és sokkal elégedettebbeknek kellene lennünk. A világ felső egy harmadához tartozik az ország: van termőföld, van víz, vannak ásványi kincsek, gyönyörű magyar vidékek váltogatják egymást, van egy példátlanul színes és egyedi történelmünk, a hagyományaink tárháza gazdag és értékes, a milliós szókincsű, rokontalan nyelvünk egy tünemény, és a sporttól kezdve a kultúrán át a tudomány minden szegletéig más népek bámulva tekintenek fel ránk. A városainkban villanyvilágítás és mindenféle fűtési technológiával együtt a modern kor számos vívmánya biztosítja a kényelmünket. Aki akar, dolgozik. Szinte mindig, mindenhol akad munkalehetőség. Ehetünk, ihatunk, utazhatunk, szabadok vagyunk.
Ezzel együtt tényleg minden téren - beleértve az egészségügyet, a közösségi és egyéb közlekedést, az oktatást, a közbiztonságot, a vidék Magyarországának infrastruktúráját, vagy a telekommunikációt -, attól sokkal, de sokkal jobban állunk átlagosan is, mint ami a világ alsó kétharmadának, vagyis közel nyolcvan százalékának megadatott.
Mégis megy a vinnyogás.
Ha a nemzet karakterológiáját veszem, szoktam volt mondani, nem biztos, hogy a magyarságnak jót tett az évezredes osztrák szomszédság. Földrajzilag, ugye, itt van a hónunk alatt Ausztria, ami történetesen a világ jóléti államainak élbolyában virít.
(A legkívánatosabb, legélhetőbb városok toplistáján Bécs rendre az első ötben végez. A késes és egyéb terrortámadások valószínűleg csak színező adalékok, fokozzák a világpolgároknak a város iránti rokonszenvét…)
A sógorokat rendes háború évszázadok óta nem dúlta. Utoljára a mi Mátyásunk sarcolta Bécset, ami akkortájt egy fapalánkos, füstös juhakol volt egy középszerű váracska tövében. Később áthaladtak rajta ilyen-olyan hadak, de az osztrákok ezt ugyanolyan méla közönnyel nyugtázták, eszük ágában sem volt ellenállni. Legfeljebb integettek az idegen seregeknek, ha meg nyitott Mercedesben jött a hódító, tömegével lendítették magasba a jobb karjukat, és virágesőt szórtak a piktor kocsija elé. Aztán mindezt letagadták. A háború után sóhajtozva bizonygatták, Mozart osztrák volt, Hitler meg német, és az sem zavarta őket, hogy ennek pont a fordítottja igaz.
Szépen bezsebelték a Marshall-segélyeket. Mikor a második világháború után bő tíz évvel megint szétlőtték Budapestet, az osztrákok egy újabb korsó sört rendeltek. És azóta is vígan elvannak. Igaz, a világ néha értetlenkedik rajtuk, népszokásukká lett, hogy évtizedekre pincébe zárják és erőszakolgatják a családtagjaikat, de van az a jólét, ami minderre fátylat borít.
A kedélybeteg magyar polgártársnak elég egy pillantást vetnie a Lajtán túlra, máris dől belőle a panasz, ott minden mennyivel jobb. Bezzeg keletebbre, délebbre nem szokás tekinteni, pedig például “Bezzegromániában” még lepratelep (!) működik a Duna deltájában, és a szomszédaink jó részénél nem nő fel egy nemzedék sem polgár-, vagy lokális háború nélkül.
Nem tudunk örülni a kevéskének, annak, hogy hála Istennek, ez VAN.
Illúzióim nincsenek: a most felcseperedők is ebben az átkos örökségben szocializálódnak. És tartok tőle, igények, vágyak tekintetében felülmúlják majd az előző nemzedékeket. Ilyen világban élünk.
Egy biztos: változtatnunk kellene az önképünkön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése