NYOLCVANÖT ÉV MAGÁNY

Pavel Haljko festménye

Furcsa az idei nyár. Tarka. Sokszínű.

Tanúi vagyunk annak, hogy Bácskában augusztus első fertályának minden napján immáron két istenhez kell fohászkodnunk: az egyik, aki áztat, a másik, meg aki szárít.

Hosszú szálú, erős esőket kapunk. Olykor a felhők méhéből jég is kél. Aztán, ha az égi háború elülve megadja magát, és a nap szétüt a fellegek között, akkor meg olyan tikkasztó meleg köszönt ránk, hogy a párás levegő miatt az imakönyvbe préselt virágszirom is megpenészedik.

Mégis - futva telik el ez a nyár. Megállni sincs időnk.

Lobot vetnek a learatott tarlók; aranysárgába, rőt barnába és a kánikula szeszélyének festőpalettájáról lefröccsenő vörhenyes színárnyalatokba borul a táj. A Járás izzó platniján hajnalonként gőzölnek a fölgyűlt esővíz-tócsák, amiket a nap sercegve szív föl a sziksós földbe vájt keréknyomból. Jó lesz vigyáznunk! A huncut Lőrinc már kigombolta bíbor nadrágján a sliccet, napról-napra aggodalmasabb a dinnyeárusok ábrázata…

Egyik kedves ismerősöm szerint minden településnek van egy meghatározó színe. Ahogy Zentának sárgás, úgy Kanizsának zöldeskék a látképe. Igaza lehet. Pirkadatkor, az éjt a nappaltól elválasztó nyári ködfátylon át valóban opálos kék és zöld árnyak vetnek pazarló látványt a város sziluettjére.

Régen csak nevettem rajta, de egyszer megbizonyosodtam róla, hogy az embereknek is van színük.

Nem a mázra, a sápadtságra, netán a rasszokra jellemző sárga, kreol, vagy fekete bőrszínre gondolok, hanem arra a tüneményre, ami belsőnk kisugárzása révén láttat bennünket - másoknak.

Történt, hogy egy tengerparti korzón rajzoltam, amikor észrevettem, hogy egy ösztövér bácsika figyel. Már jó ideje ott toporgott a hátam mögött, láthatóan meg szeretett volna szólítani, de illemből nem akart zavarni. Ráköszöntem, beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy a közeli – nagyon népszerű, jó hírű – gyógyfürdőnek a természetgyógyásza. Nincs semmi képzettsége, sem iskolája, sem szakmája. Kézrátétellel gyógyít. Amolyan energia-átadó, egyébként látó ember, aki az emberi aurát észlelve igyekszik megelőzni a bajt, vagy ha már megvan, akkor gyógyítani a pácienst…

Dühömben majdnem káromkodtam. 

Hogy mindig pont nekem sikerül magam köré  vonzani az őrülteket! 

Elfojtottam egy gúnyos kacagást, mert a pimasz kételkedésemnél nagyobb lett a kíváncsiságom...
Letettem a ceruzát, bemutatkoztam, és kezelni próbáltam vele, de az öregúr ettől annyira meghőkölt, hogy majd hanyatt esett. Ahogy közeledtem feléje, úgy hátrált. Homlokáról csurogni kezdett a veríték, remegett. Ijesztő volt. Már azt hittem, előttem csuklik össze, és viszi az ördög a szélhámosok másvilágára. Kétlépésnyi tisztes távolságból aztán elmagyarázta, hogyha túl közel megy valakihez, rend szerint lázas hullám önti el, ezért amennyiben okvetlenül szükség nincs rá, lehetőleg kerüli az emberekkel való testi érintkezést.

Nekem ez már sok volt.

Leplezetlenül gúnyos hangon – ahogy csak egy magabízó suttyó tud a hanghordozásával bántani – tudakolni kezdtem tőle, hogy ugyan deda* mondja már meg, ha nem titok, hogy akkor én most éppen milyen színben leledzek?”

A hórihorgas bácsika szaporán pislogott, és mintegy mentegetőzve, mint aki rossz hírt kénytelen közölni, mondta, hogy bizony nem valami jó a színem, tarka az aurám, alighanem az este többet ihattam az elégnél.
Ha azt hiszik, hogy ennyi meggyőzött, akkor nagyon tévednek. Nyaraláskor minden este egy kisebb buli az élet, nincs olyan, aki ilyenkor visszafogná magát. Nem kunszt ezt megjósolni. Ám a madárfejű öregúr – megelőlegezve a már-már nyelvem hegyén lévő csípős, szkeptikus választ – a lágyékomra bökött és azt is mondta, hogy a régi sérvem miatt viszont szükségtelen aggódni, ellenben a keresztcsontomnál a derékfájást nem ártana kezelni, ússzak minél többet. Az a kis gyermekkori szívritmus-zavar, pedig teljesen elmúlt.

Azzal sarkon fordult, és fölszívódott a sétányon kavargó turisták tömegében.

Álltam egymagamban.

Máig vélem, hogy csak a bibliai Lót felesége nézhetett sóbálvánnyá meredten úgy, ahogy akkor én.
Hátborzongató érzés volt. A hitemben – vagyis pontosabban: a hitetlenségemben - rendített meg.

Azóta igyekszem megfejteni a talányt. Próbálom látni az embereket. Ha nem is a színüket, az aurájukat, de legalább a lényüket, a hangulatukat, a köröttük vibráló tünékeny látványt. Nagy ritka, kegyelmi pillanat az, ha úgy érzem: talán sikerült.

Mint a minap. 

Utcákkal odébb, a régen látott ismerős néni visszaült a gömbakác alatti kispadra. A lepihenni készülő nap sugára csipkézte a reá vetülő akácfa árnyékát, és a kettős fényhatás finom viaszkos színűre vonta be a fejkendős vénséget.

Akácillatú körfényben ült, kimerevítetten, a pillanatnyi időben, és élő, lélegző mivoltában ott volt a teljesség, ami szent, minden, ami számít.

A nevét nem tudom. 85 éves – hírlik róla. Szétszórta élete morzsáit.

Alkonyodott.

Mielőtt megadatik a néninek a legcsöndösebb éjszaka, most még a kispadon ülve, szunyókálva, másnak sosem megismerhető régiókban szárnyal a lelke. Jó lenne megkérdezni tőle, vajon ő milyen színűnek látta ezt az életet?

A szívének hányszor sikerült a szivárványt megérintenie?


*deda - nagytata (szerb)

Pósa Károly