ÖNMAGUKKAL HÁROMTUSÁZÓK

Összegző írás a 33. Kanizsai Maratonról 
(Új Kanizsai Újság XXL évfolyam (714) 32. szám - vezércikk)

Még a Horgos alatti Szigetnek nevezett iszapszagú, lápos mezőn botorkált az éjjeli gyalogtúra százfős csapata, amikor valaki megjegyezte: kész szerencse ránk nézve, hogy ezek az ötletgazdag szervezők az idén kihagyták a százméteres szabadesés programját. Negyedik diszciplínaként jövőre akár be is vezethetik. Bizonyára akadna olyan megátalkodott, aki az úszás, a futás, meg a gyaloglás után az ásott kútba is hajlandó lenne fejest ugrani…

Természetesen ez csak vicc volt. Viszont aki résztvevőként végigpróbálta a szombati napot, annak vasárnap pirkadatkor már semmi tréfa kapcsán nem volt őszinte a kacaja. Nekem sem. Pedig olyan biztatóan indult minden! 

Fotó: Puskás Károly

A 33. Kanizsai Maraton az évtizedek során egy olajozottan működő, hagyományokkal bíró, nagyszabású sportrendezvénnyé nőtte ki magát. A buszok most nem késtek; a szervező, beiktató kislányok mosolya nem lohadt; a Tiszán sem úszott az ilyenkor szokásos több ezer köbméternyi békalencse; és a parton osztogatott ásványvíztől sem kapott senki torokgyulladást, azon egyszerű oknál fogva, hogy már megint direkt húgy-meleg volt mind… De a folyó vize egyformán kellemesen hűtötte a gyors tempóban tovahúzó élsportolókat, meg a ráérősebben evickélőket is. Élvezet volt úszni. Hét ágra sütött a nap, és az egyszeri cigány szavai jutottak eszembe, aki ilyenkor mondaná, hogy igazi szalonna-zsírt olvasztó, egészséges, szép idő járta.

A délutáni futó maraton platni-szerű aszfaltján aztán kicsit más értelmet nyert a kánikula fogalma. Legnagyobb megrökönyödésemre még ekkor is láttam szent megszállottakat céklavörös fejjel, verítékben fürödve, 36 Celsius fokban - bemelegíteni…

Aki futott már valaha hosszabb távokat megállás nélkül, az tudja, hogy ez a tevékenység meglehetősen magányos műfaj. Elvan az ember a gondolataival. Közben ügyel a légzésére; kerülgeti a tócsákat; az útra dobált plasztik poharakat; és az égvilágon semmi nem érdekli – még a buzdító, vagy időnként jópofának szánt nézői beszólások sem -, csak a fogyatkozó erejének a minél tökéletesebb kihasználásával törődik. Aztán beesik a célba; lapogatják a hátát; kezelgetnek vele amannyian, mert hiába dívik manapság a ripacskodás, az öncélú harsányság, hivalkodás – az emberek még mindig inkább értékelik az egyszerű, szemmel látható tetteket, mint a kétes eredetű, gyakran összehazudozott dicsőséget, a „messziről jött ember” igazolhatatlan teljesítményét.

Ezért a kanizsai megmérettetésnek – eltagadhatatlanul - van egyfajta virtus-jellege is, ahol ki-ki megmutathatja másoknak, de leginkább önmagának, hogy mekkora az akaratának ereje, és van-e benne hozzá elegendő szufla?

Valahogy így vélekedhetett az a százfős társaság is, akik késő délután a strandon gyülekeztek, hogy a túravezetők lámpását követve elinduljanak az éjjeli gyalogtúrára. A kompánia olyannyira vegyesre sikeredett, hogy kislánytól a sokgyermekes családanyáig, suttyó gyerektől az unokákra büszke nagyapáig akadtak elszánt résztvevők.

Libasorban végigjártuk a Tiszavirág-ösvényt, majd a régi töltésen csatlakozott hozzánk hárommillió szúnyog, akiknek zömétől Martonos központjában vettünk csöppet sem érzékeny búcsút. A majdnem telihold rusnya pofája világító fényénél bukdácsolva, csúszkálva haladt a túrázó menet a Kamarás-erdő felé, de akkorra már a legóvatosabbaknak is víztől szortyogott a cipőjük. Az elmúlt napok esőzései alaposan föláztatták a dűlőutakat, nem beszélve a horgosi Kendertó körüli legelőkről, ahol el sem lehetett dönteni: a féllábszárig érő harmatos fűtől, vagy az alatta csicsegő pocséták miatt csurom víz a zoknink. Hatórányi gyaloglás után az élbolyban haladókkal megpillantottuk Horgos fényeit. 

Indulás az éjszakai gyalogtúrára

Sosem hittem volna, hogy egy-két szegényes kandelábernek ennyire lehet örülni. Igazolt hát a mondás, hogy alapjában véve az ember mégiscsak a civilizáció gyermeke…

Az utolsó szakaszon betonjárdán baktattunk, aztán meg aszfalton. Ha a vérmesen ugató falusi kutyák nekünk támadnak, már hagytuk volna harapni őket: csak ne kelljen szaladni előlük.

Valamit megsúghatott nekik az állati ösztönük, mert lovagiasan békén hagyták a lankadva masírozó társaságot. Így értünk be hajnali három előtt a Túrú tanyára, ahol tábortűz lobogott ugyan, de harci szellem már nem sokakban. Mit ad az ég! – a helyszínen egy zenekar is húzta a talpalávalót -, és hiszik vagy sem, mellékes, de akadtak olyan párok, akik ezek után még táncra perdültek…

Ismét kaptunk plecsnit, meg trikót, ám erősen hiszem, hogy senki nem a jutalomért állt rajthoz. Azok a kisgyerekek, sérült fiatalok, nők és férfiak, akik vállalták a három kör megtételét Magyarkanizsa központjában, akik előtte úsztak, vagy utána gyalogtúráztak valami egészen más miatt vettek részt a maratonon. Ugyanis ez a honi sportrendezvényünk immáron a krisztusi korba lépve sem szól másról, mint a mozgás szabadságáról, a sportoláson keresztül egymás megbecsüléséről, a természet, a környezetünk - a városunk szeretetéről.

Vagyis önmagunkról. Mirólunk, akik a közösségünket alkotjuk.

Pósa Károly