Hogy írok, ez is csak úgy magától megtörténik. Néha nevetni tudnék rajta, máskor meg sírni. Megtanultam már ilyen-olyan módon különbséget tenni, félszáz év magánya és társasági élete segített rá minderre, ahogy azt is fölfogtam, sem egyedül valómban, sem a tömeg kellős közepén nem az én torkomból világít a napsugár, ezért helyette csak olyan csip-csup ügyekkel foglalkozom, mint az álmaim, a körülöttem föltünedező emberek meg az állatok viselt dolgai, írom az életét a lábam előtt heverő növényeknek, a felhők peremének rajzolatát nézem, köveket rúgok odébb, a gördülő pályájukat figyelem és meglesem, ha egynémelyük átminősül és házhomlokzat vagy faragott kapubéllet lesz belőle. Más nem hiányzik. Hozzászoktam, hogy elfogadom a kis győzelmeket meg a nagy vereségeket is, egyforma kedvvel, olykor ásítva, váll rángatva, legyintve egyet a sötét sarkok felé. Még ma is előfordul, hogy eltévedek. Ilyenkor azt hiszem, valaki itt felejtett, egy másik korból származó lennék egyébként, valami fosszília, csiga vagy lepke borostyánkőbe zárva, vagy csupán valami vulkáni magmában maradt meg a lenyomatom: ahogy a bal kezemben tartom a ceruzát, mint egy lombtalan fa a fiatal gallyát.
Miből is áll az élet? Nehéz megmondani, leírni.
Tavaszi esőben is fáztam már meg és égette a hátam hólyagosra a vakációs nap. Gázoltam dunai porondok finom fövenyén, amikor átcsaptak a sátrakon a hullámok, és az óriási orkán között olyan poros szélvihar kerekedett, hogy rá egy hétre is homokot piszkáltam ki a fülemből. Feküdtem a dalmát éjszakában egy kétezer éves kőből faragott asztallapon, még Diocletianus császár korában épült halpiac kellős közepén, rá két napra egy foghíjas móló épen maradt fosznideszkájára terítettem a katonai hálózsákomat, ami alatt négyméternyi mélység tátongott. Csak reggel ijedtem meg a szédítő magasságtól, ahogy ébredésemkor visszahúzódott a dagály. Műveltem kertet, szedtem mindenféle gyümölcsöt, voltam búzát aratni a kombájn mellett és vágtam, loptam holdvilágtalan éjjelen zsenge kukoricaszárat a lovaknak. Volt kecském, amit fejtem, lovam, amit nyergeltem, nyulam, amit megnyúztam. Szerettem a disznóvágásokat, és kerültem a szobák meszelését. Hordtam nyaranta cementes-, só- és mosóporos-zsákot. Feküdtem eszméletlen, napszúrásos lázban. Délután félrebeszéltem, csorgott a nyál a szám széléről, azt hitték rólam, viccelek, szimulálok. Volt, hogy bókokat hallottam, a legízléstelenebbeket, amik dicsérőleg szóltak és amiktől legszívesebben elbújdostam volna. Volt, hogy szidtak. Megérdemelten és érdemtelenül is. Régen emiatt sokat szenvedtem, de mostanság már ez sem érdekel: a vérem se lüktet hevesebben, ha azt hallom, mennyi minden rossz akad bennem és kívülem. Meglehet, igazuk van. Hadd örvendezzenek.
Már nem nagyon figyelek rá, ki köszönt föl a születésnapomon, kinek jut eszébe a névnapom. A közelmúltban történt a rovásomra sérelem: ebből is tanultam, megértettem sok mindent. Akiknek fontos vagyok, valami féltucatnyian, azoknak egyet tehetek: köszönöm nekik. A többiek? Részemről a megbántottság, az elvárás tisztázott: túl infantilis képzet volt csupán. A fölnőtt, teljében lévő életbe ilyen kicsinyes dolgokra egészséges embernek nincs igénye: ha netán mégis, ott erős lehet a személyiségzavar, kétség sem fér hozzá.
Azt sem várom, hogy mások vigyenek virágot az általam szeretettekre. A hunyt megbecsülteket igyekszem egymagam látogatni. Mondtam imát hangosan és magamban, templomfalakon kívül és dűlőutak keréknyomában is. Élőkért is, holtakért is. Ritkábban voltam pénzes, mint ahányszor nincstelen, de ezt sem bánom. Amikor jól kerestem, költöttem, kedvében jártam akinek csak tehettem. Az esetek többségében azonban üres zsebbel feküdtem és keltem, és az okozott örömet, hogy a kevéskémet megoszthattam a nekem kedvesekkel. Öleltem fél- és két kézzel, remegve és összeszorított foggal. Egyszer hittem, máig sem felejtem.
Délben az aluljáróban egy vak asszony, vagy talán inkább egy vak nő furulyázott. Előbb kalotaszegit, aztán a Bob herceg belépőjét, az operettet. Megálltam jó messze tőle, de még hallótávolságon belül. Régen, mikor az Ég is elhúzódott mellőlem, amikor egyedül voltam sokszor hallgattam az aluljáró zenészeit. Mint ma is. Ejtettem a világtalan nő dobozába egy kis aprót. Köszönte. Ott helyben akart egy újságot adni, nejlon borításút, de nem fogadtam el. Akkor inkább énekel egyet, viszonzásképpen, mondta, és rá is kezdett a Csitári hegyekre. Kicsit hamis volt. Elkezdtem hátrálni. Ellépdeltem, elsiettem.
Ritkán énekel nekem az élet.
1 megjegyzés:
Ma is köszönöm.
Megjegyzés küldése