Pósa Károly: MÉRETEN ALULIAK

  Néhány gondolat a magyarországi választásokról

Bár a tavalyi évben örülhettek a mezőgazdaságból élők, mert viszonylag jó évet zártak, kedvezett az időjárás, az anyaföld szép hozammal fizetett a parasztnak, ám az idei tavasz szánalomtermése a bácskai Tisza-mentén meglehetősen gyengére sikerült. A korán jött kikelet, az éltető napsugár, és a kellő mennyiségű csapadék sem kedvezett a bánatfák virágzásának. Hervadt, beteges dolog lenne most valami kapcsán sóhajtozni.

Éppen ezért érthető, hogy nincs bennem egy fikarcnyi szánalom se, ha az anyaországi választásokon levitézlett kompániára gondolok.

Pedig megérdemelnék azt a néhány jó szót, ami a vesztesnek minden koron – a tisztesség, meg a becsület okán – dukált, de pont az imént említett morális föltételek azok, amik hiányoznak őbelőlük ahhoz, hogy az empátia minimumával tudjam szemlélni, kommentálni lebőgésüket.

Mindazonáltal kerülni szeretném a látszatát is annak, hogy kárörvendeni akarnék, netán messziről jött kibicként mondani a mondhatatlant. Nem elegáns döglött lóba nagyot rúgni. Ízlésem ellen való. Pláne úgy, hogy mint hírlik, az a bizonyos lótetem a napokban oszlásnak indul majd, s a bűze sokaknak lesz gyomorforgató…  

Lopott bicajok

Viszont az is a napnál világosabb, hogy a magyarországi – igazán baloldali érzelmű emberek– ezektől a légbőlkapott demokrata váltólázasoktól jóval többet érdemelnének.
Persze, ehhez legelőször is az kéne, hogy a jelképes baloldalon ne rovott múltú milliárdosok legyenek a listavezetők, és a tolvajlásuk, stiklijeik elévülése miatt a törvény alól megúszott bitangok ne gágoghassanak tisztességről, erkölcsről. Amúgy, kétség kívül a baloldali hívó jelszavak - örök érvényű igazságokon alapulnának. Szép a társadalmi igazságosság. Helyes és jó az esélyegyenlőség. Kívánatos a szolidaritás, meg a vele kéz a kézben járó szabadságjogok tisztelete. Ám mindezt hiteltelenné teszi az a tény, hogy e hívó jelszavakat egy maréknyi megélhetési figura tűzhette zászlajára.

Akkor már inkább a Thürmer féle Munkáspárt. Szocreál romantikába ágyazott fanatikus szépkorúak; fundamentalista elvtársi társadalomkritika; huhogó kádárista társaság. Maréknyi múltból itt ragadt meggyőződéses, vörös könyves sóvárgó, a múltat visszasíró magyar állampolgár. Állhatatosságuk már-már megnyerő lehetne.

Szolid, egyre fogyatkozó tagság, szavazóbázis nélkül, jóllehet negyed évszázada közismertek az alapelveik: a tőkeellenesség, a munkásosztály érdekképviselete és általában mindaz, amit az előbb már említettem volt, valódi baloldali értékekként. Vajon miért nem kaptak egy százalékot sem?

Nem arról van-e szó – ami egyre inkább nyilvánvaló -, hogy a választásokon közszereplő, megannyi, magát baloldalinak, demokratának, hazafinak (!) valló, meg a velük szimpatizálók, a reájuk szavazók nem a nagybetűs Ügyük alulmaradása miatt éreztek keserűséget vasárnap éjjel, hanem pusztán a hatalom elvesztése fájt a szívüknek? Hisz már olyan közel voltak a mézesbödönhöz! És lásd, a nagy igazságtalanságot: hétfőtől négy évig megint be kell érniük az asztalról lehulló morzsákkal. Lesz óbégatás, hogy jól tejel a szomszéd tehene, és eszébe sincs megdöglenie.

Vasárnap éjjel a bigott kormányellenességéről hírhedt tévécsatorna választási műsorát néztem. A hangot levettem. Akárha akváriumot figyeltem volna. Tátogott a sok potyka, keszeg, máskor szúrós durbincs, a megannyi szálkás vajhal, méreten aluli ragadozó.

Egy nép dobta ki őket szárazra. 
Partvonalon túlra.