BÓDI BÁCSI - Kocsmák népe

Az öregúr csak annyira volt öreg, amennyire a szesz miatt annak tűnt. Ha ivott - mindig panaszkodott, ezért elmondható, hogy szinte csak panaszból állt életének utolsó néhány éve. Gyakorta megjegyezte: nem volt szerencséje egyik feleségével sem. Az első elhagyta, a második meg nem.

- A falnak magyarázok. Az emberek többsége akkora suháng*, Karcsikám, hogy a nedves földbe legyugva két nap alatt kirügyeznének. Vályoggödri okádékok. – tette hozzá, és a sodrott cigaretta bűzlő füstfelhője bekeretezte a gyéren megvilágított kocsmai arcát.

Bár a pálinkáját alázatosan itta, csöndösen meghúzódva a sarokban, gesztusaiban volt valami fölényes, mondhatni rátarti, a szó jó értelmében vett szomorúan színpadias, egészen kifejező szenvedély, ami révén időnként szellemességének, a régmúltjából hozott műveltségének is megcsillant egy-egy szikrája. De ez már csak az a fajta érték volt, mint amikor a betonhoz csapott pálinkásüveg szilánkjairól röpke pillanatra elhiszi valaki, hogy gyémántot talált. Persze, akad arra is példa, hogy tarlótüzet lobbant föl az üvegdarabka, még ha száraz fűcsomó közt hever is. A napsugár prizmáját összegyűjti, és akkor vad elemként tombol, megemlegetik hosszú ideig...  

Mert a mi vidékünkön a bácskai létforma által folyton űzött a szellem. 
A földbe visszadöngölt tehetségek vidékén élünk, ahol még most is előfordul, hogy a balkezes kisgyerek kezéből pofonnal nevelik ki a sutaságot, és a finomabbra hangolt készségűeket mint kanálisba fojtandó macskakölyköket veti ki magából a közösség, hogy aztán korai, tragikus vesztük után siratni lehessen őket, meg átkozni magunkat, amiért megint, sokadszor is veszni hagytuk az értékeinket; pedig ott voltak közöttünk, csiszolatlan drágakövek – vagy földön heverő üvegcserepek, nem mindegy? -, akikért a szó legnemesebb értelmében le sem kellett volna hajolnunk. Csak beléjük, szellemükbe kapaszkodnunk, és röpülni velük; hagyni, hogy szárnyaljanak minél magasabbra. Számát sem tudni a lángeszűeknek, akik önmaguk tüzében elevenen égtek olykor félszáz éveket. A munkájukra, az életművükre megkésve eszmélnénk rá: ha meglennének.
De az az igazság, hogy jobbára fiókok mélyén maradtak, vagy a szemétbe hajította őket valaki lelkes örökös, és a hagyatékok, művek úgy kallódtak el szép sorban, ahogy errefelé az alkotók nagy része szokott.

Bódi bácsi megtanulta, hogy az öregség nem a korral következik be, hanem a mellőzöttséggel.

- Én már nem ültetek fát. Minek? Úgyse eszek belőle. Hónapos retket – no, azt még esetleg…

Ahogy levegővé kezdett válni, egyre kevesebb volt az olyan ismerőse, aki köszönne neki. Egyre több lett az idegen. Mást nem tehetett: vállat vont. Kihátrált a családi események fotóiról. Lépésről-lépésre visszakozott. Amikor már nem volt tovább, meddig tolatnia, és a megmászhatatlan fal hidege végül a hátához ért, akkor arccal feléje fordult és elgyötört testének minden elemi részecskéje, unott derűjének lénye fölszívódott, eltűnt a habarcs és a téglák között. 

És megmagyarázta a falnak.

*Nem elírás. Következetesen suháng volt neki a husáng.

  Pósa Károly