Sereg

A rukkolás előtt

Néha egy adag nosztalgiával gondolok arra, hogy huszonegy néhány éve voltam katona Macedóniában. 

Csak az eskütételig időztünk az eredeti állomáshelyünkön, Kumanovón, ahol most az amerikaiak parancsnoki bázisa található. Régebben a város nevének hallatán Berecz András mesemondó arról tájékoztatott, hogy a település egészen bizonyosan a kumánokról kapta a nevét. Tudni illik a szlávok hívták kumánoknak a kunokat. Ma már persze írmagja sincs a kis barna-pej, ázsiai lovakon trappoló kun népségnek. Ettől függetlenül Kumanovo még balkáni viszonylatban is meghökkentően tarka etnikumú régiónak számít. 

Bolgárok, albánok, cincárok, görögök, cigányok, goránácok meg a jóég tudja miféle szerzemények lakják. Meg persze macedónok. És hogy a zűrzavar még teljesebb legyen: ortodox, katolikus és muzulmán vallás egyaránt dívik, kinek-kinek szokása, vagy éppen gusztusa szerint. Hogy mennyire összetett a helyzet szépen mutatja a tény, miszerint egy családon belül, a magukat például albánnak mondók között előfordulhat katolikus, meg a család másik ágánál muszlim hitű is. Ugyanez a bohó játékosság jellemzi a többi nációt. Laza egy társaság, na.

A téli kiképzésünk a Vukova Glava (Farkasfej) nevű sítelepen volt, nyáron meg a Preszpai-tó partján táboroztunk egy hónapig, közvetlen a görög határbódé mellett. 

Túl félen, a tó túlsó partján a gumicsizmás albán hadsereggel. 

A világ egyik legszebb része ez a hármashatári övezet, ezüstösen fehér a homok, és az édesvizű tó négy méterig kristálytisztán áttetsző. Családdal még egyszer elmegyek. Talán már nem lőnek.

A temesvári forradalom, vagy annak nevezett cirkusz idején első fokú riasztásban fagyoskodtunk a bolgár határ mellett. Éles lőszert még nem (mindenkinek) adtak, de bakancsban köllött aludnunk. A terepjárók ponyvája alatt.
Jártam Sztrumicán, Kicsevón, Bitolán és Tetovóban is, hogy a fontosabbakat említsem. Utóbbiban felejthetetlenek voltak az újonnan épített három-négy méter magas kőkerítések a tányérantennás modern házak körül. Lőrésekkel(!).

Megfordultam két-három napra a szkopjei Tito marsall laktanyában is. Azóta sem jártam négyezer embert kiszolgáló menzán, mintha egy sportcsarnoknyi éhenkórász kifőzdébe kosztolt volna. És valami miatt mindegyik ugyanazt a ruhát vette föl reggel...

Nem vagyok rá büszke, de annak idején egy jó hétre átdobtak bennünket a koszovói Urosevácra. Az albánok Ferizájnak mondják és őket kellett szemmel tartani, mert éppen ülősztrájkoltak a hidakon és a közutakon. Feszült, meleg volt a helyzet, ólomszag nélkül is harminchat fok, árnyékban.

Szeptemberben rukkoltam, április valahanyadikán engedtek haza először. Öt napra. Ebből kettő volt az út oda-vissza. Utólag olyan volt ez a látogatásom, mint a vidámparkokban lévő szellemvasút: beszálltam egy körre, minden villódzott köröttem, alakok suhantak el a félhomályban, hangok és képek kavarogtak, meg is ijedtem néhányszor, de mire éppen élvezni kezdtem volna, már ki kellett szállnom a kisvasút kocsijából. Pontosabban be köllött szállnom egy rendes vasúti kupéba, és huss!, vitt vissza a szerelvény az Isten háta mögé.

Ettől függetlenül "csak a szépre emlékezem", ahogy ezt a giccses dalocska búgja.

A macedónok jó fejek, a bosnyákokhoz tudom hasonlítani őket. Az egyik bátrabb fajta macedón cimbora már akkor, az egypártrendszerben VMRO-s párttag volt. Engesztelhetetlenül gyűlölte a bolgárokat, de a görögökről se sok szépet mondott. Az albánokról dettó a legteljesebb utálattal beszélt, és előszeretettel szidta az akkori Belgrád politikáját. Végső soron minden szomszéd néppel hadilábon állt, vagy álltak, és ezt most majdnem vehetjük szó szerinti állapotnak...

A macedónokat rendesen tiporta a sors, ebben némi képen hasonlítunk hozzájuk, ezért nem nehéz szimpátiával és együttérzéssel szemlélni őket. Ha éppen nem valamelyik kertszomszédjuk akarta leigázni a balkáni népecskét, akkor a menetrendszerű aszály sújtotta őket. Ráadásul volt egy Szkopjei földrengés is, a hatvanas évek végén, amikor pár perc alatt porrá rombolódott a macedónok fővárosa és környéke. A pusztítástól csak az újjáépítés eredménye lett borzalmasabb. Vasbeton szocreál, ahogy illett abban az időben. 

Utoljára ide írom, mert nem árt ha megmentjük az enyészet elől: a vörös földes, kövecses hegyi dűlőutakon közlekedő pásztorok az öszvéreiket "tyuksz, tyuksz" fölkiáltással nógatták.
Azóta se hallottam ezt a kifejezést, vagy biztató szócskát.

Erre varrjon gombot nekem valaki okostojás néprajzos!

Pósa Károly