Napló 4.

„Pont tíz éves a portré. 2005-ben a városháza előtti Kisparkban rajzoltam Lukácsról, a kanizsai muzsikus cigányról, aki azóta már bizonyosan az angyaloknak pöngeti a nótájukat, félúton a mennyország és a pokol jóindulattal kikövezett égi főutcáján. És ha netán Szent Péter egyelőre nem engedte belülre az aranyrácsos kapun - ismerjük mi Lukácsot! -, megleli ő a módját, s csak idő kérdése, mikor kunyerálja át magát az égi portánál, hogy a Teremtő kissámlija mellé telepedhessen.

De ahol az örökkévalóság a mérce, ott éppen semmit nem számít ilyen csip-csup pár száz esztendős  várakozás. Főleg ha vidám és némiképp hamis gitárakkordok kíséretében muszáj haptákban lesni, mikor jön meg a föntiek kedve egy kis mulatozáshoz.

Azon az őszön mézízűek voltak már a hétvégék, a gesztenyék meghasadt tüskös sisakjukban mókásan pattogva gurultak szerteszét, és a a lombokon betűző sárga napfoltok a kisdiákok színes krétarajzait cirógatták a sétány aszfaltján. Előzékenyen, féltőn vigyázva kerülgették őket a megkomolyodott fölnőttek.

Valamelyik nevesincs fenyőfa tövében ültem. A régebbi képeimet szokás szerint kiakasztottam: hadd lássa a sok gyerek, mire számíthat, aki kibír majd’ félóra moccanatlan gubbasztást, míg papírra kerül az ábrázatuk. A bátrabbak hamarosan próbára tettek, és késő délutánra a maradéknak is úgy megjött a kedve a portrérajzoltatáshoz, hogy győzni sem bírtam a sok megrendelést. Amikor végre lebukott a nap, széttártam a kezemet, és sajnálkozó fintort erőltetve mondtam a körülöttem fürtökben lógó apróságoknak:

 - Minden szép dolognak vége szokott lenni.

Valójában sziklányi kolonc gördült le rólam. Arra a napra már nagyon elegem volt a rajzolásból. A portrékat szétvitték. Gyerekhét járta. Szülők, nagyszülők, csemeték mentek hazafelé fáradtan, de nagy boldogan.

Csak egy lap maradt a mappámban. Lukács kalapos, garbós képe. Persze, elfelejtett visszajönni érte. Valószínűleg elakadhatott egy éppen útba eső kiskocsmában, ahová először csak beóvatoskodott egy nyelet mitiszomra, s aztán ott ragadt, ahogy az már ilyenkor illik. Évekre rá oda akartam neki adni, de nem lett belőle semmi. Így tehát a rajz itt kallódott a szobaszekrény tetején, a kupacnyi félkész-, vagy félresikerült firkálmányaim között. Bekeretezni, kitenni nem láttam értelmét. Mondják meg, kinek kell egy koravén cigány ember utcai portréja? Ugyan kinek hiányzik?

Nem szégyellem: nekem.

Milyen jó, hogy itt maradt nálam! Most jó, hogy bármikor megnézhetem.”