Szeged
Gyámolatlan állapotban ért a reggel. A szerkesztőségi asztalomnál ücsörögve
tenyerembe temetve fogtam a hatsarkosra duzzadt fejemet. Megpróbáltam
fölidézni, hogy az éjjel, a Prófétában vajon miként veszíthettem el azt az
arany kézből bemondott sicher betli rekontrát? De csak a Temesi Franci bajusz
alatti széles mosolyára emlékeztem, amint a zöld posztóról kétheti
honoráriumomat söpri a zsebébe, meg arra, hogy hazafelé botorkálva a Kárász
utca szűknek bizonyult: kopottas zakóm mindkét meszes válla volt e gyalázatra a
tanúbizonyság. Még zakóban jártam, holott 1909 júniusa különösen forrónak
ígérkezett.
Ideje korán kánikula járta. A nap sugárkévéje simogatta a dél-alföldi
városlakó nők homlokát, a Nádor utcát a jegenyeakácok virágának édeskés illata
uralta, és a régi szegedi várfal tövénél nagyot tülkölt egy tiszai gőzhajó
kürtje. Élveteg nyár elé néztünk. Én meg másnapos voltam. Firkász, üres zsebbel.
Egy poros vidéki redakció bűnügyi rovattal megvert zsurnalisztája. Ebben a
blazírt hangulatban zörrent meg a kancelláriának csúfolt zugom üvegajtaja, s
mihelyt végigmértem az érkezőt, rögtön delejes bizonyossággal tért vissza belém
az élet. Szeged jó hírű, módos patikusa, Földy úr állt előttem. Sápadt arca,
karikás, kialvatlan szeme, kezének remegése arról árulkodott, hogy nagy bajban
lehet. Szüksége volt rám. Ergo: pénz áll majd a házhoz. A szimatom nem csalt.
Valóban fűt-fát ígért, ha segítek neki megtalálni a lányát. Nyomozó úr, hozza
vissza nekem, könyörgött egyvégtében. Nyomozó? Hízelgett a titulusa, a nyelvem
hegyén volt, hogy közbeszólok, mégsem igazítottam ki. A meséje ugyan zavarosnak
tűnt, de annyit rögtön megértettem belőle, hogy a lánya – Lidike – önként
távozott, azaz megszökött hazulról. Vagy két hete látták utoljára. Mivel a
kisasszony szeszélye folytán nem először fordult elő, hogy egy-két napra szó
nélkül odahagyta a szülői házat, eleinte nem különösebben izgult rajta az apja.
Ám ahogy telt az idő, egyre hosszabbodott a távollét, minden távirat, levél,
üzenet nélkül: teljesen kétségbeesett a gyógyszerész. Kerítse elő a Lidikémet,
szorongatta a kezem, majd hörögve hozzátette: „a nyakán van egy
barackvirágforma anyajegy, arról rögvest felismeri”. Hogy ándungot kapjak,
lendületbe jöjjek, jókora csomónyi bankót nyomott a markomba. Aztán lerogyott a
székre, s csak ült báván. Táskás, vizenyős szeme vérben úszott, valami katatón
állapotba kerülhetett, mert hiába szólítgattam, a homloka előtt csettintettem
is az ujjaimmal: semmire nem reagált. Az apai szív egy kis időre megdermedt. Otthagytam.
Amióta Endrényi Laja Szegedi Friss Újságjának bűnügyi rovatát
szerkesztettem, ragadt rám elég a rendőrnyomozói praktikákból. Most is először
a helyszínre siettem. Nem kellett messzire mennem. A Kálvária-sugárúti csinos patika
fölött lengedező cégtábláról Szent Rókus mért áldást a járókelőkre. Klasszikus
patikai hangulata volt, a jólét minden jelével. Az összes belvárosi előkelőség
onnét szerezte be az orvosságait, a drága külföldi készítményeket, de még a
dámák finom bőrére használandó kenőcsöket is. Belépvén hideg, csillogó,
gazdagon ellátott üzlet fogadott. Metszettüveg polcokon főzetek, porok, a
patika emblémájával fölcímkézett medicinás tégelyek sorakoztak. Erős rózsavíz
illata terjengetett. Az üzletben kínosan ügyeltek, hogy a kellemetlen orvosság
szagot elnyomja a mesterséges virágillat. A politúrozott vitrinek
gyógyszerszagában, a pult mögött egy köpenyes fiatalember éppen valami
kenőcsfélét porciózott. Jöttömre abbahagyta a munkát. Görögös arcélű, keskeny
bajszú volt a patikussegéd. Kondor haja brillantintól fénylett. Madárcsontú
kezében fiolát tartva mutatkozott be. Gergely Péter, szolgálatára, mondta, s
mikor meghallotta jövetelemnek célját, égő, fekete tekintetét rám meresztve a
lehető legkészségesebben igyekezett válaszolni minden kérdésemre. Kevésnyi
faggatózásom, és némi szemérmes, tétova hezitálása után tőle tudtam meg, amit a
kezdetektől gyanítottam. A kisasszony ezúttal beszerelmesedhetett. Addig
szekáltam az indiszkréciótól zavarában a szemét forgató, kínosan feszengő
segédet, míg nagy nehezen, nyögve-nyelve, de kiszedtem belőle: a Szent Rókus
patika környékén az utóbbi időben szokatlanul sokszor láttak őgyelegni egy
jólöltözött, lila kamáslis szerb fiatalurat, aki sosem mulasztott el fölpillantani
Lidike emeleti ablakára. Amióta a kisasszony eltűnt, azóta a rác ficsúrt sem
látni – vonogatta keszeg vállát Gergely –, és nem kerülte el a figyelmemet,
milyen megvetően beszél a szerb udvarlóról. Nem tulajdonítottam neki különösebb
jelentőséget: az újságok telis-tele voltak a Boszniából érkező hírekkel, a
rácok Fekete Kéz bandája uralta a közvéleményt, sok borsot törtek a Monarchia
diplomáciájának orra alá, és a helyi rendvédelmi szerveknek is meggyűlt a bajuk
az izgágákkal, akik orosz segédlettel zavargásokat szítottak a balkáni
térségben. Pont az hiányzott, hogy politizálni kezdjek ezzel a lenyalt hajú
patikussal. Helyette ismét fejembe csaptam a szalmakalapomat, s miként a
gazdáját, úgy őt is faképnél hagyva, a kezdeti sikerbe vetett hitem erős
fundamentumával iparkodtam rögvest a kocsisorra. Nem csak sejtettem, már
tudtam: dél felé kell az elbitangolt kisasszony nyomára bukkannom. És aki járt
már a déli végeken, annak nyomozó diploma, de még firkász ösztön, vagy
különösebb zsenialitás sem kell ahhoz, hogy egy idegen szépséget fölleljen a
bácskai faluvilágban. Könnyű dolgom ígérkezett. Szegedtől délre jóformán
mindenki mindenkit ismert. Elég egy kispados öregasszonyt, vagy egy baktert
leszólítani: már mondják is, amit hallani szeretne az ember. Se vége se hossza
a pletykáknak. Fertályóra beszélgetés után már azt is tudni, ki a szajha, ki a
legostobább kártyás a Tisza-mentén. Bízva a jó szerencsémben, a fiáker sorra
loholtam, lévén az esti vonatot időpocsékolásnak tartottam kivárni, arról nem
is beszélve, hogy egy jobb homokfutó szinte ugyanannyi idő alatt tette meg az
utat Szegedtől Ókanizsáig, mint a büdös szénfüstöt eregető gőzös. A
vasútállomás mellett négy-öt majdnem egyforma lovas kocsi várakozott. Kinéztem
egyet: egy nyári fekete páros volt befogva, s a lovak izmos farán iringált a
napsugár, miközben az inak meg-megvonaglottak a tökéletesre csutakolt irhák
alatt. Messziről is látszott, tűz ég a csánkjukban. A gazdájuk egy lajbis,
bricsesznadrágos, hollószárny bajuszos figura volt. Kalapját a tarkójára bökve
szigorúan, némiképp fitymálóan nézte a városi forgatagot. Alighanem egyike volt
a környékbeli tanyákról elszármazott parasztoknak, akik úgy ismerték a
dűlőutakat, a járást, hogy csukott szemmel elhajtottak volna Szabadkáig meg
vissza. Köszönésemre kurtán, szárazon szólt vissza. Baltával faragott vonásain nem
láttam meglepődést, amikor úti cél gyanánt Ókanizsát bemondtam, noha hasonlóan
hosszújáratú, „jó fuvar” hallatán mások már készségesen vigyorogtak volna. Az
én kocsisom nem szólt. Megbökte a rudas farát a bolyhos ostornyéllel, a két ló
pedig merész ívben kanyarodott ki a szegedi állomás előtti térről, egyenesen
dél felé. A kalapomat a térdemen nyugtattam. Csapta az üstököm a langyos nyári
huzat, robogott velem a fiáker az ismeretlen cél felé, és a bőrülésbe süppedten
eszembe sem jutott, hogy aggódjak. Pedig ha tudom mi vár rám az
elkövetkezőkben, könyörögve kérem a zord fiákerosomat, forduljunk vissza,
tüstént.
(folytatása következik)
*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése