NAPLÓ - 158.

 

Az élet végtelen. Amiért így lehet, azt az álmainknak kell köszönnünk. Hogy új vidékek, új arcok jönnek elénk, és szerepelünk sokukkal együtt egy sosem volt történetben, változó panorámák, csodálatos dallamok között, amik elhitetik velünk: részei vagyunk valami fölfoghatatlanul nagynak, az érthetetlen mindenségnek. Oda tartozunk most is. És egészen azok leszünk, míg valaki álmodik rólunk, ha lesz, akinek név és arc nélkül is betölthetjük az éteri világát, úgy, miként most nekünk, nekem az éjjeleimet betöltik számomra ismeretlen emberek. Némelyiküket mintha már láttam volna. Kevés az ismerős közöttük. Az ívlámpák fényében néha felriadok és egy pillanatra még érzem egy kéz melegét az arcomon. Még magam előtt látom a szempárt, ahogy néz, akárha közölni akarná velem, hogy kegyelem van, mécsesek pislognak, és a létezés mezsgyéjén túl semmi sem ér véget. Mert elhalhatok, de mégis létezni fogok. Előbb csak a nappali gondolatokban, a szeretteim révén. Aztán az éji álmokban, amikor a régi lányok hajában selyemszalag lobog és nekem nem lesznek idegenek már sem az élők, sem a halottak.

És ha már úgy sem lehetek majd, akkor ott leszek egy fa árnyékában, egy dűlőút kanyarában, egy pohár vízben, vagy valakinek a kedves mosolyában, a szája szegletében, és amint látja, érzi majd, rögtön tudni fogja, akit illet, hogy én, csakis én lehetek az. 

Tegnap először azzal álmodtam, hogy valamilyen tévé zegzugos épületében vagyok. Nem oda illettem, de az egyik kolléga, egy fiatal fiú megörvendeztetett: mutatott egy programot, ami a nyílt beszédemet átfordítja írásba. „Ez kell nekem!” – dobbant a szívem. Milyen gyorsan elkészülnék egy kézirattal! A fickó 60 oldalt fél perc alatt ki is nyomtatott. Álltam, kezemben a papírokkal és arra gondoltam, mekkora papír pazarlás ennyit pocsékolni, csak egy próbára. Öröm az ürömben, egy tőlem két fejjel magasabb szerkesztő jóindulattal szólt, tartozom neki. Mivel is? – kérdeztem vissza. Kiderült: a testvérét ígértem, hogy megrajzolom. Álmomban is nyeltem egyet, a kolléga elnézően mosolygott, de az ügy mégiscsak bántott. Egy fekete hajú, érdekes arcú szép lánnyal is beszélgettem, aki egy korábbi rendezvényen a telefonjára fölvett engem. Tán Tusványos: ez is kínos. Magyarázkodtam egy sort: bocs, abból az estéből nem sok mindenre emlékszem... Végül is elnevetgéltük a dolgot, elütöttük valami viccel.

Másodjára Orbán Viktornak adtam tanácsot álmomban. Rongyos voltam, egy nyári táborban, lábamon a sárga bocskorom, lyukas volt mindkettő – remélem otthon nem azok – körülöttem fontos emberek álltak, mind öltönyösen, és én rövidnadrágosan, trikóban tisztelettudóan elmondtam, szerintem, hogy kéne kommunikálni országos dolgokat. Közvetlenül társalogtam a miniszterelnökkel, majd innét, egy vár- vagy kastélyszerű épületből kilépve egy fesztiválon találtam magam. Este volt, szobákban, sátrakban kézművesek árultak, nyüzsgött a nép. A templom sarkán egy méregdrága tollas dzsekit vettem észre, olajzöldet. Senki körülötte – elhagyottnak tűnt. Gondolkodtam egy kicsit, majd fölkaptam, és el szerettem volna vegyülni a tömegben, eltűnni. Már bántam, hogy magamhoz vettem, de puha volt az érintése, méregdrága a márkája, a fazonja tetszetős, katonai, az járt a fejemben, ha nekem nem is, a lányoknak biztos jó lesz. Fölvenni a nyári szerelésre minek vettem volna föl, a hónom alatt meg egyértelműnek tűnt, hogy loptam. Szégyenkeztem, és szidtam magam, minek kell nekem folyton „szerezni”. Az eszembe sem jutott, hogy akár én is letehetem akárhol. Ezzel a tanulsággal ébredtem föl. A sötétség a belvárosból eltakarodott a folyó irányába, kifelé. A madár lármásan csörömpölt a tálkájával. Agyaglábakon állt a pénteki nyár. Reggel a vérnyomásom tökéletes: 126/80/74, miközben gyönge kávét iszogattam. Ennek dacára zúgott a fülem. Egy Böjte atya által közzétett arámi Miatyánk énekét többször is meghallgattam, nagyon szép.

Azt nem tudhatom, csak gyanítom, hogy egy imában létezni, akár csak röpke sejtésként is, örökké, a legnagyszerűbb dolog lehet, ami egy emberrel megtörténhet.