LUKÁCS! ÉN VAGYOK AZ APÁD*

„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,

és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,

hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.

Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?

És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,

elszállnak az első szélre! Mi lesz így – kérdezem én.”

(Bereményi-Cseh)

Mondta volt a Csillagok háborúja matyóhímzéses magyar változatában Darth Vader, a Sötét Nyalúr. Régen láttam, nem biztos, hogy betűhív a közlésem. Mivel egy jó ideje tévét nem nézek, megkímélem magam attól, hogy bizonyos arcok, vagyis karakterek, bizonyos képsorok és általában mások által fontosnak, nélkülözhetetlennek vélt dolgok mentén kelljen szerveznem az életem. Mert nekem nem azok. A Bódi Guccsik meg a Bangó Margitok nélkül is elég sok a nyűg van az ember vállán, nem tetézném sem Kiss Ramónákkal, az összes guminővel, a celebekkel, a hetvenen túli Koncz Zsuzsával, pláne a Pa-dö-döhöz hasonló silány viccekkel. Amikor még néztem tévét, akkor sem szenvedhettem a kereskedelmi adókat, hát nem is gyakorta kapcsoltam oda. Jobbára, ha véletlenül elsült a távirányító. Esetleg. Ám nyomban elragadott a pánik és menekültem legalább a közszolgálati csatornák felé. Most meg már azokat sem.

Rádiót hallgatok. Abból is csak egy adót, a Kossuthot. Középhullámon. (Kereskedelmi rádióktól is ment vagyok! Azt még nem sikerült eldöntenem, ott a szöveg vagy a zenei kínálat a borzalmasabb?) Ahogy ébredek, már bekapcsolom a készüléket, és a reggeli kávé mellé gyakran napközben is duruzsol a hangszóró. Hírek, időjárás, Hajnaltájt, Vendég a háznál, este Jó éjszakát gyerekek. Ha sokat beszél, süketel, még azt is kikapcsolom, hiába bülbülszavú a bemondó. Alapból viszont elégedett vagyok a királyi magyar rádió adás- és értékrendjével.

Kivéve akkor, ha nem.

Még pénteken hallottam az írásom apropójául szolgáló szösszenetet. S bár cukor nélkül iszom a kávét, menten keserűbb lett a szám íze, és fulmináns dühömben a mosogatósba löttyintettem a maradékot. Azóta is visszacsöng a fülembe az a pár szó. Nem hagy nyugodni.

Történt, hogy 1956 ünnepe miatt, továbbá, mert hosszú lett a hétvége, középiskolás korú fiatalok kirándultak Erdélybe. Hadd lássák a magyarországi gyerekek is Kolozsvárt, a Tordai-hasadékot, meg mindent, ami arrafelé megtekintésre ajánlott! Szép. Hasznos. Helyes az elképzelés.

Fölcuccoltak hát féltucatnyin, és felnőtt kísérettel elmentek határon túli fiatalokkal barátkozni. Dicséretes. A rádió – az eset kapcsán – meg is interjúvolta őket, hadd számoljanak be az élményanyagról, hisz Erdőelve csodálatos, akad ott min ámulni, gyönyörködni. A rádióműsor szerkesztői élő adásban kapcsolták a Csipet csapatot. Vesztükre. Sablonszerűen indult a beszélgetés, már-már eleresztettem volna a fülem mellett az egészet, amikor az egyik bakfis lányka, arra a kérdésre, mit tartott furcsának a kolozsvári kiránduláson azt nyilatkozta bele a mikrofonba:

„Hát…, furcsa volt hallani, hogy itt is milyen szépen beszélnek magyarul…”

Könyörgöm.

Kolozsváron. 2017 októberében. Az ottaniak. A székelyek. Majdnem három évtizeddel a rendszerváltozás után, a határok és a berlini fal leomlását követően…

A nagylány fél mondata kicsapta nálam a biztosítékot. Muszáj volt előkészítenem a tartalék alsógatyát, mert ha ilyen épületeseket mond még többet, szükség lesz a váltásra. Úgy látszik a kérdést föltevő, jóval tapasztaltabb rádiós hölgyben is megrezdült a nyárfalevél, mert gyorsan elkapta a mikrofont a lányka szája elől. Nehogy elkezdje lerománozni a kolozsvári líceum vele egykorú székely tinédzserjeit, mert azok ettől kevesebbért is már megkérdeznék:

 – Osztán, kicsi barátom! Hoztál-é tekenyőt a beleidnek? 

Amikor Székelyföldön „kicsi barátomoznak”, olyankor ajánlatos a kijáratot legalább szemmel megtalálni, és a legrövidebb menekülési útvonalat nagyon gyorsan már fejben megtervezni.

A kislány következmények nélkül megúszta. Én nem.

Még ma is azon studírozok, mennyi hiábavaló, elvesztegetett év múlt el úgy a közoktatásban, hogy egy viszonylag képzettebb, érdeklődőbb budapesti tizenéves előtt sem világos, hogy a Gyáli úton túl is folyik meleg víz a csapokból, vannak és élnek magyarok nem csak Kolozsváron, de Kassán, Szabadkán, sőt ha úgy vesszük talán még Újvidéken, a Futaki-úton túlonnan is. No de, Jar Jar Binks erre mondta Obi-Wan Kenobinak, hogy „…fogdossa rá arra…” ez a tudatlan fruska, aki mindezt őneki 15 esztendő általános képzése folyamán sem tudta a fejébe plántálni. Nem lehetett megértetni vele egy életre: nem csak szépen beszélnek magyarul a határon túli nemzetrészek fiataljai, de sokszor szebben, közérthetőbben, szabatosabban fogalmaznak, mint a budapesti flaszterek ifjúsága, akiknek pongyola, magyartalan nyelvük sok tekintetben tényleg a Csillagok háborúja hibbant Jar Jarjának szövegére emlékeztet.

„Valami itt korcsosul” – énekelte a jó CsehTamás.
Ha nem csinálunk valamit, száz év múlva tényleg nem tudnak majd magyarul. 

Nem Kolozsváron. Budapesten.     

                                                                   Pk 

*Ez az írás 2017. október 28-án jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon.

Az eredeti szöveget itt olvashatja. 

GONDOLATTALANSÁG

 „Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.”

(József Attila)

fotó: Lakatos Vincze

Most, hogy mindjárt itt a világvége, nem árt befejezni a mellébeszélést. Végrendelkezni lesz muszáj. Leltár gyanánt, mint utolsó lyuk a furulyán túl sok elszámolni valóm nekem ugyan nem akad, mert a genetikai értelemben vett örökségemen – a suta kezemen meg a kopottas cinizmusomon – kívül más egyebem sincs. De még így utoljára azért kidohognám magamat, hogy ha a Donald Trump amerikai győzelme után keletkezett dimenziógyűrűk rövidesen beszippantják majd az univerzumot, és a demokrácia liberális rettegőinek a jóslatai beválnak – tudniillik a hoppon maradt fősodrú aggodalmaskodók szerint összedől a világmindenség, kampec az emberiségnek –, legalább ne menjek a lelkemet nyomasztó teherrel a nagy büdös semmibe.

Évek óta „egy gondolat bánt engemet”. Pontosabban egy verbális mozzanat bosszant, aminek a gondolatától is kidagadnak a nyaki verőereim, vér tolul az agyamba, és erősebben kezdem ütni a billentyűzetet. S bár csak egy agyonhasznált szófordulat miatt szoktam fölfokozott indulatba jönni, imígyen közhírré téve életem megkeserítésnek az okát táncsak lerendezettnek fogom érezni.

Hosszú ideje hallom ugyanis a tévében, a rádióban, hogy a megkérdezettek – zömmel a politikusok, de a közéleti emberek, sőt a művészek sem kivételek – rendre ezzel a divatos formulával kezdik az interjúkérdésre adott válaszukat: „én azt gondolom.” Csak a ma reggeli Kossuth egyetlen riportalanyát hallgatva hétszer(!) indította „én azt gondolom”-mal a mondandóját! Igen! Számoltam! Agyérgörcsöt kapni tőle. És ha hagyják tovább beszélni azt a bitang embert, ha másfél perccel hosszabb az az elvetemült interjú, valószínűleg a két kezem után a lábujjaimon kellett volna tovább kalkulálnom.

Sokat töprengtem, mi végre foroghat közszájon ez a visszataszító nyelvi jelenség. Arra vetettem: amilyen a korszak, amilyen a világ, olyanokká válunk mi is. Két éve igaza volt a Pöcök sógornak, aki egyébként önmagát taligaművésznek definiálja. Ma is igazsága van: „egyre ritkább a rendes ember Karcsikám. A selyemparaszt kínaiban vásárol, a szegényebbje meg a kukából, a piaci hagymát is zacskózzák, az újságok lapjaiba krumplit szokás pucolni, legyen bennük némi haszon, némi értelem. Az asszony hajat hidrogénezni elég jól tud, de kenyeret sütni nem. Leghangosabban a pap káromkodik, míg a leghitványabbak kenetteljesen fohászkodnak. Kiürülnek a színház széksorai, negyvenfős részvevő láttán már közönségről beszél a szervező, a faleveleket is munkásokkal kell összesöpörtetni, és nincs gazdája a széjjelszórt kanizsai szemétnek. Közben ipari méretű a gazemberkedés, országos szinten lopják el előlünk a jövőt.

Jóllehet a kenyér most is a vajas felével pottyan mindig a földre, de az a vaj a nagynak hitt megmondóink füle mögül került oda.  Hovatovább már nem dinárért, hanem euróban, svájci frankban mérik a filléres embereket is, akikben forintos érték sosem volt, hisz a himnuszt guggolva hallgatták, a Szózat sorait meg nem is értik, csak a magyar lakodalmakban is lassan kötelező kólóra kelnek föl a fröccs mellől, oszt’ toporognak összekapaszkodva, kicsit kettőt jobbra, kicsit kettőt balra, mint az ereszen szaró galambok. Alig van gólyahír, mert láp sincsen már, csak ez a dagonya, ezzel a nyúlós penészes, ádámcsutkát lepő szilvalekvár sárral, a sok egykutyás nép bánatára.” – mondta a Pöcök sógor, miközben bütykös ujjával karikákat rajzolt az asztalon fénylő bortócsákba.

„Én azt gondolom”-ra visszatérve: aki így akar nekem valamit megmagyarázni, az inkább hallgasson.

Pofa súlyba! Mondaná a derék Švejk kiképző őrmestere.

1. Ezzel a megnyilatkozással hárít. Bár az lenne a dolga, ám nem mint a közös eszmét, a közösséget képviselő szólal meg, hanem csak az egyéni véleményét hangsúlyozza. Mit óvatoskodik? Fél a felelőségtől?

2. Bizonyítja ötlettelenségét. Eszébe sem jut más nyelvi formulát használni. Pedig lenne javaslatom, kismillió: úgy vélem, az a meglátásom, az a tapasztalatom, szerintem ésatöbbi. Nyelvész zseninek sem kell lenni hozzá, csak a klikkereket tornáztatni.

3. Az „én azt gondolom”-mal indított mondatok mindig gyanúsak maradnak. Az illető csak időt akar nyerni vele, mert hamarjában a válaszra sincs fölkészülve, kell az időhúzás végett. Azért köpi az arcunkba, hátha eszébe jut valami mentő ötlet. Mégsem kezdhet bele a világmegváltó beszélyébe egy rettenetes nagy izével, miazanyámkínjával, hogyishíjákkal, pedig nettó ugyan olyan üresjárat az összes említett, berögzült rossz szokás.

Tiszta vizet kéne önteni a pohárba! A sok „én azt gondolom” helyett illene már én így csinálomra váltani. Akkor az is megeshet, hogy a jó példa ragadóssága okán mások is kedvet kapnak lendíteni valamit értünk, rajtunk, legalább egy szalmaszálat keresztbe fordítani. Amíg lehet, amíg egyáltalán hagyják a keresztet, és nem csillagokat vagy félholdat lesz muszáj kirakni.
Így fog a gondolattalanságon át a sorstalanságunk beteljesülni.

De a vasúton túl már ez is mindegy lesz.

                                                                                               Pk      

HALINAPI KOSZIKA! Vakeráljuk meg!

Kalodában a nyelvünk...


Pósa Károly

Mottó: "Govori magyarul, hogy az egész világ ne értsen meg."
Az idegen nyelvről

Nekünk, Kanizsaiaknak minden időben kisebb, vagy inkább nagyobb problémát okozott a szerb nyelv elsajátítása.
Ez a helyzet mára sem javult, legföljebb akkor nő a tarajunk, ha az adorjáni, oromi, oromhegyesi polgártársaink államnyelv tudása kerül szóba, mert ők szerbül pediglen legendásan egy szót sem tudnak, de tán még mutogatva se.

Ahogy bizonyára szerb ajkúaknak se lehet könnyű magyarul megtanulni.

Mégis akadhatnak olyan élethelyzetek és szakmák, ahol joggal várhatjuk el a másiktól a szerb és magyar nyelv alapszintű ismeretét.

Hivatal, közeg, pincér, jegykezelő: hadd ne soroljam, fölösleges. Egy normális ember naponta 10-15 szót bármely nyelven képes megtanulni. Jól tudom mit beszélek, mert a kisiskolás lányaink kétszer ennyit bifláznak be szerb, német és angol nyelvből is!

Lehet, hogy a fatengős Monarchia egyszerű gyakorlatát kéne bevezetni, amikor is minden köztisztviselőnek, hivatalnoknak, állami alkalmazottnak, horribile dictu! - katonatisztnek ösmernie kellett azon népcsoportok, nemzetek nyelvét, ahova a beosztása szólt.
A katonai, meg a csendőri(!) hierarchiában rendkívül komolyan vették a nyelvtudást, évente(!) vizsgát tettek az al- és főtisztek, és az előmenetelüket nagyban befolyásolta ezen nyelvvizsgák eredménye.

Mégsem vádolhatjuk a szerbeket. A hiba bennünk, vajdasági megmaradt magyarokban is leledzik, akik hagytuk-hagyjuk immáron kilenc évtizede, hogy idáig fajuljanak gondjaink.

Hogy a hivatalokban, postán, bankban, boltban, buszon vagy cukrászdában meg sem próbálunk anyanyelvünkön kérni, csak meghúzzuk magunkat, mint a vett malac. A rendőrségünk meg most egy külön misét is megérne, de azt egy másik alkalommal.

És ha már édes anyanyelvünk állapotán mélázhatok.
Orcánknak pirulni azért nem kéne.
Pláne, ha az anyaországi elektronikus média "sztárjai" adják a viszonyítási alapot. Boldogult Rímhányó-Romhányi – több klasszikus alapmű mellett: a Doktor Bubó, Mézga Géza meg a Frédi és Béni szinkron szülőatyja - már a hetvenes évek elején vizionálta a magyar nyelv korcsosulását.

Milyen igaza lett! Sajnos.

Mára a többség, különösen a "trendi" népség színe-java az újmagyarul tolmácsgéppel beszélő Köbüki bácsi silány utánzójává korcsosult.

Így lett a mézédes narancsból «mézinari», a papír-zsebkendőből «pézsé», a férfigyűlölő nőből «macsópicsa», szegény kisnyugdíjasból «nyugger», a koncerteknek helyet adó Petőfi Csarnokból pedig pikánsan kétértelmű közönséges «Pecsa».

A legmeghökkentőbb föliratot a Kerepesi-úti temető bejáratánál lévő árusnál láttam: AKCIÓ! HALINAPI KOSZIKA. Ami lefordítva azt jelentette, hogy a kereskedő árengedménnyel Halottak napjára készült koszorúkat árult...
Hogy az ilyennek ideje korán miért nem krokodil úszkált a magzatvizében?...

Persze a délvidéki magyar konyhanyelvbe csakúgy becsusszannak a szerb szavak, mint a partiumi sorstársainkéba a román, vagy a felvidéki véreinkébe a tót kifejezések.

Mondhatnám, hogy ez csak természetes, de magamagam sem örvendek neki.

Ám látva a magyarországi helyzetet, ahol a hellyel-közzel egynyelvű közeg is föl-fölvesz idegen tollakat: a vajdasági magyarságnak emiatt egyáltalán nem kell röstellkednie.