WASS vs MÁRAI

A minap furcsa disputának voltam részese. Arról vitatkozott néhány ember – Istenem, milyen jó ezt leírni, elmondani, ebben a becsípődött világban, ahol eszmefejtés címen általában politikai, világnézeti alapon szólalkozunk össze, mintha más egyéb dolog nem is érdekelne bennünket -, hogy a két, Amerikába emigrált nagy magyar írónk között vajon volt-e, van-e különbség? 

Történetesen Wass Albertről és Márai Sándorról esett szó.

Miért lehet az, hogy míg az előbbi manapság szinte kötelező olvasmány a magát jobboldalinak, konzervatívnak vallók soraiban, addig a kassai származású Márai mintha csöndesebben hátrébb lenne tolva a széles olvasóközönség elől? Pedig a rendszerváltozás környékén úgy indult, hogy ő lesz a polgári, konzervatív magyarországi publikum első számú emigráns írója. A nagy kedvenc.   

Gondolom, senkit nem bántok meg, ha most röviden elmondom ezzel kapcsolatos véleményemet.

Kétség kívül Wass Albert populárisabb. Persze, nem a szó irodalom-elméleti, hanem könyveladási, politikai, sőt köznapi értelmében. Igazi sztár. Sorra avatják szobrait, intézmények, egyletek, civil kezdeményezések veszik fel a nevét, Magyarországon csak úgy, mint Erdélyben. Sőt! Nálunk, Zentán is öntevékeny szervezeten belül ápolják emlékét, életművét.

Mi lehet az oka ennek a megkésett sikernek? Mi tartja életben Wass legendáját?
A kérdés egyszerű. A válaszom összetettebb.

Egyrészt, pont a '80-as évekre erősödött meg annyira a magyarországi "erdélyi lobbi" - ne tagadjuk el a létét, bő egy évtizeddel előzték meg a jugoszláviai magyar, meg a többi határon túlról, az anyaországba átköltöző nemzetrészek érdek-érvényesítő, egymást segítő, baráti, ismeretségi alapon szerveződő hullámát – hogy megfelelő izomzattal bírt az akkori kultúrpolitika befolyásolására. Kiadókban dolgoztak, publikáltak, írtak, a művészet számos területén sikereket értek el.
Másrészt, a hagyományosan keményvonalasabb erdélyi, székely értelmiség önazonosság-tudatának lehetett kiváló attribútuma. Vadász, háborús hős, ékes nyelvezettel, Kós, Nyírő meg mások nyomdokain, amerikás magyarrá válva. A nyolcvanas évek végén ez az erdélyi szárny már ott nyomult a megszerveződő ellenzéki csoportosulásokban. Tehát a politikai hátszél sem hiányzott. Mára szervesen beágyazódtak Magyarország vérkeringésébe. Lássuk be, ahogy ma, úgy huszonöt évvel ezelőtt, vagyis jobbára mindenkoron politikai hátszél – is - kellett a fölfutáshoz.
Ráadásul - ha jól tudom - az általam sem tisztelt Kuncze belügyminisztersége alatt megtagadták tőle a beutazást, vagy csak turistavízumot kapott volna - amiből a karakán Wass inkább nem kért. Nesze nekünk, még egy szép, emlegethető gesztus a mítoszához!
A tetejében Kunczéba, meg az elvbarátaiba is rúgni lehet - teljes joggal - minden alkalommal, ha felidéződik ez a csöppet sem emberhez méltó, dicstelen szereplésük. Mert Wass nem volt háborús bűnös, csak egy szépíró öregúr, aki haza szeretett volna jönni, meghalni.
Talán ez (is) egyik oka lehet annak, hogy ma Wass Albert előtt, a nemzeti oldalnak haptákban illik állnia.

Márai egészen más utat járt be. 

Nem földrajzilag. Hanem emberileg, alkotóként. Művészetnek, írásainak, ars poeticájának másmilyensége szépen körberajzolható. Wass nemesi allűrjei tőle idegenek. A nyelvezete sem népies, mint a szénégetők, esztenák népe között felnövő erdélyi gróf úré. Márai ízig-vérig polgár, európai utas. Talán az utolsók közül való, aki a kontinens műveltségét egyetemességében tudta látni. Úgy térben, mint időben. A katalán fennsíkoktól a berlini lokálokig, Marcus Aureliustól - Thomas Mannig. Én olvastam Márai összes naplóját. Valahol, legbelül érteni vélem, mi játszódhatott le a lelkében, míg végigírta a XX. századot. Tanúbizonyságként ezek a kötetek ott vannak a könyvespolcom kiváltságos helyén.
Mi több, bár éppen mást olvasok, de a Japán kert II. kötete most is itt virít mellettem... (A felvidéki Madách-Posonium kiadótól való, aprópénzért vettem, még valamikor régen, az árvíz után, Felsőzsolca önkiszolgálójában, rinfúzban, kosárból. Az első kötettel együtt 300 (!) forintért kínálták. Egy darabig nem volt kérdéses, mit ajándékozok közeli ismerőseim születésnapjára.)
Szóval, szeretem, tisztelem Márai Sándort. Nemkülönben Wass Albertet. Tőle is olvastam néhányat, a kötelezők közül.
Nagy író, kétség kívül rendes magyar ember mindkettő.

Közös bennük, hogy Márai is keményen oda-odamondogatott a kádári puhuló diktatúra kánonjában is élvonalbelinek számító magyar(országi) íróknak, költőknek. És Wass sem rejtette véka alá amerikai véleményét, sok - máig élő, vagy a közelmúltban elhalt - klasszikusnak a tyúkszemére lépett, bár igaz: Márai ebben talán következetesebb, állhatatosabb, végső soron engesztelhetetlenebb volt.
Mégis Wass Albert a népszerűbb. A kirakatokban meg a legfölső polcokon látni a munkáit. Márai – díszkötésben ugyan – de egy grádiccsal lejjebb kapható.
Ezt viszont kiváltja a tény, hogy nem csak szerény véleményem szerint, de mások által is nagyságrendekkel komolyabb írónak számít, mint az egyébként jó tollú, tényleg nagyszerű nyelvezetű, de alkotóként szerényebb hangú Wass Albert. Életműve - finoman szólva sem - annyira kerek, egész, mint a szintén Amerikában hunyt Márai mesteré.
Ettől persze szerethető mindkettő. Ki-ki gusztusa, habitusa szerint lapozgassa ezután is a köteteiket.
Az íróknak a haláluk után nem akkor nő a dicsőségük, ha akadnak majd olyanok, akik kilóra gyűjtik a szépen bekötött sorozataikat, és az életművük aranyba lesz öntve, testük meg bronzba.

Hanem ha az utánuk jövők olvassák, idézik, és igen: értik őket.

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. 11. 12.

József Attila és akinek nem kell

A  Magyar Szó című vajdasági napilapban Berényi Emőke alant lévő írására "Ordosz" nickname-mel reagáló kommentáromat a lap moderátora két nap után törölte. Hírhedett igazságérzetem azt diktálta, hogy egy kicsit  más módon, de véleményemet osszam meg a nyilvánossággal.
Íme a publicisztika, meg a hozzászólás. Ki-ki döntse el, vállalhatatlan-e amit leírtam?

József Attila és akiknek nem kell

 
ANGYALSZAUNA

 
Szoborháború dúl néhány hete Budapesten. A kormány ugyanis nyilvánosságra hozta a magyarság egyik emblematikus helyének, a Kossuth térnek az egymilliárd forintos átalakítási tervét, amely – az átépítésre vonatkozó országgyűlési határozattal összhangban – rekonstrukciót irányoz elő: visszaállítaná a Parlament környékének 1944 előtti arculatát. Ennek megfelelően visszahoznák a Horthy-korszak emlékműveit, így a ma Dombóváron álló Kossuth-szoborcsoportot, minden másnak viszont mennie kellene. Ebbe a minden másba beletartozik József Attila 1980-ban, Marton László szobrászművész által elkészített bronzszobra is, amelynek esetleges eltávolítása miatt forrongnak most az indulatok főváros szerte. Legutóbb éppen Szőcs Géza hangoztatta a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott magyar nyelv napi ünnepségen, hogy „El a kezekkel a József Attila-szobortól!”. A kultúráért felelős államtitkár Márai Sándort idézve kiemelte: a honfoglaló magyarok nem hazát, hanem védett legelőt kerestek maguknak. „Azt, hogy ebből a legelőből haza lett, a költőknek köszönhetjük” – mutatott rá.

Az elmúlt hetek tollpárbajait figyelve (elég végigolvasnunk a Parlament kulturális bizottsága elnökének, L. Simon Lászlónak és a Szépírók Társasága elnökének, Csaplár Vilmosnak nyílt levelekben zajló vitáját) könnyen rájöhet az ember, hogy ismét csak egyvalamiről szól a dolog: a pitiáner politikai balhéról. József Attila alakja körül – csakúgy, mint halála óta oly sokszor – ezúttal is pártcsatákat vívnak, és hiába derült ki, hogy a házelnök kedvenc költője éppen ő, s hogy a miniszterelnök az ő szobrának a talapzatán ülve mondta el híres, feltűrt inges tavaszi kampánybeszédét, az egyébként a turisták körében is népszerű figurát egy egyszerű városrendezési aktussal nagy valószínűséggel elmozdítják a Dunán úszó dinnyehéjak közeléből.
Jobb és bal összecsapásai közepette épp csak a lényeg sikkad el, azt pedig eddig a legpontosabban talán Tverdota György József Attila-kutató fejtette ki: József Attila „a Parlament elé szobornak aligha kívánkozott, a kor nagy kérdéseiben való állásfoglalásra viszont jogot formált. Aki egész népét kívánta nem középiskolás fokon tanítani, ennél nem adhatta alább. (…) Ebbeli törekvéseiben nem maradt egyedül. Az idősebb pályatárs, akivel fájdalmas ellentét állította szembe őt, az állásfoglalástól húzódozó Babits is szükségesnek tartotta kimondani, hogy »vétkesek közt cinkos aki néma«, és »harcot« hirdetett »a harc ellen«. A fiatalkori barát, a későbbi rivális, Illyés Gyula soha nem feledte a sorsosaiért való felelősség, a »Nem menekülhetsz!« parancsát. A mártírhalált halt fiatalabb költőtárs, Radnóti is abban bizakodott, hogy a háború után újjáépülő »falak tövében felhangzik majd szava«.
József Attila szoboralakja a Kossuth téren – nem félek a groteszk nyelvi fordulattól – ezekért a költőtársakért is helytül. Ha őt eltávolítják, vele együtt eltüntetik szem elől az ország házát ostorozó Vörösmartyt, az okvetetlenkedő állásfoglalásaival Kossuth orra alá is borsot törő Petőfit, a Tisza Istvánt »vad geszti bolondnak« bélyegző s a kor parlamentjét csak »hazugság-házként« emlegető Adyt, és a szónak még sok más művészét, akiket a Parlament előtti téren József Attila képvisel.
A művészet világában a szabadság részesül a legnagyobb megbecsülésben. (…) De a teljes szabadságba beletartozik ám, hogy arra is szabadnak kell lenni, hogy aki hajlandóságot érez, magáévá tehesse az egy időre kissé elhanyagolt örökséget, folytathassa az elődök munkáját, ne közösítsék ki a nemzet nagyjainak, szellemi irányítóinak köréből, hogy – ha már szoborba öntötték – ne keressenek számára egy szerénységéhez jobban illő teret. A szabadság egyik ismérve, hogy a Kossuth tér egyik kis parcelláján továbbra is berendezkedhessék a Parnasszus nagykövetsége.”
A kérdés csak az, van-e egyáltalán szabadság. 

Berényi Emőke 2011. november 17., csütörtök - Magyar Szó

József Attila: Végül

..."Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás"...

Egy ide köthető illusztrációm.

Ordosz 2011. november 18.
 
A kérdés – ha egyáltalán annak vehetjük -, ahogy van olyan műbalhé, mint az Új Színház, Kövér - nagyon találó és helyes - "idiótázása" a brüsszeli partizánok kapcsán, vagy éppen a Várbazár körüli hisztéria.

Megkomponált dallamra óbégat a görög kórus.

Csak aki a botfülétől nem lát (kis képzavar) hiheti azt, hogy a Mama bronzba öntött kisfiáról szól a mese.
A szobor áthelyezése szakmai döntés.
A Kossuth tér jelen valójában inkább hasonlít egy szabványosított Tesco áruházlánc-béli parkolóhoz, mint Magyarország közjogi elsőséget élvező főteréhez.

Az aszfaltróna helyett van egy emberléptékűbb térrendezési elképzelés, ami nem mellesleg a hagyományok szerinti tervek mentén fogant.

Itt a bökkenő, vagy ha tetszik: ehun-e a kutyus leaszfaltozva!

A hivatalból rettegők pont arra játszanak, hogy az összes létező fórumon a '44 előtti alapokon nyugvó térrendezést szapulják, egyenesen kötve a lekátrányozott ebet ahhoz a karóhoz, ahová Orbán antidemokratikus, a Horthy-érát restauráló szándékát, meg valami félfasiszta újjáéledés vízióit is előszeretettel oda csomóznák.

Pedig pusztán az a helyzet, hogy most tényleg a nagy büdös "semmi ágán ül" a nem oly régen még, a jelenben aggódók által "proletár költőnek" hazudott József Attila, a tér egyik zugában, ahonnét az illetékesek egyébként méltóbb helyre szeretnék helyezni.

Megint más lapra tartozik, hogy a pesti liberális értelmiség két évtizeden keresztül úgy járt oda tüntetgetni, bandázni, pontosabban uszulni, fenekedni a légből kapott ellenfelekkel, képzelgéseivel szemben, mint döglegyek a mócsingra. Ők joggal érezhetik úgy, hogy röpgyűléseik bejáródott placca ama bizonyos dinnyehéjjal együtt tovaúszik most, mint ahogy örvendetesen elúszott parlamenti képviseletük is.

Ez van fiúk! A Pál-utcai grundot is szétmérték, pedig ott fényes diadal után voltak éppen, nem pedig húszévnyi országrontás után, levitézletten, fél lábbal a börtönben.

Berényi írása persze megjelenik itt a Magyar Szóban, beállhat ő is az öklüket rázók közé. De nem ártana észrevennie, hogy a fene nagy jólértesültsége ugyanazoknak a toposzoknak, a kliséknek a mantrázásában fullad ki, amiben a Magyarországot lejárató politikum ellendrukkerei olyan buzgón érdekeltek.
Arra kérem az írás szerzőjét, ne szájkaratézzon minden áron! Tamás Gáspár Miklós ritkán fordul meg Újvidéken, Konrád Györgynek is régen hallottam hírét, Kornis éppen rendez és Kertész, Nádas, Kukorelli, Pavle Závada meg a mi Végelünk is inkább Berlinből, Bécsből vagy a világ nácitalanított, már a második világháború alatt is demokratikusnak tudott csücskeiből szeret izgulni a magyar ugar sorsán…

Ezektől ne várjon vállveregetést Berényi.
Legföljebb egy-két balfék internetes portál fogja kopírozni a jegyzetét. Sovány vigasz. Ebből nehezen jön össze Irodalmi Morzsa-díj. Jutalmul esetleg egy fölolvasó est, valami családias hangulatú pesti pipsó környékén.

Jobban tenné Berényi Emőke, ha mondjuk Szabadka városrendezési anomáliáit venné szemügyre, és az itteni elképzelésektől visszahőkölten írna vitriolos kritikákat.
Mert a szabadkai belvárosban nem a jó Spiró György által „mélymagyarnak” nevezettek jönnek („Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból, csönd van. Senki se pisszen.”), hanem a város választott vezetése, a románok Géniuszához fogható városromboló ambíciókkal, ötletelésekkel.

Az alcím viszont tetszik: Angyalszauna.

Ha meg is izzadt érte Berényi, a tolla vizes lett, papírja meg gőztől csöpögő: akkor is blikkfangos.

Ezt azért ne vitassuk el tőle.