A megfagyott muzsikusok (novella)

Hommage á T. V, V. Z.

Sinka Ézsiás egy mázas cseréptálból éppen babgulyást kanalazott, amikor fölrobbant mellette a pálinkafőző üst kazánja. Akkora volt a dörrenés, hogy megreszkette a Budzsák parasztházainak vaksi ablakait. Összefutott az alvég szájtáti népe; a fakanalas, zsíros körmű, buta szemű vászoncselédek, a koszlott nadrágba bújtatott majzos utcakölykök, meg a minden hírre éhes kesernyés szagú vénasszonyok fekete tollú károgó kórusa. Odébb Sinka lólábú, erős csontú felesége állott báván. Vértelen volt arcán késpengényi szája. A homlokát vizes konyharuhával borogatták szomszédasszonyai, de csak szenvtelenül bámult maga elé. A szemét száraznak látták. Véle egy ideig nem hál ép ember – mondogatták -- a cselédlány virraszt majd mellette, hogy megdermedt ésszel el ne ölje magát. Hozott menyecske, a jómódú gazda balkézről vett második felesége volt, a messzi hegyvidékről származott. Idegen szívű, idegen szavú. Meddő, mint az a karsztos vidék, ahonnét ide vetette a sorsa, meg Sinka Ézsiás nagytörvényű akarata.
Fertályóra sem kellett, tülkölve berobogtak az önkéntes tűzoltók, de fecskendőre már nem volt szükség.
Kormos vasvillákkal böködték a porig égett alsókonyha izzó zsarátnokhalmazát. Ég felé meredtek a cefrés hordók abroncsai és a szelemenfa még parázsló vége az alkony lila rongyfelhőit pörzsölte. Élet ott már nem volt. Vagy hatvan lépésre a kutyafás surja tövében lelték meg Sinka Ézsiás megpörkölődött balos csizmáját. Ennyi maradt mindösszesen a környék legmódosabb gazdájából.
Bevégeztetett!
A rátarti Sinkát megfogta az átok, teste marék hamuvá vált, mármost léggé vált mezítelen jobbik lábával léphette át a gyehenna küszöbét. Oda lett a hatalmas vagyona, az aranyakat fialó malom, a zsidótól elorzott szatócsbolt, a járási százas gulya; fél tucat tanya és a parádés lovak fiákerostól. A kétszáz holdas halott úron is beteljesedett a jósolt végzete, rossz szagú gomolygó füst lett belőle, ami lassan szétfoszlott a párás éji ködgomolyban; gyarló lelke emlékének is csak nyolctalicskányi föld dukált, mert a zsíros televény helyett a vasúton túli szegényes parcella árendása lett a hetedik trombitaszóig.
Egy napot sem vártak az örökösök, már másnap délután temetni akarták a nagyhangú, dölyfös Sinka Ézsiás üres koporsóját. A szokásokhoz híven jajongott a repedt lélekharang, ami már időt és gyászt is látott eleget. Tudott dolog volt, hogy az utódok emlékezete egyre végesebb, a sarjak gyökere megbetegedett, mert az ápolatlan talajban hamar veszni hagyták a múltat, amit már rozsdás vasvödörrel sem lehetett visszamerni a mába. Kivágatott a Gecse-dűlő melletti akácos, a hajdanában betyárokat bújtató nádasokat kiszikkasztották, lecsapolták a pánákat; az egykoron szilaj folyamot messzi városok tudós mérnökei léniával szabályozva gyilkolták; négyszögölekre, angol és német mérföldekre porciózták az ezeréves mezsgyehatárokat; merőleges-kusza vonalakkal széjjelmérték a régi rendet; majd legvégül az ősi hajlékokat, törökvészt túlélő tanyákat-szállásokat - arra méltatlan ivadékok - ebek harmincadján hagyták tönkremenni. Egy évszázadnyi idő alatt csakúgy kiszántatott a drága márványtábla, mint a szegény ember fakörösztje. Intő jelek sokasága figyelmezte az embereket, hogy egy ideje már visszájára fordították az égiek a világ dolgait; böjtmás havában, a feketehéten dörgött és villámlott, rozsdás dögpenész lepte meg a kukoricát, és a varjak sem úgy viadaloztak a szélfútta égbolt palástján, mint annak előtte, az öregek idejében.
Az újdonsült özvegy még a hites ura temetése előtt elpakolt a háztól. Akár a nyitva feledett kalitkájából a léppel fogott madár, észrevétlenül rebbent el. Ment, ahogy annak idején jött, titkokkal övezve. Hírlett, visszatért az övéihez. Itt hagyott csapot-papot, a sok ingóságot, a hatalmas örökséget, aprójószágostól, cifrán faragott diófa bútorostól. A jómódú vantól megfutamodva inkább a világ hitványabbik szögletében a szűkölő talányt választotta, az esti illatot lehelő árvácskák helyett a napégette satnya karszton tengődő borókabokrok után vágyott.
Az örökösök nem bánták. Vállukat vonogatták, röhintették. Mondták, hogy bolond az, aki úgy rohan vesztébe, mint éji pille a petrólámpa égő fényibe.
Aztán amilyen botrányos volt a Sinka élete, ugyanolyan cudarra sikeredett a temetési ceremóniája is. Szakadó őszi esőben kísérték utolsó útjára, szortyogó csizmák és csatos cipők dagasztották a temető nehéz sarát. Csúszkálva araszolt a halotti menet a dágványban. A penészfoltos sötét posztókabátok tömege csicsegősre ázott, és a naftalin bűze a rothadó lenvásznak szagával elegyedett. Mindenki látta, hogy a sírnak ásott gödörben ölig érő víz sárgállik habos gonoszan, mint az ördögök epelevese. Csak tetézte az iszonyatot, hogy a kántor mellett álló lobogóvivő asszonyok egyike egyensúlyát veszítve a sírgödörbe csusszant. Velőtrázó sikolya még a levegőben rezgett, akár az utolsó harangkondulás, amikor a szederjes arcú, a rémülettől kerekedett szemű emberek kisegítették a sírgödörben kavargó pocsolyából. Már akkor, bátorságra sokat adó férfiak elkékülő szájjal suttogták, hogy hajdan ehhez az asszonyhoz is köze volt Sinkának. Lám! Halálában is csak ragadta volna magával az üres koporsóba, a ballábas csizma mellé a szerencsétlent, akinek rongyra ázott fekete lobogóját senki kezébe nem vette; döglött halálmadárként a hideg földhalomra vetetten hevert még akkor is, amikor a pap elboruló homlokkal, remegő kezében tartva imakönyvét, ráspolyos hangján a búcsúztató utolsó strófájába fogott.
A skandalum arra sarkalta a gyászolókat, hogy mihamarabb hátat fordítsanak a baljós jelek sújtotta sírgödörnek. Kapkodva, a kibolyhodott kenderkötélen meghintáztatva rézsút eresztették le a koporsót, ami nagyot loccsant a mélyben. Olyan lomhán, laposan lebegett a tócsában, ahogy csak a vízbe pottyantott marhaganéj szokott. A két sírásó meg hamarjában túrni kezdte belefelé a gödörbe az összeragacsosodott emberfejnyi iszamlós agyagdarabokat. Toccsanásuk nyákos pocsolyavizet fröcskölt a hátráló rokonság arcára-kezére. Immáron bizonyos volt, hogy az eltávozott dühödt szelleme lucskolta szemközt az embereket.
Hogy a botrány teljes legyen, a sokaság be sem várta Sinka elföldelését, gyászos szerb szokás szerint hanyatt-homlok széledtek szanaszét. Felejteni akarták a történteket. Az elhunyt emlékét leszögecselt faláda vigyázza, a suta csizma, meg a cifra szemfödő immár a vakondokok prédája, lelke meg alighanem az ördöggel parolázik. Nyugodjék hát békében!
De nyugalom nem lett. A temetés estéjén, amikor a hold hullasápadt összekaszabolt pofája szétkönyökölt a nehéz párától csöpögő éji felhők között, és a póklábú árnyak hosszúkássá váltak, fölvonyítottak a kutyák, megzörrentek az ablakok táblái és a sötétben vacogva lapuló, szorosra zárt szemű alvégi házakra rátelepedett a borzadály, a sikongó rettenet.
Akkor hallották meg a zeneszót.
Foszlányokban, el-elhalkulva hozta a síró szél a dallamot, a semmire nem hasonlító kísérteties szaggatottan vinyákoló ismeretlen melódiát. Egy rídogáló hegedű hangját sóhajtásnyi furulyafutamok kísérték. Jegecesedő szívű anyák félve fogták be gyermekeik fülét, az ereje teljében lévő, máskor oly rátarti férfinép szemében a kétségbeesés szűkölt, míg az öregebb párák zsibbadó tudattal, csontbütykös kezüket imára kulcsolva az égiekhez fohászkodtak. Az emberek lelkét, mint száraz taplót úgy gyújtotta a félelem szikrája, mert már mindenki tudta, hogy a megfagyott muzsikusok átka megfogant. Sinka Ézsiást utolérte végzete, a megfagyott muzsikusok most neki húzzák a siratót. A két fagyott zenész…
Régi volt ez a történet. Surbankó koromból emlékszek rájuk, abból az időből, amikor még úgy tűnt nekem, hogy sulyomtüskös úton jár velünk a világ, lúdtalpasan csoszog az idő.
Ketten voltak. Mindig ketten mentek, akár az édestestvérek.
Pusztulásuk Sinka lelkén száradt.
Csak az öreg Isten a tudója, miként keveredtek erre a tájra. Egyszerre itt voltak, mint a vihar után égből hulló varosbékák. Hamar bealakultak a népek közé, beleilleszkedtek a tájba, mert mifelénk a hegyes élűre döngölt gátrendszer is csakúgy megadta magát az időnek és lankássá szelídült, mint a sarkosra gereblyézett friss sírhant, ami néhány zápor, vagy hóolvadás után visszasüpped az édes anyaföldbe. Errefelé a szögletek egykettőre megkopnak, a riadozón sárga fenyőgerendák sem sokáig újdonatújak, mert megbarnulnak, elkomorulnak, akár a fiatal tekintetek, ahogy elöregszenek. Még a táj látványa is csak tompán porlepte, az örökösen szállongó finom löszhomoktól. Nincs itt semmi karistoló éle a képnek, de a képzeletnek se. Mifelőlünk nem származhat pallérozott elme, mert a gondolatot is lassítja, savószínűn bódítja a tűző nap és a sík, vibrál a horizont, ahol éppen megtorpanunk az a világ közepe. A megfagyott muzsikusok hasonképpen részei lettek a mindennapoknak, beivódtak az emberek tudatába.
Az idősebbik, a prímás, kockafejű, tömött bajszú, zömök ember volt, aki tömpe ujjaival ríkatta a hegedűjét. Az Ipolyság szülötte lehetett, mert ritka beszédét palócosan húzta. Hallgatag volt a tót, nyirettyűjét mindig nagy műgonddal gyantázta. Társa, egy Valkó vármegyei nyúlánk móc, cingárforma kócos szakállú jóember már inkább szerette a hangját hallatni. Beszélt amaz helyett is, miközben venyigeszerű hosszú ujjaival a levegőt szurkálta, mintha folyton az ennenmaga körül táncot lejtő láthatatlan lidérceket akarná leböködni. A hangszere tette ilyenné, pikulázás közben mind a tíz körme napszámából élt, és ilyenkor hallgatni volt kénytelen a jámbor.
Muzsikáltak derűre-borúra. Névnapokon, komatálkor, eljegyzéseken és születésnapokon, sátoros ünnepeken meg farsangi bálakon. Húzták lobogó papírpénzért, koppanó ezüstforintokért, máriásért és megfeketedett guruló rézgarasért is, boldognak, boldogtalannak; kopottas szűrnek és panyókára vetett ezüstpitykés dolmánynak; duhajkodó, saját mocskukban hentergő korhelyeknek; rózsafűzért morzsolgató búcsújáróknak; idegenből hazaeresztett bakáknak, zugivó patikusnak; kártyát vető cimboráknak, szerelmes béreslegénynek és megcsalt szeretőnek is; kisemmizett rokonnak és hamarjában meggazdult örökösnek; a bicskázó kocsmatöltelékeknek csakúgy, mint a ritka paplakodalom ájtatos vendégeinek. Minden melódiát ismertek, kifogni rajtuk senki sem tudott. A porladó ükapák régen feledett nótáit csakúgy eljátszották, megcifrázták, ahogy a távoli berkek ismeretlen dallamait cincogták a bámulóknak. Néhanapi vásárokban, a zsírban sercegő hurkák mellett soha nem hallott, pajzán rigmusaik, dévaj strófáik hallatán pirult a szemérmesebb asszonynép, amire asztalt csapkodva vidultak a férfiak és még jobban fogyott a fanyar homoki bor meg a meggypálinka. Mint ázott kutya a harmatvizet, úgy rázták le magukról az idegenségüket. Pedig nem közénk valók voltak.
Ahogy Sinka Ézsiás első asszonya sem.
Esténként rendes helyükön, a Zöld Fa kocsmában zenéltek. Akkor még élt Sinka Ézsiás első felesége, a környék legszebb asszonya. Emlékszem rá, kondor, ébenfekete haját alig bírta gyönggyel kivarrt fejkendője alá rendezni, a pünkösd havi lágy szellő is előcsalogatta fürtjeit. Nem volt beszédes fajta, ám ha szólt, nagy ritkán, kacagó gerlehangjától az ágyas beteg is fölkönyökölt. Konyítottak is rá sokan, titokban megszólták. Különcnek vélték, áprehendálták, mert olyan asszony volt, aki másokkal ellentétben nem kedvelte a cicomát. Pomádét, ékszert egyáltalán nem használt, soha nem mórikálta magát, még a jegygyűrűjét is röstelkedve viselte, pedig ékköves karika jutott volna mind a tíz ujjára. Tellett rá, abban hiba nem volt, mert úgy ösmertük meg, hogy az esküvőjén viselt arannyal futtatott ezüstmedalionos fejékét hetekig beszélte a falu népe. A móringját sütött pej futárparipákkal két ráfos szekér hozta a házhoz, slingelt asztalkendőkkel, batiszt abrosszal, finom brüsszeli csipkékkel, külhoni selyem alsóneművel, mahagóni kazettás ládikóval, velencei tükörrel megrakodottan. De a finom úrhatnámságból azután nem tartott semmineműt, a nyakában vékony ezüstláncon függő zománcos Mária-medálon kívül nem volt annak egyéb éke, csak lényének sugárzó szépsége.
Ám attól a medáltól soha nem vált meg.
Ha a tejet vitte, ringó léptét, sudár alakját megbámulta az Alvég. Még a jegenyefasor is sóhajtott utána. Föltarajozott handabanda legények gigáját megakasztotta, férfiálmukat keservessé tette.
Rebesgették a rossznyelvek, hogy a házassága ingatag, hogy rendes, közönséges asszonyhoz képest öntörvényű tud lenni: dacol urával és emiatt Sinka ütni szokta. Híre kerekedett, hogy szíve nem minden hibától ment, mert éjjelente, míg Sinka a kocsmákat járta, ahol könnyű kalandokat keresett és hányásig itta magát, a szépséges asszonykát többször hallották énekelni hátul a méhesükben, a lugas homályba vesző árnyai között, ahol csak olyan nótákat dalolt-dúdolt, amit titkos szerelmükhöz sírig hű, bánattal teli lelkek ismernek. Lehet, hogy az eleddig meg nem fogant gyermekének énekelte panaszát, de az is megeshet, hogy volt még az ezüstláncon függő medalion alatt, szívének rejtekében hely egy halandónak, szerencsétlen szerencsésnek. Bizonyosat, nevet - senki sem tudott. Azt már csak a Teremtő akarhatná megmondani, mi volt ebből a való, ám van úgy, hogy az égiek is jobbnak látják a hallgatást, az emberi gyarlóságok vagy édes bűnök csöndes takarását.
Aztán egy napon Sinka feleségét hírbe hozták az idegenből idecsöppent prímással. Már senki sem tudja, honnét indult el a pletyka, kinek elejtett félmondatából, ocsmány megjegyzéséből fakadt a suttogó hír, dagadt a légbőlkapott románc, alattomos gyanúsítgatás, a csámcsogó közbeszéd. De a szaftos kis mese megfogant, a dudvás talajon burjánzani kezdett, és mint gyilkos kúszónövény, befolyt a seppegő éjek tisztaszobáiba, hitvesi ágyakba, a kút körül ácsorgók és a mázsálásra várók közé. Lassan ölő halálos mérge mákonyát csöpögtette az emberek fülébe, míg végül a koholmány gyilkos párája végleg megfertőzte az alvégieket. Beszéltek róla a ház előtti kispados bandák ezerráncú vénségei, a fatrombita hangú piaci kofák, finom urak és kanászok, léhűtők, a borissza söpredék és tisztes családapák, a fürdő szállóvendégei és a lenyalt hajú kellnerek, iparban, munkában megőszült mesteremberek facér inasaikkal egyetemben. Aggszűz, Mária-társulatos özvegyasszony és kikapós menyecske egyformán köszörülte nyelvét a falu legszebb asszonyán. A mendemondák rosszindulattal kiszögecselt kínpadjára húzták, ott marcangolták, kárörömmel alázták. Lapos pillantások kereszttüzében kisérték az utcán lépteit, léckerítések résein kémlelték sunyi kíváncsiak, napjának apró részleteiről is számot vetett a falu. Tőrdöfés volt minden hátába fúródó tekintet, gilicetüsökként szurdalták a vesztét kívánó szájasok sziszegő megjegyzései. Hogy tudomása volt-e róla, avagy csak érezte, sejteni vélte-e az áporodott szájszagú kárörömöt? Már nem tudni. Szemébe az igazat senki nem mondta. Ahogy Sinka Ézsiásnak se.
Egészen Kisboldogasszony napjáig.
Ma már csak annyi a biztos, hogy akkor, annak a napnak az elátkozott órájában, Sinkát vérbe toluló szemmel, ingujjban látták hazarontani. Két miatyánknyit időzött odahaza, aztán kalapját bőszen nekigyűrve a pitvar kövére hajította puffanva, majd hajadonfőtt bevágta maga mögött a nagykaput, ami akkorát csattant, hogy a kerítés melletti galmbdúc elébb aszott mákgubaként kilengett, majd rettenetes szárazat reccsenve kidőlt, mintha sistergő istennyila vágott volna bele. Százával rebbentek szét a burukkoló patyolatfehér pávagalambok, a drága külhoni strasszerek, bóbitás fiókmadarak. Bánta is azt Sinka! A körötte hófúvásként kavargó pihefelhőt föl sem véve, fújtatva, port rúgva, veszett bivalytulokként a kocsma felé indult. Napszállatkor ott, a kockás asztalterítőre borulva érte a hír, hogy a felesége kútba ugrott. A szépséges asszonyt a komája találta meg. Páratlan papucsa a kút kávája mellett piroslott.
Másnap megjöttek a városból címeres fekete batáron a hivatalok emberei, egy fiatal kravátlis nyomozó, a fogalmazó cérnakesztyűben meg két csendőr, és megállapították az önkezűséget. A falu orvosa látott ugyan a szerencsétlen asszony ruhájának nyakán egy éktelen szakadást, karmizsálás nyomait, de lehetett az a borzalmas zuhanástól is. Megállta mindezt szó nélkül a doktor úr.
És a szerencsétlen nyakából a Mária-medálionos nyaklánc is hiányzott! Később mindenfelé keresték, tűvé tették érte a környék szegét-zugát, még a kútba is leereszkedtek, buktak alá, kutatták, mégsem lelték meg. Annak bizony nyoma veszett. Hitték, örökre.
Attól a szerencsétlen naptól kezdve Sinka hat hónapig nem ivott egy kortyot sem. Józan bolond lett belőle - híresztelték – mert kiürült a szíve.
Úgy vélik mifelénk, hogy nem akkor hal meg valaki, amikor kiterítik a ravatalon, nem az emberi szív utolsó dobbanásával kezdődik az elmúlás, hanem akkor halunk meg végképp, amikor kiürül a szívünk. Az elárvult szívű ember: élőhalott. Az ilyen ember tépett lélekkel akkor kezd el haldoklani, amint lassan ellibben tőle a szerelem szenvedélye. Aztán egyszerűen csak meghal, amikor elhagyja a szeretett nő. Elmaradoznak ismerősei; kerülik, mint a bélpoklost; megugatják a kóbor kutyák is, mert megérzi rajta minden teremtmény szívének hűlt helyét. Akkor örül neki valaki, ha elköszönhet tőle foghegyről, ha betehetik mögötte a nagykaput és kiszellőztetik utána a szobát. A szív nélküli embert árnyékként kíséri elhagyatottsága. A látó szeme kiszúrni való, forró ólomra megérett a füle. Akit szeretnek, arra még a nap is cirógatva süt, és az ilyennek az arca szép, mint egy szentkép. A szeretett ember gyümölcsfáját soha nem éri kora tavaszi fagy, az asszonya sokára öregszik meg és a himlő elkerüli családját. Még a szélkakas is nesztelenül fordul házán. Közben az élőhalott kánikulában is hűdötten lézeng, karórágóvá kehül a legszebb csődörcsikója, már fiatalon deres a halántéka és örökkön sápkóros a kedélye. A kiürült szív egyetlen malasztja: a muzsika. Csak a zene képes betölteni a szív helyén tátongó űr sötétjét. Míg szól a muzsika, fényt visz a férfilélek legsötétebb katlanjába, ott azután vizet fakaszt, befelé nyelt könnyeket és akkor az élőhalottnak innia muszáj a káromkodásra vagy a fohászra, megállt szíve helyének újból lüktető fájására, mert tenyerébe görbedt körmei vért hasítanak, amikor elrontott életének képei lódulnak át agyán. A zene mindenható szajha. Elébb csábító tünemény, aztán hóhérnak tanonca, végül könnyű kezű ápoló nővér, síroknak megásója…
A falu lassan ráeszmélt arra, hogy a sokak által irigyelt Sinka Ézsiás már a neje halála előtti időkben is nyomorult élőhalottként tengette napjait.

-

A híg őszi ködöt már régen feledtük, tovatűnt a hasadó dinnyék, kutyatökű édes szilvák illata, a szüreti rőt mámor meg a gyertyalángú szelíd ádvent is; helyébe tutuló nádi farkas módján foga lett a télnek, amikor Sinka Ézsiás gyásza után először belökte a Zöld Fa fagyszítta csörömpölő üvegajtaját. A behavazott fák csupasz ágai ropogtak a kékülő hidegtől, a folyamra pedig jégkalodát vert a tél. A kocsma ablakai a párától megfakultak, mint vénember kedélye. Sinkán prémgalléros bunda feszült, övében dagadt bivalybőr erszénye. Földbarna kucsmája hetykén félre volt csapva. Az asztalához ült, sorba köszöntötte az embereket. Egyre-másra fizette a köröket, rikoltott az újonnan betérőkre, lapogatta kushadó hátukat és vastag hangon viccelődött, pajtáskodott, parolázott mindenkivel. Mire a májfoltos képű kövér kocsmáros lámpát gyújtott, addigra Sinka asztalánál bortócsában tapicskoló népes társaság verődött össze; a szemek fehérje bíborvörös erezetűvé taknyult, a facér nagygazda ölében pedig szurtos cigánylotyó csiklandott. A megrakott dobkályha ontotta a pokolmeleget, a homályos teremben felhőként ült a szűzdohány füstje; zsírosan fénylettek az üvegpoharak; koccant a lecsempült fityókok szája; szitokszó és mocskolódó áldomás kavargott a kocsmai ájerben. Fölpüffedt ábrázatok rikács hangon gajdolták vélt igazukat, amikor váratlanul a sarokban megszólalt a hegedű, melynek panaszos hangja – mint tiló a kendert vágta el a tivornya zaját.
A Zöld Fában templomi csönd lett.
A prímás magának játszott lehunyt szemmel, akár a világtalan utcai zenészek. Társa begörbedve kísérte a dallamot, tilinkózott a hegedűszóló alá. A megfagyott muzsikusok lengtek a zene ritmusára. Böjti széllel hajlongó nádbugákként, eggyé váltak a dallammal, együvé lettek a teremtett muzsikával, mintha örökösen összetartozók lennének. Nem ők szülték a zenét, a zene szülte őket.
A messziről örökített melódia hullámzott, akár a hegyek gerince; megidézte a csóktól duzzadó női szájak vonulatát; magányát a dűlőutaknak, folyók szelíd kanyarulatát. Hökkent emberek e percben élték meg a csodát, a zene hatalmát, a hangok képpé válásának mágiáját. Részesei lehettek a teremtés rendszertelenül toluló képeinek. Látni vélték az Alföld színemlékeit, a szikes puszta lisztes-fehér porát, rozsföldek üszögét, pörzsölt tarlók esővert szutykát, részes kimarjult karjának cserzett színét, kitüremkedő ütőereink lüktetését, a teregetett gyolcsingek gyűrődését, bolyhát.
Aztán ismeretlen tájak, városok sejlettek föl.
A zene ritmusára sorjában révültek eléjük az évezredes szent katedrálisok, egekbe döfő nyúlánk harangtornyaikkal; bazaltkockás fekete klastromok, ahol kong az áhítat is, mert némaságba temetkező csuhás barátok sarui koptatták tükörsimára az ezeréves kerengők kőpadlóját. Barokkosan cikornyázott érseki paloták; kovácsolt vaskapuk, boltívek, emeleti loggiák, míves homlokzatok, stukkódísszel különc főúri kastélyok; nyalka minaretek tűvékony sziluettjei fejhangon kántáló szúfikkal; a genti templom remekbe szabott triptichonja; az ostiai kikötőben ringatózó napszítta vitorlák; vaporettózók a Canale Grandén; a Pala d’Oro csurogva égő szentelt gyertyái; kátránnyal bemázolt derékig behavazott karéliai rönkházak, porosz laktanyák. Láthatták, hogyan köröznek a Tower hollói, a morva fenyvesek mélyén összeöklelő szarvasbikákat; miként vergődik, ficánkol a katalán halászember szigonyán a pisztráng, vagy a prágai Orloj híres órájában mennyit kongat a kaszás csontváz. Kozákosan befogott csíki lovasszánok suhantak el előttük porhóban. Amott a lembergi városháza patinás árkádja alatt fagyottan toporgó petrezselymes kofák, Amszterdam valamelyik hínáros grachtján ring egy uszály, a lánglelkű Luther Eisenachban, Dante üres síremléke a San Pietro in Vincoliban, Házsongárd platánfáinak hűsében pihenő magyar hősök, tűnődő tekintetű márvány odaliszkek, a Plaza de Toros csatornácskái, ahol botából isszák a nehéz Rioja-borokat, és Calais csipkézett meredélye, fövenybe harapó házhegynyi hullámaival. Elébük terült földre lapuló zsindelyes parasztkunyhóival a kietlen lengyel pusztaság, amikor hátán a tajgáról süvöltő szél nyargalászik; az anatóliai sikátorok, ahol kék selymet szőnek fátyolozott asszonyok, míg sötét szemükben a sóvárgás kútmély tüze lobog; visszabámult rájuk minden apostolszobra a bambergi dómnak, homokkőből faragott szentek, vértanúságtevő boldogok hintettek rájuk áldást csonkolt kezükkel. Kápolnák bronz oroszlánfejei, dómok vízköpői, kerubok, arkangyalok domborműve, szárnyas oltárok, zárókövek, vitrázsok, kapubélletek, levélmintás reliefek, terrakotta oszlopfők, intarziák, rozetták kápráztató színkavalkádja, egy szíriai tunikás feszület: mind-mind kerengve hirdették a zene, a harmónia tüneményét és a Teremtő képmásaként a létbe fogódzó ember nagyságát.
A dallam utolsó hangjának elhaltával delejes kábulatból ébredtek a kocsmaiak. Minden szempár Sinka Ézsiásra meredt, akinek borzas üstöke mellére bicsaklottan csüggött. Amikor fejét fölvetette, nagyon lassan, zavart támolygással, részeg vontatottsággal állt föl, és a szeme olyan volt, mint a megvert vadászkutyának. Félrelökte asztalát, a zenészek elé imbolygott, és az arcukba sziszegte:
- Kimuzsikáltátok belőlem a fényt? Elkoppantottátok bennem a pilács gyönge melegét? Sátánnak zenészei! Lejátszottátok egemről az éltető napom! -nyöszörögte, majd váratlanul felcsattant és habzó szájjal kiabálni kezdett:
- Akkor most azt akarom, hogy lóduljatok a Kék Köröszthöz! Muzsikáljátok le a Holdat is, a didergő csillagok közül! Essen koppanva és törjön szilánkokra kalács képe a dermedt tócsák jegén! Szegje nyakát a mindig benne hegedülő démon! – üvöltötte és a nyála fröcskölt, aztán az olajos padlóra roskadt és hahotázott hörögve, gurgulázva, hogy remegett borostás tokája.
A két zenész összepakolt és szótlanul betették maguk mögött a Zöld Fa ajtaját. Lassú léptük elcsikorgott a térdig érő hóban. Míg a kocsma kiürült és az emberek álmatlanul forgolódtak fekhelyeiken, a Kék Köröszt irányából mindvégig zeneszó hallatszott. Egész éjjel húzta a két muzsikus, mígnem pirkadatkor egyszerre abbamaradt a hegedűszó, majd kevéssel később elnémult a pikula is. De ekkor már csak az esthajnalcsillag álmos szeme hunyorgott.


-


Kora reggel a falusiak a muzsikusok csapását követve, deres leheletet fújva, kióvatoskodtak a Kék Köröszthöz. Nem volt ott egy teremtett lélek se. A két zenész lába nyoma a behavazott feszület előtt véget ért - és nem folytatódott!
Mintha szárnyuk nőtt volna! Vagy köddé lettek?
A szédelegve hüledező népség között ott lézengett a duzzadt képű Sinka Ézsiás is. Laposakat pillogva ácsorgott a derengő homályban. Aztán amikor meglátta a kimeredett szemű, bánatos tekintetű pléhkrisztus nyakában lógó Mária-medalionos nyakláncot, a halott felesége egyetlen földi ékét, egyszerre összecsuklott és sikoltott torkaszakadtából, hogy rossz volt hallani.
Úgy üvöltött, rángatózott a fagyott hóban, mintha izzó pengét forgatnának a bordái között.
Ordított még akkor is, amikor húzni kezdték vissza a faluba.


Pósa Károly

Folytatásos elbeszélésem V. rész (részlet) Alant pedig a folytatások szép sorba, visszamenőleg

Penovác Endre festménye



Ha még nem mondtam volna, akkor most mondom, hogy ő volt a Tekintetes úr baba-állítgatója.

Hogy honnét lett neki ez a zsíros stallum, már nem tudom. Nagyon régi szokásként élt, hogy vasárnap délutánonként, a város előkelői, az önkéntes tűzoltó egylet tisztjei, a laktanya kuglipályáján összemérték tudásukat. Ingujjra vetkezett, hózentróglis, sportcipős urak szivaroztak, fröccsöztek ott. Hörögve gurultak a márványgolyók a tükörsima pályán, a keményfa babák fület fájdító csattanással rebbentek szanaszét, és ha dőlt a vezér, teli fát ordított mindenki. Ilyenkor Nebörösö a pálya végén a disznóbőrrel bevont, lószőrrel kipárnázott ütközőfal mellett posztolt, ugrott, állította a helyükre a kiütött babákat és a golyóbist egy teknőszerűen megformált lejtmenetre tervezett vályúban szépen visszaküldte a játékosoknak. Az urak pedig hónaljban izzadtak, hátukra ragadt a vászoning, kipirult az arcuk, trágár szavakkal illették a szerencsétlen kezüket és gratuláltak a jó passzban lévőknek. Úszott a férfiasság szaga a légypiszkos villanykörte fölött. Estefelé rend szerint már a pályán hangos nevetés bodrozott, zajos kvaterkázásba fulladt a sportdélután. Az urak, egyleti tagok koccintgatva csiholták egymás eszét. Nebörösönek a győztes papírbankóval fizetett. A kis Rohacsek, a szertáros segédje számolatlanul hordta a hűvösen gyöngyöző ledrótozott verseci palackokat, amiket rendesen a kisebb lajtoskocsi ciszternájában tároltak. Egészen sötétedésig tartott ez a graciózus hóbort. Lámpagyújtásra aztán behallatszott az első fiákerok érkezése, az urak arca - szája szegletükben félmosolyukkal - az utcáig kisimult, ábrázatuk komolyra igazodott és a hites feleségek a vacsoraasztalnál a régi urukat láthatták, halk szóval, parancsoló tekintettel, kimért derékkal.
Tudatában voltak azzal mindannyian, hogy az ivócimborákkal agyon ütött időt az ember a családjától vonja meg.
Azt meg már csak a bölcsebbek, a megvilágosodottak vallják, hogy a családra fordítottat meg a Jóistentől.
Csak a Tekintetes úr maradt még egy darabig, egyedül, tűnődőn üldögélve. Asszony, család őt haza már nem várta. Ilyenkor nehéz csak igazán lesütött szemek helyett állni a Teremtő tekintetét.

(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem IV. rész

Penovác Endre grafikája


Nebörösö hersegve harapta az almát férgestől, pállott szája sarkán csorgott az édes lé, kapafogai sárgán villogtak, és átszellemülten csámcsogott.
Ha minden város esze a tanács, és a templom a jobbik - a kocsma meg a rosszabbik – lelke, akkor a piac a város hasa. Éhen maradva nem erisztett el senkit. A macskakövekkel szépen kirakott, akácfákkal szegélyezett teret minden idegen az orra után meglelhette. Sercegő zsír és tejtermékek szaga ülte meg a körüle szétfutó huszárszablyaként ívelő téglás gazdaházakkal szegélyezett utcákat. A súlyos szárazkapu bejáratok körül gipszből készült díszek, sárkányok, angyalok, szőlőindák meg a világ túnnansó végéről ide álmodott jelek, domborulatok ékeskedtek. Jómódot hirdettek a palatetők, amiken a moha selyme úgy meg szeret élni, a vörösréz csatornák szakállas pofájú ördöngös figurái, a három lábnál is magasabb rolós ablakokban lógó nehéz függönyök, a fölfelé kapaszkodó köznaponként is pecsenyeillatot lehelő nyújtott kürtők.

A cselédek éjfélkor álmos képpel dagasztották a kenyértésztát, hogy pirkadat tájékán a kényes természetű háziasszonynak kisüthessék a friss cipót.

Ezeknek a cselédeknek mosószappan-szagú volt a hajuk, és a keményítőtől ropogott a kötényük. Sárgaréz csatos cipőiket nyersgumi talppal megragasztották, minek után olyan hangtalanul tudtak surranni a kivikszelt parketton, rideg fajanszcsempén, akár a pirkadatkor hazaóvatoskodó szellemek. Végső soron a háziak előtt ők sem voltak egyebek, arctalan, jellegtelen lényeknél. Jöttek-mentek, kit-mikor csaptak el, vagy küldtek tanyára. Dolguk volt a lehullott meg még éretlen birsalmák egybegyűjtése, amiket ősz végéig a szekrényeik tetején érleltek. Szaglottak is attól a cselédszobák! Mintha ádvent derekán is a mezítlábas nyár virgonc kacaja lengte volna be az ablaktalan, máló vakolatú, napfényt nem látott odújaikat. Náluk penészedett a fal, a sarokban szegényes batyujuk gunnyasztott, és a kinti világ, az utca történéseit zörejekből emésztették csak. Hogy köszönt-e a bakter, vagy már megint szunnyad, bagzanak-e a macskák, danol-e hazáig a pityókás Gugyera? Aki figyelt, így is csak kihallotta a világ zegernye ügyeit.

A piac pedig már hajnal előtt fertályórával éledezni látszott, bezörögtek az első kordék, ráfos szekerek, dorozsmai kocsikon a messzebbről érkező kereskedők, iparosok, tehetős mesterek. Libbentek a harmattól nehéz viaszos vásznak, seperc alatt nőttek a ponyvákból eszkábát sátrak. Reggeltől napszálltáig folyamatosan zsongott, lüktetett a tér. Emberzsivaj kavargott a zöldségesládák, föltornyozott gyümölcskupacok között. Minden teremtményt rakott áldással várt a piac.
Volt aztán olyan is, aki bort árult, pálinkát vagy éppenséggel titkolt portékát, levetkőzött ősz tájékán szűzdohányt, aminek nyomát hegyes tekintetű fináncok vizslatták. A legveszedelmesebb, de igen kelendő mégis a szó volt. A politikát, a hadijelentéseket, esélyeket, fronthelyzetet pusmogva taglalókra sovány bizalommal tekintettünk ugyan, de meghallgattuk őket, mert a tilosban járás valami-féle férfias izgalommal töltött el bennünket.
Későbben megfogyott a bátorságunk, mert a kelleténél hangosabban gondolkodó izgágák között szétütött a hatalom, a kakastollasok szuronyokkal böködve párosával vitték őket a városba. El is dugult szép csendbe az effajta tevékenység, mert ahogy azok a kedvetlen idők mind nagyobb fodrokat vetettek, amúgy is megtudtuk az erjesztő hírek vastagabbját. Megcsöndösödött a nép, akár a mák vetésének idején szokás.

Egyedül tán csak Nebörösö élte régi világát. Neki varjúhájjal volt sütve minden napja. A legjobban nyáron élt, amikor az utcákon sorakozó fákról cigánymeggyet kosztolhatott. Ette két pofára, almamennyi belefért. Finom a cigánymeggy, szereti, aki szokva van a savanyú dolgokhoz. Akinek üröm az élete, annak ez is édes.

Ha utólag belegondolok, igazából nem is volt rossz sorsa. Csütörtökön meg vasárnap, heti piacok alkalmával köszöntött rá a szebb világ. Vetettek neki ezt-azt. A bunyevác pék a hajnalban kisült cipójából hasított neki. Olykor káposzta torzsáját nyomták a markába, ami olyan csemegének számított, hogy azért még a tanító gyereke is birokra kelt. Zsebe elgurult vöröshagymákkal, krumplicukorral, aszalt szilvákkal volt teletömve, és erre az alaktalan gyurmányra nagy tarka tányérricaszemek ragadtak. Jószívű kofáktól ekkor-akkor kicsattanóan piros, de már ütődött vagy kukacos almát kapott, amiért a városi népek pénzt nem adtak. Csak az a sok, földjéből élő szegény ember tudja, hogy a legédesebb gyümölcsökben és a leglevecsesebb termésben érzi otthon magát az ostoba kis véglény, ami előkóstolóként véleményezi a természet ajándékát, hogy aztán a teremtés alja és koronája, pondró az emberrel ketten, közösen dicsérhessék az Égiek ajándékát és a Mindenható nagyságát.

Nebörösö nem tudta mi az, hogy sors, nem tudta mi az elesettség, mi az, hogy nincstelen. Ilyen cifra gondolatok nem foglalkoztatták. Mint ahogy más se nagyon. Ha ugratták, fejében elméje föl sem kapaszkodott hozzá, bárgyún vigyorgott és a világ rendje valójának vélte, hogy folyton az ő rovására ment az összes ízetlen tréfa, a vastag viccelődés. Hiába. A jámbort az ég madaraitól éppenséggel csak foldozott, ütött-kopott vanja különböztette meg.
Furcsa nevét is egy ilyen feszes szó, hahotát kiváltó eset kölkedzette. Mert pihent emberek sokszor ilyeneken köszörülködnek.

Két másik ember és a kiálló bordájú Nebörösö herekévéket rakodtak, valahol kint a Döme-dűleje melletti sütős földeken. Ökörnyálas szép ősz volt, a negyedik kaszálás ideje múlott. A távoli horizonton szürkén kapaszkodott az égbe a zentai városháza nagytornya.
A kanális partján bíbicek vitatkoztak, fosógémek húztak hazafelé. Nedves, nehéz földszagot szuszogott ki magából a legelő, messzebb tehenek feküdtek. Velük kérődzött nagy lustán minden. A lovak is csak álmosan pillogtak a hámban, a here meg már toronymagasan állt a kocsin. Ketten adogatták, egy odafönt igazította. Sorra vették a körösztöket. Ha az egyik elfogyott, Nebörösö összekaparta a pár maréknyi szétszóródottat, az se menjen veszendőbe, a lovak meg pár lépéssel odébb mentek a szomszéd stációhoz, mert legfölül a gyeplőt megrántó Ábris gazda előrébb gyihikelte őket. Ilyenkor megfeszült az istráng, kenyetlenül csikordult a kerékagy és a kocsi odaimbolygott a következő, még érintetlen rakáshoz.

Nehéz volt már a teher, erőlködött a rudas. (Amióta a falánkságuk miatt a Názáreti megátkozta a fajtáját, nem valami jól megy soruk, folyton éhség gyötri őket. Ha tehetik, álló nap csak esznek hiába. Úgy kell nekik, miért nem vitték be Jeruzsálembe az Urat! Bezzeg a butának mondott szamár szót fogadott, abbahagyta a legelést, jámboran engedelmeskedett. Azóta jól tűri az éhséget, nem válogat, mint a finnyásabb atyafisága…)

Egy idő után annyira fölpúpozták a herét, hogy villáról adogatva már nem érték el, és üggyel-bajjal dobálva lehetett a bogárhátra pakolt rakományt tetézni. Nebörösö liheget, erőlködött. Tarjagos képén világított a ragya, a kévék mind nehezebbnek tűntek, Ábris meg egyre hajtotta őket. Sietett, már csak két köröszt volt hátra. Éjszakára az idő is fenekedni látszott, vissza már értük nem akart jönni. Ha meg a here szétázott volna, berohad, a kecske is csak muszájból lát neki. Mifelénk a paraszt mindig úgy okoskodott, hogy körömszakadtáig védte a maga vélt jussát. Inkább beragadt a sárba, de a dűlőút szegélyét is odaszántotta parcellájához. Kivágta a kétszáz éves körtefát, hogy árnyékot ne vessen a földjére. És ha nem is vet, a szomszéd ne egyen belőle… Hát Ábris gazda is imígyen okoskodott. Rakatja tengőtörésig, amíg fölfér az utolsó kéve is, aztán előkerül a kötél, a lánycsöcsű almafa ágból farigcsált kukával és körösztbe lekötik a házhegynyi rakományt. Jól van az úgy nagyon! Arra gondolni sem szabad, hogy esetleg árokba fordulnának, mert akkor borulhat velük a mindenség, lett ebből már emberhalál is.
A nagy igyekezetben a kender hajtószár visszacsusszant a bakra, mint egy döglött óriáskígyó. A gazda – vesztére – Nebörösönek rikkantott föntről, hogy nógassa meg a lovakat.
A következő köröszt alig tízlépésnyire volt. Nebörösö megragadta a hajtószárat, és nagyot rántott rajta.

Nem számolt vele szegény feje, hogy a ló legalább olyan okos állat, amilyen komisz is tud lenni.
Az ostoros, amint megérezte a bizonytalan, idegen kezet, megugrott helyből, Ábris gazda meg egyensúlyát veszejtve lebucskázott az emeletnyi magasból és nagyot puffanva a tarlóra csapódott. Port ver föl a háta. Egy ideig szava se volt, csak hápogott nagyokat, megtaknyosodott a szeme fehére, kimaradt belőle a levegő. Később, ahogy visszasomfordált belé a szusz, ordítani kezdett, és bár a szentek némelyike és a szentségek igen sűrűn, cifrázottan szerepeltek benne, nem nagyon hasonlított imádsághoz.

Nebörösö lapított, és ronda arca cserép módra széttöredezett félelmében. Pedig a szájra öblös gazdának nagyobb baja nem esett.
Aztán valahogy fölfért az utolsó kéve is. Amikor a Kékköröszt mellett cammogtak hazafelé, Ábris az ostorával a feszületre bökött, és bosszúsan, nevetve megjegyezte, hogy ha Krisztus urunk fölött az INRI tábla zsidóul rövidítve Jézus szent nevét jelenti, akkor „ennek” - és itt Nebörösöre mutatott – a Ne Bízz Rá Semmit pernahajdernek a bitófájára egy szép napon NBRS-t kell a feje fölé ácsolni. Mert egyszer megérdemelten akasztani fogják, mint kondért a szolgafára, az már most olyan biztos, mint a parancsolat.

Attól a naptól fogva Nebörösö az lett ami. És nevéhez hűen tényleg ódzkodtak bármi fontosat is reá bízni a jónépek.
Megmaradt az akloknál, a birkák között, sarlózta a paréjt a disznóknak, vizet húzott a kútból, ölfát hasogatott, vagy telente kékülő ujjakkal nádat segített vágni.

Csak egyetlen komolyabb dolga akadt, de abban aztán igazán ellázasodott a munkája. Ám azért nem kevesen irigyeltük.
(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem III. rész

Középen szegény jó barátom. Örökre középen marad.

Az új úrnő közvetlen volt és mégis távolságtartó. Hangjában indulat soha nem rezgett, mégis bújt előle mindenki, amikor neszét vették zivataros kedvének. Urával, családjával nem élt nagy lábon. Megnyúlott képű ismerősei beszélték róluk, hogy hét nagyobbik felében hústalan ebédet fogyasztott házának népe, akiknek bárminő hideg idő jött is reájuk, tiltva volt emberes hónap előtt a kúriát fölfűteni.

A Tekintetes úr pedig – miként tették azt elődei majd’ kétszáz esztendő alatt - a városka élére állott. Tette ezt is azzal a hanyag eleganciával, ami olyan jól illett korán őszülő halántékához. Mint nagy uralkodói házak sarja, az örökös vanban kevésbé a saját, mint inkább a mások hasznára törekedett.
Ez lehetett az oka, hogy az örökül reá testált felelősségét csak a merész tervei szárnyalták fölül.

Megszervezte és fölszerelte az Önkéntes Tűzoltó Egyletet.
Olyan cifra aranyzsinóros vállbojtja volt az egyenruhájuknak, hogy a közlegényeket is ezredesnek kijáró tisztelet kisérte, ha ünnepekkor díszuniformisban parádéztak. A módosabb legények kezüket-lábukat törték, hogy a nem kevéske tagsági díj ellenében a bajtársi kötelékbe vétessenek, mert a lányok szemét elhomályosította a sárgaréz-tarajos sisak csillogása, a vörös oldalsráfos pantallók vasalt éle, meg a váll-lapra fűzött fonott zsinóros szolgálati síp tutuló búgása. De az úribb népség is iparkodott tiszthelyettesi vagy tiszti rangot szerezni. Legalább kéthetente – rend szerint hét végén - gyűlésezett az Egylet, ahol az utolsó napirendi pont, a Különfélék címszót, általában a vasárnap hajnali kakaskukorékolás köszöntötte, a vacsora maradékát pedig már a szertáros kuvaszai emésztették. Így történhetett meg, hogy közadakozásból, szép összegű fölajánlásokból, gáláns átutalásokból olyan sikeresen földuzzasztották a laktanya szertárát, hogy a környékben hozzá foghatót se lehetett látni.
Még egy százlábas mászólétrájuk is a leltárlistán díszelgett, pedig semmi szükség nem mutatkozott reá, lévén nálunk legföljebb egy emeletes téglaépületek voltak.
Arra is tisztán emlékszem, hogy a Tekintetes úr egyszer, valahonnét – tán Pestről – pénzt szerzett a Városi Kaszinó építésére, és mire annak dudacserepei a helyükre kerültek és az avatóra a kürtőkalapos miniszter méltóztatott megjelenni, ugyan azon a napon a Népkönyvtár vadonatúj épületénél is bordó bársony díszpárnán várta a nagyolló, amivel átvághatta a főbejárat intarziás kapubélleténél kifeszített szalagot a frakkos-pillenyakkendős delegáció. Regélik: a kaszinóra kijárt összegből erre is tellett.
Messzire, nagyon messzire, a megyehatáron túlra is elért a szava. Nem is véletlenül és nem is hiába. Elnöke volt a Tekintetes úr egy rakás egyesületnek, asztaltársaságnak, körnek vagy alapítványnak. Úszó- és atléta klub elnökségi tagsága, a Katolikus Kör templomképviselőinek örökös elnöke, alapító tagja és tiszteletbeli elnöke a Nagycsaládokat Segítő Káritásznak, vezetője a Környezet Tisztaságát Ügyelő Társaságnak, a Fogathajtó-, Lovas- és Fiákeregyletnek, az Árvaház, a Dalárda, a városi hetilap a Figyelő főtámogatójaként, és a helyi Diána Vadásztársaság felügyelő bizottságának igazgatójaként csakúgy számon tartották.
Olyan figyelmes füllel hallotta meg a szegényebbje veszékölését, mint ahogy más rangjabéli a gazdatisztje referálását szokta volt.

Egy alkalommal, vélhetőleg ezért, valakik - tán túlbuzgó Mária-társulatos anyókák - még hálaadó misét is mondattak neki.
Hírlik, meg is haragudott érte.
Mert aznap - vasárnap lévén - a Tekintetes úr, lehet dühében, de megeshet, hogy csak elcsusszant úri kedvében - a laktanya boltíves szertárában harmadszor is kezet emelt Nebörösöre.

Első ízben, jaj de nagyon régen, a piacon adott neki nyaklevest: amolyan feddő tarkólegyintést, mert Nebörösö valami ismeretlen oknál fogva neki hátrált és a fiatal uraság lábára hágott. Másodjára pedig, ami egy piszkos hajnalon történt, állcsúcson ütötte, amikor a városi patika előtt beléje botlott, mert Nebörösö részegen a lába elé vetette magát.

Azt már csak én tudom, miként intézték az égiek, hogy a Tekintetes úr három ütlege, három fia és három fájdalma találkozzék Nebörösö sorsával. Görbe sorokkal ír egyenest az Úristen.

Maguk már nem emlékezhetnek rá, történt az óta egy s más errefelé, de én még azzal feszíthetek, hogy személyesen ismertem a Nebörösöt.

Ha visszakergetem emlékeimet csikókoromba, magam előtt látom nyakigláb figuráját, himlőheges, pattanásos képét, aggodalmasan pislogó savószínű tekintetét, meg a fel-alá liftező öklömnyi ádámcsutkáját. Bár tudom, hogy egyívású volt velem, a korát többnyire följebb taksálták, mert koravén volt, mert rekedtesen sipákolón beszélt, és mert ronda volt, olyan minden széptől ment csúnya ember, akit rosszkedvében, becsukott ablaktáblák mögött, szobája sötétjében gyúrhat világra a Teremtő. Ott magzott föl velünk, a folyó meg a Járás közé ékelődötten, mégis kirítt közülünk.

Klottgatyája lobogott a szélben, karónyi gacsos lábai irdatlan nagy lábikrákon tapodták a legelő porát. Az esztendő nagy részében mezítláb bóklászott, a kutúk csonkjai ősz tájékán véresre kaszabolták lába szárát, apró cafatokat vájtak ki a talpából. Apját-anyját nem ismerte. Árva volt, mint a keréknyom sarába taposott keszkenő. Ha éppen akadt neki, akkor csak Szent Mihálytól Györgyig viselt cipőt, azt se bőrből, hanem fából valót, amikkel rettenetes nagyokat lépve járta a maga útját, nevetségesen hullámzó bakugrásos módján, hogy szétlapult alatta minden, ahová az ormótlan fatalpak laffogtak. Kirongyolódott matrózcsíkos ingjét fakóra szívta a nap, tücsökizomzatú karja végén bütykös ujjú lapátnyi tenyerével legyeket hessegetett, vagy markolta a ganajos villája nyelét, mert többnyire az akloknál napszámba dolgozott, a birkák alól trágyázott.
Ott is volt szállása. Kicsit maga is birkává lett köztük.
Türelme, közönye végtelen volt. Ha vigyorra torzult pállott szája, a nyelve előleffent, ahogy a szagot ízlelő vezérürünek szokott. Felhőként lengte körül a bőrébe ívódott birka- és izzadtságszag. Örökké szolgálatkészen, forradásos szemöldöke alól laposakat pillogva, kushadó kutya pózban állt a piac, vagy a postakert sarkán. Többnyire vasvillára támaszkodva, félig oldalvást, akár a Pocok Bandi földjénél lévő magányos jegenye, ahol a dűlő mellett olyan szögben dőlnek szélbe a fák, mint a Korona körösztje.
Tavasz közeledtével minden esztendőben, seszínű üstökét hatóságilag parancsba adottan, tövig kopaszra borotváltatta a jegyző úr. Kora hajnalban már pitlikelt, a derengő nap sugára bekeretezte szokott helyén ácsorgó szálkás sziluettjét. Alkalmi munkára várt, a napi betevőre. Néha tökmagot rágcsált.

A postakert sarkán, a Széna térnek ő volt a mezsgyekarója.

Folytatásos elbeszélésem II. rész

Járás. Trillával a kispiaci vásárba menet.


Tudom ám én, hogy a hegyi emberek messzire látnak. Egy-két napi járóföldet befog a szemük. Soha sincsenek egyedül, mert kurjantásukra a visszhangjuk a válasz. Csak mi, járási népek vagyunk a látóhatár farkasgúzsba kötött szolgái. És nem látjuk előre a holnapot se. Nem láttuk előre a háborút se. Mert csak a saját árnyékunkat látjuk. Kurjongatni se szokunk. Mert visszhang sincs. Ami van, az nekünk belülről jön. De ahhoz meg fölösleges a hangos szó. Hát így örvénylettünk bele a pokolba. Farkasgúzsba béklyózottan.

A nagyvilág eseményei tőlünk távol zajlottak, nagy sokára értek el a faluba a hírek. Még a hadiposta fekete pecsétes gyászjelentéseit is csak kétheti késéssel hozta a kacskakezű lovasküldönc, aki egyik szemére hályogos lován, disznóbőr oldalzsákban szállította az itthonmaradottaknak a frontkatonák leveleit, a kusza sorokkal írt nehéz, kaszához szokott kézzel kapart apai, hitvesi szép szavakat, a hiányt, a honvágyat vagy a fájdalmat. Ezeknek a leveleknek a papírosán idegen volt a sasos vízjel, idegenül hatottak az emlékekben élő kemény férfiak irományai, a mindig szófukarként számon tartott fiúk meghökkentően bárgyú, tétova gondolatai, a kínosan összegereblyézett, megnyugtatástól erőltetett tömör mondatok, amelyek katonás egyszerűségén is átjegellett a naponta megélt borzalom, a bizonytalanság, a halál torkában vergődő emberek szűkszavú referálása. Minden levél magában hordozta küldőjének haldokló hörgését, a búcsúzást. Mintha minden sor az utolsó szó jogán íródott volna.
A levelek többnyire sárosak voltak. A szürkés színezetű Galícia vériszamos lövészárkaiból származott, a vörös, elkenődött kosz a piavei, vagy a doberdói karsztról, ott is valamelyik kavernából, ahol lőszeresládákra borulva büdös olajmécs mellett írtak a bakák, a barna maszat meg a Kárpátok hágóin ébredő honvéd sáros kezéről, ceruzacsonkjáról került a kincstári levélpapírra. Hazafelé, otthonra üzentek a koszfoltok is. Az olvasni nem tudó vénebbje, az anyák, öreganyák ezeket a drága maszatokat csókolgatták könnyezve, mert ösztönös női szívüknek többet elárult alakjuk, színük, mint a görbe sorokkal rótt szálkás betűk ijesztően bonyolult kibogozhatatlan kazla.
A cenzúra vastag, sötétlila kihúzásai is tarkították az együgyű irományokat.
Úgy néztek ki a hadiposta által továbbított küldemények, mint mikor a kiskanális melletti lisztfinom sziksós csontfehér padkán kiborul a piócagyűjtő kosara. Láttam pár alkalommal, hogyan szortírozza az összegyűjtött nadályokat: a porban vonagló férgek kövérebbjét a városba vitte, a patikus úri módon fizetett értük, a közepesebbjeit bádogvödörbe cipelte a piacra, míg a hitványabbakat megtartotta magának, vagyis a falu népének bajaira, azokkal köpölyözött. Vért szívni pedig sűrűn köllött, mert a mifelénk élők ájulásig tartó erejét a szalonna meg a vörösbor adta. Sűrű volt már az ükapáink vére is. Lehet, hogy azt a megkocsonyásodott, könnyen alvadó vérüket ontani se bírták hazájukért, csak mint vörös pecsétviasz hullajtották szerte széjjel, amikor a nehéz idők úgy kívánták és szentelték, egyre csak szentelték nehéz vérükkel szülőföldjükön a rögöket. Mondják, tán ezért is annyi mifelénk a pipacsvirág.

A bagószagú irodában izzadó egyengúnyás ismeretlen cenzor vaskos tintapiócái bezzeg elszívtak valamit mitőlünk: a sápatag reményt, az életet, a hitet, hogy a hazavárt vérünk valaha visszakerül közénk.

Az ordonánc pedig rendületlenül megérkezett a hónapok páratlan napjain.
Örökké vakaratlan, szaros lábú kancájának nyomát mindig könnyek áztatták. A zöld pecsétes levelek után öröm, lelkesedés járt. A kloroform bűzét árasztókét az ijedelem kísérte, mert a tábori kórház jelentése amputált kezeket-lábakat, szétroncsolódott tüdőt, légnyomást, örökös rokkantságot, tönkrement életet jelenthetett. Amelyik házba pedig fekete pecsétes formanyomtatvány került, ott vesződött egy sort a kengyellel, majd lekászmálódott a nyeregből a küldönc; szalutált a fuldokolva zokogó asszonyoknak, és gombszeme olyan kifejezéstelen volt, mint a faragott kapubálványok, vagy a határba ágyalt időtlen kunbabák semmibe néző tekintete.
A nyelet pálinkát egy hajtókára kiitta, még egyszer homlokához emelte tenyerét, mintha a messzeséget kémlelné, ahol egyszer valami csoda folytán fölbukkanhat a hősi halált halt lélek, aztán visszamászott a gebéjére és bóklászott tova; örömöt, gyászt, hét csapást osztogatva.
Nem válogatott szegény és módos ember között. A zsellérsoron éppen úgy csukrétába szedte alvégi áldozatait a lőpofüstös köpönyegű halál szuronyos zsoldosa, mint a gesztenyékkel beültetett főutcán, ahol a kirakatok mögött kereskedők üldögéltek, mellettük pedig a hájas nyakú hentes lakott hisztérika feleségével, akiknek pántlikázott házuk tőszomszédságában, a nyitott ablakból szagos nyári estéken zongora klimpírozását lehetett hallani. A tanító úr öccsének besorozása után ritkábban szólt a zongora, szomorodtak a melódiák, a billentyűkön már csak kopogott a megsárgult, elhangolódott dallam, míg egy napon végleg elnémult a klavír, és attól a naptól kezdve a tanító úr és keszeg derekú hitvese le sem vetették a gyászruhát.
Különben is, a zsidónál nagy keletje lett a sötét posztónak, a fekete kordbársonynak, a pókhálóvékony gyászfátyolnak valónak, a finom tüllnek. A fiúk, férfiak pedig egymás után számolatlanul, sistergő vérzáporban haltak meg sorban, mint a nyári éjek szikraporos egéről a tengerbe aláhulló csillagok.

A Tekintetes úr, szegény, egymagába is egy vagyont fizetett a legidősebb fia, a Guszti úrfi fekete, arannyal szegélyezett szemfödőjéért, meg a halottaskocsit húzó paripalovak takarójáért. Pedig a sújtásokkal, fekete csipkével gazdagon hintett parádés szerelés, az ezüstös fényű újdonatúj szerszámok se tudták többé föltámasztani az úrfit, akit tisztnek kijáró szertartással hoztak haza, föllobogózva, díszsortűzzel temettek el a címerpajzs alá, a bolthajtásos családi kriptába. A lecinkelt koporsóban hazatérő fiú hősi halálával befeküdt a nagyhírű ősei közé, nevét óarany festékkel kihúzták, fölvésték a márványtáblára. Azt már csak a Tekintetes úr tudhatta, hogy az ő szívébe milyen élesre köszörült vésővel, és mennyire mélyen vájódott a Guszti gyerek neve.

Verte a sors a Tekintetes urat. Három szép szál fia közül öreg korára kettőt eltemetett. Az első, aki elhagyta az árnyékviágot, a középső sarja volt. Az álmodozó tekintetű, ébenfekete szemű Miklós az anyja szelíd természetét örökölte. Pesten tanult, nagy Lavalliére-nyakkendőt hordott, mint a kaszinók művészlelkei és egy tavaszi délutánon golyót röpített fejébe. Mondják, valami kokott tántorgó szerelme miatt. És hogy a csapás teljes legyen, a Tekintetes úr asszonya is ezután költözött el a felvidéki birtokra.
Mert az égiek által kimért gondviselés, szerencse olyan, hogy ha szemüket lehunyják, akkor meghalás lesz. A vigaszunk csak az lehet, hogy ha egyszer kinyitják, akkor lészen föltámadás.

Pedig milyen nagy volt az öröm, amikor a hadiposta csomagot hozott a Guszti úrfitól!
Emlékszem, Karácsony szent hetében jártunk. Porhót szitáltak a fellegek, és a kacska küldönc megjelent a falu alatti befagyott itatónál. A táskája mellett, a nyeregkápához kötve szépen begöngyölt, nemzeti színű szalaggal átkötött holmi fityegett. Mire a dombon lévő kúria vasrácsos kerítéséig ért, odabent a Tekintetes úr a megsarkantyúzott hírből már tudta, hogy az úrfi karácsonyi csomagot küldött.

Szaladott is kifelé a kandalló mellől elrúgva magát, a nagy kitárt ajtószárnyakon a terasz hideg kövére hajadonfőtt. A bejáró előtt vele lelkesült a ház népe. A sárba ragadott sorsú emberek együtt örvendeztek urukkal. A csomagból pedig egy szépen megmunkált kis betlehemi bölcső került elő. De milyen bölcső! Valami tompán csillogó réz ötvözetből készült, mívesen meglyuggatva, kicsipkézett szegéllyel, cirombákkal, cifrán kacskaringózva díszlő vésetekkel, hogy ámulta, aki látta. A Guszti úrfi saját kezűleg készítette. Ám, míg a sokaságban lévők, a nyakukat nyújtogatók egymást túllicitálva dicsérték a kis bölcsőt, valami hirtelen támadó gonosz fuvallat kélt és a huzat bevágta a tárva-nyitva hagyott üveg ajtószárnyakat, hogy fület zúdító csörömpöléssel kitört annak minden tükörtáblája.

Fölrémült a baj!

Mindenki megkukult. Csak az apró hószemcsék halk zizegése hallatszódott.
A Tekintetes úr pedig oda se fordult, csak fogta remegő kezében a fém bölcsőt, és ahogy nézegette, latolgatta, úgy borult el lassúdottan a tekintete, keskenyedett a szája. Már látszott, hogy megfogyott az öröme. Nem értette senki, miért nem kellem a szemének a fia által küldött ajándék.
Aztán tudtuk meg, hogy az a fémből farigcsált betlehemi bölcső bizony hatvanhatos repeszgránát megüresedett hüvelyéből készült.
És utána már egy sor levél nem sok, annyi sem jött a Guszti úrfitól, csak egy pár hétre rá a halotti menet a megcsöndösödött legidősebb sarjjal.
A hüzniből készített bölcső pedig az apa ágyával szembeni komódra lett téve. Ott lett helye, hogy a hold fénye ringathassa örökre.

Onnét kezdve a Tekintetes úr szótlan lett.
Fia halála meghervasztotta szavát, neje akarata után megcsontosodott.
Szótlansága heges kérgén belül azonban mély érzések lakozhattak a Tekintetes úrban, mert a cselédsoron suttogva mesélték, hogy reggelente a vánkosából csészényi könnyeket lehet facsarni.
Meglesték, hogy minden éjjelen, a legkisebb úrfi ágyához látogatott, álldogált mellette hátrafont kézzel, vigyázta álmát. Hogy milyen sűrűn járhatott oda, azt csak a sláfrokjából kiáradó levendula-szappan illata árulta el reggelenként, az ágyazó belsősnek. Biztosak voltunk benne, hogy amikor a holdban látni lehetett a hegedülő Dávidot, amint az örökifjú táncoló Cicellének játszik, akkor a Tekintetes úr puha léptekkel a megmaradott fia ágyához ment és virrasztott nála hármasban. Kegyelemmel teli szelíd társaságban: a magányával és a bánatával.

Pedig ha vénségemre, sűrű szuszakodás után, nagy nehezen eszemet még sikerül riasztani, fölsejlik előttem a Tekintetes úr korábbi, vidám életének megannyi csodálatos képe, a róla mesélt, színes eleven történetek.

Az apja is a falu gazdája volt.
A fiatal uraság mikorra kerekded egész emberré vált, már német nyelvű egyetemi diplomával bírt és bejárta a fél világot. Egyenes alakja rendre messzi nagyvárosok főutcáin tünedezett föl. Vasalt cipősarka parkettás szalonok tucatját koptatta, és ha a lipcsei cipésznél apró öltésekkel varrott cúgos cipők patkolt kopogását azok a semmivel össze nem téveszthető férfiasan kemény léptek megszólaltatták valamelyik főváros flaszterén, a bóbitás hölgyek koszorúja rózsaillatot pihegve lesett ki a düftin napernyők bodra alól. A Tekintetes úr utazó korában barnás, mentával szagosított kis szivarkákat szívott, dióolajtól fénylettek fürtjei és mályvaszínű kendő kacsintott zakójának zsebéből a körötte dongó világ szerzeményeire. Szerette a mézesen csillogó, félszáraz francia borokat, és némely esti hírlap pletykarovata azt is megírta, amikor asztal alá itta minden náció önjelölt borlovagjait. Cifrán rakott szóval udvarolt a nőknek. Megtörtént nem egyszer, hogy valahol, egy idegen világ csillogó kaszinójában, hajnaltájt már félrecsúszott nyakkendővel, pezsgősvödörrel hadonászva dirigálta a magyaros dallamot - ritmust értetlenül, rosszul húzó zenekar ijedten tercelő csellistáját. Aztán reggelente konflis vitte a gőzfürdőbe, ahonnét karikás szemmel parancsolta magát a szállodai szobájába. Késő délután ébredt, az íróasztalánál heverő finom hegyű festett lúdtollával levelet fogalmazott hazulra, és a magabízó, derűs jómódban élő egészséges fiatalember keze nem remegett, amikor az otthonülő, de már egészségében megrokkant apjának tövéről-hegyére beszámolt az előző napjának eseményeiről. A finom rondírással rajzolt betűk pohos hasa is azt sugallta, hogy a földabrosz távoli pontján bohém életet élő ifjú valahol mélyen a lelkében, a természetében a bölcsesség ládafiáját nyitó kulcsnak van birtokában.
Mert annak sikerült lennie - maradnia, aki.
Mértéktelenségben ismerte meg a mértéket, ahogy a szerelemben ismerszik meg a csalódás, a hűségben a csapodárság, szertelen öröm mámora után a csömör rosszkedve.

Tudta, hogy a jellemes embert összeigazítja a megpróbáltatás, a megannyi kísértés. Csak a jellemtelen csúszik szét egy életre. Az a mérhetetlenül sok hanyatlott ember sorsa, keserve is ezt igazolja.

Férfiasra faragott arcán mélyen ülő sötét szeme fölmérte maga körül a világot. A szépséget észre vette, az erényt becsülte. A semmi kis gyarló bűnöket csak úgy, az olyan ember elnéző somolygásával nyugtázta, mint azok a sokat magasztalt régi bölcsek, a derűben fogant perceiket számon tartó megigazultak.

Apja halálakor fonala szakadt bolyongásának és egy könnyed sóhajjal abbamaradt a lámpás éjszakai élet. A fiatal Tekintetes úr hazaköltözött az örökéül reászállott családi kúriába, ahol a homlokzati, homokkőből faragott angyalpáros ugyan azzal az édes nemtörődömséggel bambult őrá is, mint másfél évszázada minden ősére. Aztán városi, kék köpenyes mesterek érkeztek a cselédek közé, akik álló naphosszat csattogtak, fúrtak, csiszoltak a ház délkeleti szárnyában, ahová a Hétfájdalmú Szűzanya napján a Tekintetes úr mátkája - egy jó nevű fölvidéki nemesi család egyetlen lánya - megérkezett.
Valériának hívták és szép volt, mint aki szentelt vízben mosakszik.
(Folytatása következik)