Detonáció a lószarraktárban - IV. rész

Trehányságunk története

Üvegszilánkok

 

Szeretek biciklivel menni. Magyarkanizsa nem valami bonyolult nagyváros, és bár egy hagymázas ötlettől vezérelve tűpárnányi módon agyonszurkálták közlekedési táblákkal – dacból most is be-befordulok az egyirányúsított utcákba: rövidítem az utat, ahogy tudom.

Néhanapján, kényszerből, a járdát is kerékpárútként használom.

Ahogy a gyalogosok az aszfaltutat korzónak.

Régebben szégyennek tartották, ha valaki a kocsiút közepén járt. Politikailag korrekt világunkban nem írom le miért: tudjuk kikre volt jellemző. Mára viszont nem csak ez az etnikum, hanem mindenki a járműforgalom részére fönntartott sávon közlekedik. Párokat, családokat, babakocsis anyukákat, iskolába járó diákokat napi rendszerességgel látni. Grasszálnak körösztbe az úton, olykor összekapaszkodva. Ha rájuk csöngetek - nem ritkán - még nekik áll följebb! Miután biciklivel elóvatoskodok közöttük, hátam mögött rendre hallom a nemtetszésüket, vagy a gúnyolódó megjegyzéseiket.

Ha nem tudsz kalácsot, ne adj tanácsot alapon vissza se szólok rájuk.

Mi értelme lenne?

Hisz ezek a fiatalok naponta szembesülnek a ténnyel, ami szerint ebben a társadalomban a törvény betűjét betartó emberek a legkiszolgáltatottabbak. Szüleik, ismerőseik példájából okulnak. Ideje korán megtanulják, hogy a rendeletek előírásai nem egyformán alkalmazhatóak egyesekkel és másokkal szemben. Hogy az teszi helyesen, aki kibújva az adott keretek közül, kiskapukon, sokszor törvénytelenül saját érdekeit helyezi minden koron első helyre. 

Amikor az erkölcs többé nem tud diktálni a hatalomnak, ott a hatalom kezd diktálni az erkölcs nevében. 

Ezért a kocsiút közepén bandázva haladók csak egyik, parányi, bosszantó, ám pregnáns tünetei annak a morális válságnak, ami nem csak szűkebb, hanem tágabb környezetünket is emészti, immáron hosszú idő óta.

Miért mennének a két oldalt kibetonozott járdán, ha a parkban bukósisak nélküli motorozókat sem büntetik meg? 

Miért használja tisztességesen a buszállomás padját, ha a rendőrség előtti Kisparkban se szól rájuk senki, amikor naphosszat a padok támláján ücsörögnek, sáros lábbal az ülőfelületen? 

Ha mások szankciók híján teleköpködhetik nyálukkal a közteret (ahol kisgyerekek négykézláb játszanak!), ki tilthatja meg egy árva cigarettacsikk elpöckölését? A sort folytathatnám, de nem teszem. Aki nyitott szemmel jár, végtelen sok példával hozakodhat elő. Igazságtartalmukban kételkedni okunk nincs. Legföljebb magunkba nézhetünk, és idézhetjük a bibliai mondást, hogy az vesse rájuk az első követ…

A minap is biciklivel suhantam hazafelé. Mint közönségesen, a disznópiaci játszóteret átszelő betonúton pedáloztam. A játszótéren – dicséretre méltó módon – elhelyezett ivókút körül egy ripityára tört üveg éktelenkedett. Csak az üvegszilánkokon megcsillanó napfénynek köszönhetem, hogy valahogy, okkal-móddal, de kikerültem. Drága a bicikligumi, ugye.

Két nap alatt négyszer mentem el ugyanott. 

Lestem, vártam, vajh’ lesz-e olyan valaki, akinek – stílszerűen – szemet szúr a játszótér közepén szétszóródott szilánkhalmaz? Egy gyermekét hintáztatni vitt szülőnek, egy járókelőnek, egy környékbelinek, ott lakónak vagy – ez lenne a legszebb! – netán egy focizgató fiatalnak: valakinek, bárkinek, eszébe jut-e majd eltakarítani a törött üveg pengeéles szilánkjait?

A játszótér ugyanis közterület. Mindenkié. Ugyan akkor a senki földje is. A felelősség nélküli mindennapjaink hozadéka. A másikra tolható probléma iskolapéldája. 

Ahonnét nem kell a havat elhányni, ahol szabadon fújhatja a szél az eldobott nejlonzacskót. Ahol nem rázza az öklét senki gazda, ha az oda ültetett facsemetéket derékba kitördelik a vandálok. Ahol a saját tévéfoteljét csipkével takargató anyuka békés mosollyal szemléli, ha a vásott kölyke a zsenge szomorúfűz ágát csupálja. Ahol az idősebb, érettebb focizgató fiúk nem szólnak rá a kisebbekre, hogy a letisztogatott aszfaltpályára nem kéne sárgöröngyöket hajigálni. Lehet, meg is hallgatnák őket, ha nem ugyan ezek az érettebb lelkek lennének azok, akik viszont motorral szántják a saját maguk által is használt pályát… Ennyire bonyolult lenne ez a probléma?

Aligha.

Pusztán látlelet rólunk.

Mert a ránk szabadult fene nagy szabadságunk és öntudatunk mellett, mindeközben saját rossz beidegződéseink rabjai maradtunk. A szájunkkal hangoztatott öntudatunk pedig semmi több, csak önzés. És egy leláncolt Nárcisztól van-e szánni valóbb látvány?

Jó hír, hogy mára az üvegszilánkok eltűntek. Valószínűleg egy jótét ember összesöpörte és eltakarította őket. Újból lehet szandál nélkül, mezítláb szaladgálni. 
Ezek szerint mégsincs minden veszve.

               

Pósa Károly

HAIKU I.

Detonáció a lószarraktárban - III. rész

Vér, veríték

Mifelénk a lapos tájon nagyobb göröngy hegynek számít.

A Dél-Alföld legaljához tartozunk. Itt mindig poros a levegő, nyaranta gyakori a nagy szárazság, telente a kékülő hideg, akácfák, gilicebokrok, szitáló egerészölyvek, Csáth Géza Bácskája, és fanyar homoki borok, harmonikaszó, túrós gibanyica, mígnem megleggyint a Balkán szele.

Nem vagyok hadtörténész, de mélyen hiszem, hogy vetésben, őszibúzában, tarlón vagy éppen embernyi kukoricásban sem hosszú életű semmifajta háború.
A terepviszonyok, ugye.
A múlt is igazol, errefelé a technika fejlődésével egyre gyorsulóbb ütemben zúgtak át a leigázó avagy (nézőpontból fakadóan) fölszabadító seregek. Ma már egy tankhadosztály a maga 4o-6o kilométeres vihartempójával úgy száguld át rajtunk, hogy a megerőszakolandó asszonyoknak a kombinéjuk se fog villanni.
Aztán persze jön az új rezsim, a friss közigazgatás, vasalt nadrágos urambátyámmal, vagy néptársos-elvtársos formában - néha a fene se tud kiigazodni a hivatalokban.
Ahol tegnap a kataszteri biztos ült, ott most sajtóreferens rúzsozza ajakát, a régi rendet minden következő rezsim széjjelméri, hogy a zsák kukorica és a kishízó évszázados árfolyamán senki emberfia többet ne tudjon eligazodni.

Így volt ez '44 őszén is.
Október végén már tömött sorokban vonult a diadalittas, vagy egyszerűen csak szimplán ittas és borzasztóan tetves Vörös Hadsereg. Előttük acélsisakos lincóék, Günther és társai szekérkaravánon vonultak vissza, Szeged irányába. Minden reggel a piactereken ráérősen tornáztak és fogat mostak, hogy csudájukra jártak a bámész helybeliek, majd a szoldátok hanyatt-homlok, fejvesztve menekültek tovább...

Aztán rossz arcú emberek jöttek. Szláv nyelven, idegen nyelvjárással beszéltek. A déli hegyekből, vagy a szomszéd nagyvárosokból jöttek. Annyira voltak partizánok, mint mostanság bármely szomáliai hadúr zsoldosai.
Az első napokban csak éjfél után gyűjtöttek be néhány falubelit. Általában tűzoltólaktanyák szertárába, Városházák pincéibe csukták őket. Eltűnt valahány katolikus pap is. Aki sorsukról többet szeretne tudni, az olvassa Matuska Márton köteteit, vagy Forró Lajos a témába vágó kutatásait. De aki igazi horrorra szomjúhozik, annak Teleki Júliát ajánlom, ő egészen hiteles túlélője a Járeki koncentrációs tábornak: olyan autentikusak sorai, hogy De Sade márki kezdő seggrepacsizónak tűnik mellette.

1944 őszén kb. 4o.ooo vajdasági magyart koncoltak föl. Az 1849 utáni Bach-rendszerhez igazodva még egy évtizednyi ideig kérdőjelet tettek minden mögé, ami magyar volt.

Nagyapám szerint 1956 volt az első év, amikor a titói Jugoszláviában nem kellett amiatt faszúlnia valakinek, mert magyarként látta meg a napvilágot.
'56 nagyszerűsége még az egykori hóhérok térdét is megroggyantotta. Persze, köllött ehhez láncos kutyázás, Rákosi, tányéraknák a határzárban, Sztálin kaputtja, miegyéb. De az, hogy az anyaországi magyarokat Szabadkán, Zomborban, Zentán, vagy Bezdánban befogadták a szerbek és gond nélkül befogadhatták az itteni magyar véreik, csakis '56 virtusának a következménye.

És hazudik az, aki azt mondja, hogy valakinek a karórája is eltűnt volna.

Mert akkor megállt az idő.

A történelem itt lebegett fölöttünk. Mint '89-ben odaát Temesvárnál, vagy a kilencvenes évek végén Belgrád utcáin, hogy 2ooo. október 5-ére végre meztelen legyen a pozsareváci király.
Egy ráérős barátom kiszámolta, hogy ebben a régióban a XX. században minden évtizedre jutott egy forradalom. A föntebb említettek szerint a baggeres revolúció óta már egy éve deficitben vagyunk... Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy már valahol lázadozik a rücsök, kavarog a kosz. Valakik transzparenseket írnak és kaszákat éleznek?
Mi lesz itt? Éhséglázadás?
Jó lenne, ha nem lenne igazam.

Pósa Károly

Magyarkanizsai gyémánt félkrajcárunk

 Tiszavirág (állat, Palingenia longicauda), az álrecésszárnyu rovarok rendjébe, a kérészek családjába tartozó rovarfaj. Két pár szárnya egyenlő alkotásu, hártyás, gyengén recézett, világos-barna szinü. Farksertéi nagyon hosszuak, fehérek. Hossza 20-25 mm.; mellső szárnya 24 mm., tehát egyike a legnagyobb kérészfajoknak. Déleurópai állat, mely hazánkban különösen a Tisza környékén él és előidézője a Tisza virágzásának (flos aquae). Kifejlődve ugyanis csak néhány óráig élnek, mig t. i. a nőstények petéik lerakás által fajuk fenmaradását biztosítják. A petéből kikelő lárvák a vizben élnek vagy három évig, mialatt 20-szor is vedlenek. Az utolsó vedlés alkalmával valamely a vizből kiálló tárgyra, növényre kapaszkodnak fel és itt belőlük kibujik a kifejlődött szárnyas rovar, mig a levedlett lárvaruhájuk visszahull a vizbe. Miután iyenkor millió és millió állat fejlődik egy-egy éjjel ki, a vizeket roppant sok lárva, de meg elhalt állat is borítja. A viz felülete olyan, mintha apró fehér virággal lenne behintve. Innét mondják, hogy a «Tisza virágzik» és innét kapta az állat is a nevét.

Pallas Nagy Lexikona

Rajzás (Fotó: Iván Attila)

Mottó: lenne néhány kérés(z)ünk...

Amit lehetett, már leírták róluk. Tudományos megalapozottságú cikkek tárgyai voltak. Finom lelkű irodalmárok bájologtak rajtuk.

Róluk megannyi film, fotó, kiadvány, festmény, grafika készült. Névadói utcának, kultúrkörnek, intézménynek. Megihlettek tucatnyi - hajnaltájt húzatható - siratós nótát. Mert ha szóba kerülnek, sokan elsóhajtozunk az élet relativitásán, a mulandóságon, meg más, gyakorta és előszeretettel hangoztatott nagy szavakon.

A Tisza mellett élőknek kötelező jól ismerni őket, mint az évente bekopogó távoli de gazdag rokonokat, akiket minden alkalommal színpadias felhajtás vesz körül. Megkülönböztetett tisztelettel szólunk hozzájuk, mert meglepetéseket tartogathatnak, és hátha az idén hagynak ránk valami értékeset, örökség gyanánt… A kérészek meg fittyet hánynak a vendégvárókra, nem érdekli őket a kitörő ünneplés, a szájtátiak hada: rátarti fölsőbbrendű lényekként viselkednek velünk.

Akkor bújnak elő az iszapból, annyian és úgy, ahogyan a kedvük diktálja. A természet hívó szaván kívül más törvényt, parancsot nem ismernek. Várhatja őket nagyzenekar, rezesbanda, turisztikai hivatal, vízügyi szakember, illetékes miniszter vagy rimánkodhat nekik az alkonyatban leselkedő szúnyogcsípte közönség: a tiszavirág kényes úri megjelenésére.

Szeles, hűvös időben nem lejt násztáncot. Hideg, zavaros víz fölött nincs ándungja röpködni. Ilyen formában valahol még érthető is az álláspontja: ugyan melyikünknek lenne kedve hasonlóan mostoha körülmények között párzani?...

A napokban számos délről érkező belgrádi, meg újvidéki, idegen rendszámtáblás gépkocsi utasai vizslatták a folyót, hátha meglátják a csodát. Szólni kellett volna nekik, hogy délidőben erre igen kevés az esély, és az, amit vadul fényképezgettek, egy kósza szitakötő volt csupán…

Mindazonáltal való igaz, hogy a tiszavirág mára egyetemes szimbólumként olyan jelentéstartalmat hordoz, ami még ebben a félreteremtett világban is szíven üthet mindannyiunkat. A fél napos – látható – élet, némi röpködés és nemzés után a nincsbe torkollik, egyértelműen, tisztán, apelláta nélkül. A lét röpül a biztos nemlét felé. Ezáltal, mi emberek, a tiszavirágzáskor saját valóságunkat látjuk, fölpörgetett ritmusban. Mintegy páholyból nézzük végig a nagy drámát, amit életnek hívunk, és aminek értelmére ez az oktalan kis rovar ébreszt rá bennünket. Ne higgyük, hogy különbek lennénk, mert mást, netán valami hasznosabb minőséget képviselnénk. Hisz mi is csak születünk, aztán elvegyülünk és kiválunk – ahogy a költő írta volt. 

Kontraszt (Fotó: Iván Attila)

A természetben lehet Istent játszanunk, de mint annyi sok példa mutatja: hosszú távon nem érdemes bohóctréfának venni a környezetünk jelenségeit, hebehurgya hozzáállásunkat büntetlenül sosem ússzuk meg.

Mi végre gondoljuk azt, hogy a teremtés koronájaként visszaélhetünk kivételezett értelmünkkel?

Meddig tartható az az álláspontunk, hogy a világ van érettünk, és nem fordítva?

Mikor ébredünk rá arra, hogy a folyónk víztükrében örökre ott maradt nagyszüleink képmása? A vízben, amibe könnyű szívvel szórunk szemetet. Mintha temetőbe rondítanánk.

Meg tudjuk-e állni, hogy az évente megismétlődő tüneményt illő tisztelettel csodáljuk, és nem csinálunk belőle vásári mulatságot?

Hogy a Tisza árterületét meg a folyamot is egyforma féltő szeretettel gondozzuk?

Az értelem fog-e fölcsillanni a szemekben, amikor a gyerekeinknek majd elmagyarázzuk, hogy a vízbe szemetelni ugyan olyan tilalmas, mint a családi emlékkönyv fényképeire köpködni?   

A válasz a jövendőnkkel megtömött tarsolyunkban lapul.

Röp (Fotó: Iván Attila)

Nem ártana, ha mi, kanizsaiak fölfognánk azt, hogy városunk fekvése, a zöldövezetek, utcáink rendezettsége, a földjeink minősége, a levegőnk tisztasága és a Tisza folyónk ölelése olyan Isten adta gazdagság, olyan megvigyázandó kincs, amire héthatár környéken sem találni megfelelő példát.

És mindeme kincshalmaz tetején ott csillog a legegyedibb érték, a gyémánt félkrajcárunk: az évente ismétlődő tiszavirágzás.

Amit viszont csak emberségünk révén tudunk teljes pompájával szemlélni, és a holnapnak megőrizni.

  

Sereg

A rukkolás előtt

Néha egy adag nosztalgiával gondolok arra, hogy huszonegy néhány éve voltam katona Macedóniában. 

Csak az eskütételig időztünk az eredeti állomáshelyünkön, Kumanovón, ahol most az amerikaiak parancsnoki bázisa található. Régebben a város nevének hallatán Berecz András mesemondó arról tájékoztatott, hogy a település egészen bizonyosan a kumánokról kapta a nevét. Tudni illik a szlávok hívták kumánoknak a kunokat. Ma már persze írmagja sincs a kis barna-pej, ázsiai lovakon trappoló kun népségnek. Ettől függetlenül Kumanovo még balkáni viszonylatban is meghökkentően tarka etnikumú régiónak számít. 

Bolgárok, albánok, cincárok, görögök, cigányok, goránácok meg a jóég tudja miféle szerzemények lakják. Meg persze macedónok. És hogy a zűrzavar még teljesebb legyen: ortodox, katolikus és muzulmán vallás egyaránt dívik, kinek-kinek szokása, vagy éppen gusztusa szerint. Hogy mennyire összetett a helyzet szépen mutatja a tény, miszerint egy családon belül, a magukat például albánnak mondók között előfordulhat katolikus, meg a család másik ágánál muszlim hitű is. Ugyanez a bohó játékosság jellemzi a többi nációt. Laza egy társaság, na.

A téli kiképzésünk a Vukova Glava (Farkasfej) nevű sítelepen volt, nyáron meg a Preszpai-tó partján táboroztunk egy hónapig, közvetlen a görög határbódé mellett. 

Túl félen, a tó túlsó partján a gumicsizmás albán hadsereggel. 

A világ egyik legszebb része ez a hármashatári övezet, ezüstösen fehér a homok, és az édesvizű tó négy méterig kristálytisztán áttetsző. Családdal még egyszer elmegyek. Talán már nem lőnek.

A temesvári forradalom, vagy annak nevezett cirkusz idején első fokú riasztásban fagyoskodtunk a bolgár határ mellett. Éles lőszert még nem (mindenkinek) adtak, de bakancsban köllött aludnunk. A terepjárók ponyvája alatt.
Jártam Sztrumicán, Kicsevón, Bitolán és Tetovóban is, hogy a fontosabbakat említsem. Utóbbiban felejthetetlenek voltak az újonnan épített három-négy méter magas kőkerítések a tányérantennás modern házak körül. Lőrésekkel(!).

Megfordultam két-három napra a szkopjei Tito marsall laktanyában is. Azóta sem jártam négyezer embert kiszolgáló menzán, mintha egy sportcsarnoknyi éhenkórász kifőzdébe kosztolt volna. És valami miatt mindegyik ugyanazt a ruhát vette föl reggel...

Nem vagyok rá büszke, de annak idején egy jó hétre átdobtak bennünket a koszovói Urosevácra. Az albánok Ferizájnak mondják és őket kellett szemmel tartani, mert éppen ülősztrájkoltak a hidakon és a közutakon. Feszült, meleg volt a helyzet, ólomszag nélkül is harminchat fok, árnyékban.

Szeptemberben rukkoltam, április valahanyadikán engedtek haza először. Öt napra. Ebből kettő volt az út oda-vissza. Utólag olyan volt ez a látogatásom, mint a vidámparkokban lévő szellemvasút: beszálltam egy körre, minden villódzott köröttem, alakok suhantak el a félhomályban, hangok és képek kavarogtak, meg is ijedtem néhányszor, de mire éppen élvezni kezdtem volna, már ki kellett szállnom a kisvasút kocsijából. Pontosabban be köllött szállnom egy rendes vasúti kupéba, és huss!, vitt vissza a szerelvény az Isten háta mögé.

Ettől függetlenül "csak a szépre emlékezem", ahogy ezt a giccses dalocska búgja.

A macedónok jó fejek, a bosnyákokhoz tudom hasonlítani őket. Az egyik bátrabb fajta macedón cimbora már akkor, az egypártrendszerben VMRO-s párttag volt. Engesztelhetetlenül gyűlölte a bolgárokat, de a görögökről se sok szépet mondott. Az albánokról dettó a legteljesebb utálattal beszélt, és előszeretettel szidta az akkori Belgrád politikáját. Végső soron minden szomszéd néppel hadilábon állt, vagy álltak, és ezt most majdnem vehetjük szó szerinti állapotnak...

A macedónokat rendesen tiporta a sors, ebben némi képen hasonlítunk hozzájuk, ezért nem nehéz szimpátiával és együttérzéssel szemlélni őket. Ha éppen nem valamelyik kertszomszédjuk akarta leigázni a balkáni népecskét, akkor a menetrendszerű aszály sújtotta őket. Ráadásul volt egy Szkopjei földrengés is, a hatvanas évek végén, amikor pár perc alatt porrá rombolódott a macedónok fővárosa és környéke. A pusztítástól csak az újjáépítés eredménye lett borzalmasabb. Vasbeton szocreál, ahogy illett abban az időben. 

Utoljára ide írom, mert nem árt ha megmentjük az enyészet elől: a vörös földes, kövecses hegyi dűlőutakon közlekedő pásztorok az öszvéreiket "tyuksz, tyuksz" fölkiáltással nógatták.
Azóta se hallottam ezt a kifejezést, vagy biztató szócskát.

Erre varrjon gombot nekem valaki okostojás néprajzos!

Pósa Károly