Detonáció a lószarraktárban – V. rész

A magyarkanizsai hatputtonyos aszúbor 

Dobó Tihamér (1937-? - 1987): Ördögfej (grafika)

Augusztus közepének egyik délutánján, abban a rekkenő kánikulában, volt szerencsém Tokaj leghíresebb és egyben talán legnagyobb pincéjében áldomást inni. A délutáni ájult melegben a borzongatóan hűvös pincétől, meg a párásodó poháron gyöngyöző aszúbortól keresve sem lehetett volna ideálisabb körülményeket elképzelni. Nemespenész-szag, gyertyák pislákolása, patinás tölgyfa asztalok meg lócák, többtucat hektós hordók között százegynéhány szomjas író-költő ember zsongott. Koccantak a talpasok, újratöltöttek a serény fölszolgáló lánykák, miközben a város polgármestere - Májer úr - pohárköszöntőjéhez készülődött.

Májer János polgármester úr nem négy éves ciklusokban gondolkodó ember. Életrajzában a következőket lehet olvasni:

 „1987. április 7-től lettem Tokaj város Tanácselnöke, egy időközi választáson lakossági javaslatra jelöltek. A rendszerváltás kezdetétől megszakítás nélkül Tokaj város polgármestere vagyok.”

A számok nyelvére lefordítva a szót, ez azt jelenti, hogy immáron 24 éve Tokaj első embere egy és ugyanazon személy: Májer János.

Valljuk be, hogy ez igen ritka, ugyan akkor megbecsülendő teljesítmény. Májer úr valószínűleg tudhat valamit. Valamihez orra van neki, vagyis tehetséges, olyan tudással, ösztönnel fölvértezett, ami a többi politikustársából hiányzik.

Meggyőződésem, hogy Májer János polgármester úr titka igen könnyen megfejthető.

Egyrészt erős bizonyossággal vallom, hogy tőle jobban senki sem ismeri Tokaj városát. Másrészt az is borítékolható, hogy Májer úr rajongva szereti az általa vezetett települést, hogy nála nagyobb lokálpatriótát nehezen találunk a Tisza kanyarulatánál.

Ebből következik, hogy Tokaj jelenét és jövőjét olyan féltő szeretettel intézi, hogy az időnkénti - polgármesteri székért való - megmérettetésekkor utcahossznyi előnnyel veri vetélytársait, kihívóit.

Ezért különösen figyeltem Májer úr köszöntő beszédére, mert a szájából elhangzó szavaknak hitelt érdemlőknek kellett lenniük. Tiszai ember ő is, a szavára adni kell, mert lehetséges, hogy egy srófra jár az eszünk, hisz a nagy folyó, mint köldökzsinór köt össze bennünket.

Nem közhelyparádét vártam.

Nem is csalódtam.

A pohárköszöntő már régen elhangzott, volt közös koccintás, az írótábor vendégei fölszabadultan zajongtak, csak én bámultam magam elé, és gondolataim még a pinceszinttől is mélyebben jártak.

Májer polgármester úr ugyanis nagy igazságokat tárt elém.

Olyan egyszerű, de kristálytiszta logikával megpatkolt, a lényeget láttató kedves szavakat hallottam tőle, amelyekből mi – kanizsaiak is - csak tanulhatunk. Mert Tokaj legelső embere – most tessenek figyelni! – többek között azt találta mondani, hogy a Világörökség részét képező és méltán híres borai mellett az általa vezetett városnak és régiónak az ad igazi hírnevet, népszerűséget, rangot, hogy a magyar irodalom jelesei minden évben ellátogatnak a Tokaji Írótáborba.

Merthogy a majdnem négy évtizedes írótábor szellemi frissességet hoz a városba, és Tokajra fókuszál a média. Az írók-költők életműveikben rendre jó szívvel említik az itt eltöltött napokat. Megéneklik Tokaj szépségét, megírják a Hegyalja történeteit. Kötetszám bukkan föl Tokaj neve az irodalmi alkotásokban, hirdetik az ott élőket, a bort, a várost és környékét.

És a hírnév, a dicsőség nem olcsó szórólapokon, kukákba kerülő reklámszemét kiadványokon, vagy tolakodó módon postaládákba gyömöszölt ízléstelen nyomtatványokon terjed, hanem művészi igénnyel megírottan, megrajzoltan - többnyire az örökkévalósággal kacérkodó szépirodalom lapjain.

Májer János ezzel tisztában van.

Pontosan tudja, hogy a mai világban a reklám az egyik legnagyobb úr. Az eladhatóság, a színes paletta. Még Tokaj esetében is, ahol azért világviszonylatban is van mit az asztalra tenni. (Szó szerint. Palackokban.)

A Tokaji Írótábort az idén 39. alkalommal rendezték meg. Májer János elismeréssel a hangjában megemlítette, hogy Közép-kelet Európában csak egyetlen város büszkélkedhet nagyobb múlttal rendelkező irodalmi találkozóval, amelynek kezdete pontosan két évtizeddel korábbra datálható.

Kitalálták-e, melyik az a település, amely 59. alkalommal hívja vendégségbe a térség meghatározó prózaíróit, költőit, zsurnalisztáit, könyvkiadóit?

Magyarkanizsa.

És most álljunk meg egy szóra, tartsunk önvizsgálatot!

Férfiasan bevallhatjuk, hogy a tokaji borhoz hasonló hírnevű magyarkanizsai portékánk nekünk sajnos nincs.

Cserép, tiszavirágzás, a gyógyiszap, a majolika, a kubikosaink, a Járás: mind-mind egyenként fontos, értékes mozaikdarabjai a nagy egésznek, amit Magyarkanizsának nevezünk.

Joggal vagyunk büszkék rájuk. Ugyan akkor értetlenségből, hanyagságból, vagy nem ritkán lesajnáló indulatból nem veszünk tudomást arról, hogy könyékig vájkálhatunk egy évente előttünk kinyíló kincsesládából, amit úgy hívnak: szerves jelenlét az egyetemes magyar irodalmi élet nagykönyvében, örökös tagság a megjelenő művek valamelyikében.

Melyik iskolásunk tudja, hogy Kosztolányi Pacsirtájának háza itt van még ma is Magyarkanizsán?

A Koncz-hagyaték mikor lesz méltó módon földolgozva és megbecsülve?

Kovács Tóni szobrai meddig fognak padláson porosodni, egerek, pókok gyönyörűségére? Ki tud városunkról szóló verseket, szonetteket, írásokat idézni? Pedig a legnagyobbak ihletője volt!

Vagy nézzünk nyugati példákat: sokkal kevesebb tartalomhoz is turistacsalogató szenzációkat költenek. Elég egy neves író-költő föltételezett szülőháza: zarándokolni fognak oda a rajongók. Egy legendás párbaj helyszínét ezrek látogatják, és a gondosan nyírott fűben az emléktáblát koszorúk lepik el. Irodalmi géniuszok szálláshelyére márványtábla kerül, mert egy-két italos vacsorát abban a városban költöttek el.

Híres emberek nevéhez, tetteihez kötnek héthatárig szóló megmozdulásokat.  

Soroljam? Szükségtelen.

Aki nem hiszi, ide kattintva olvashat például egy mai hírt:

http://www.kulturpart.hu/irodalom/25831/mezitlab_tisztelegnek_a_kolto_emleke_elott

Mikor fogunk mezítlábasan tisztelegni a januárban halálra fagyott Cigonya emléke előtt?

Mikor becsüljük meg azt, ami a miénk?

Ideje lenne városunk írni-olvasni tudó és szerető embereinek, a közönségnek ráébrednie arra, hogy a majd’ hatvan éves írótábor mára messze többet jelent holmi több napos huncut kicsapongásnál.

Időt álló érték, ami szorgalommal, ügyesen csiszolgatva olyan drágakővé válhat, mint Tokaj-Hegyalja világhíres bora.

Csak rajtunk múlik, kanizsaiakon, hogy Májer János polgármester úrhoz hasonlóan ráébredünk-e arra, mekkora lehetőségünk van városunk rangjának, jövőjének meghatározásában.

Persze, ha az érdektelenséget, a gyérülő közönséget választjuk, akkor még mindig marad egy reményünk, hogy valaki közülünk, a közeljövőben föltalálja a hatputtonyos magyarkanizsai aszúbort.

De savanyú szőlőből fog az készülni!      

            Pósa Károly

A magyarkanizsai Városháza

Egy kis helytörténet, épített örökségünk kapcsán*

Ha egy idegen utazó Magyarkanizsára, szülővárosomba látogat, elsősorban háromféle kép, háromféle vélemény alakulhat ki benne a településről. Attól függően, milyen irányból érkezik, az első benyomása minden képen a város arculatának meghatározó jegyeit fogja mutatni.

Dél felől, Zenta irányából a mezővárosias hangulat mellett az ipar jelenléte érezteti a hatását. A főút mellett ipari parkok, gyárak, telephelyek, állami- és magáncégek sorakoznak, mintegy látleletként, mustraként demonstrálva a város gazdasági erejét.

Északról, Horgos felől érkezve Magyarkanizsa folyóparti jellege ötvöződik a hagyományos dél-alföldi mezőgazdaságnak a képével, lévén hogy az igen jó minőségű ártéri szántóföldeken és a Tisza mellett kanyargó töltésen húzódik az út, melyen már messziről is látni lehet a kanizsai látképhez és hírnévhez hozzátartozó patinás múltú, jó nevű cserépgyárat, illetve a téglagyár égbe fúródó kéményeit.

Ha azonban valaki olyan szerencsés, hogy a szomszédos Törökkanizsa felől érkezve pillanthatja meg először a várost, egészen más hangulat fogadja:

Egyrészt az ártéri erdő minden évszakban újat mutató pazar látványa kápráztatja el az utazót, másrészt a gyógyfürdő és a park ölelésében megtapasztalhatja az ide érkező azt a nyugalmat, harmóniát és a természet közelségét, ami olyannyira jellemzője Magyarkanizsának. Ez a kisvárosias miliő fogadja a takaros szálloda és villasor mellett – gyakorlatilag rögtön a legszűkebb városközpontba – érkezőket.

Mint köztudott, Magyarkanizsa is a török hódoltság végeztével indult meg a fejlődés útján. 1751-től mezővárosi jellege, arculatának alakulása máig szépen nyomon követhető, csak úgy, mint ahogy a régióban, a Tisza mellett lévő Kanizsához hasonló sorsú városokénál – Zentánál, Adánál, Becsénél stb. – sincs ez másképpen. A középületek, intézmények, a közterek a zöldövezet és a templom meghatározó elemei a városképnek, ami esetünkben jobbára a XIX. században nyerte el hangsúlyos jellegét, és ez a mezővárosias, kisvárosias attitűd teszi mind a mai napig szerethetővé, élhetővé, bájossá a szülővárosomat. Ha a templom egy városnak a mindenkori lelke, a piac pedig a gyomra, akkor a település legelső háza, a Városháza kell, hogy szimbolizálja a közösség „fejét”. Tudniillik ez az objektum, ez az épület képviseli azt a törvényhozó és végrehajtó helyet, ahol a város vezetése hivatott dönteni és irányítani az adott település életének folyását, a közösség sorsát, a fejlődést.

A magyarkanizsai Városháza már az elhelyezkedésével is igyekszik megfelelni ennek a vezető szerepnek. Tudatosan a település központi részére, a Fő utca és a Fő tér találkozásához tervezték, éppen karakteres jellegénél valamint nagyságánál fogva, monumentalitásával uralja a város centrumát, mintegy demonstrálja a város erejét, szellemi gazdagságát, vagy kissé fellengzős megállapítással ugyan: de múltjának dicsőségét is.

Mint a régió összes városában, Magyarkanizsán is jellemzően a századforduló volt az az időszak, amikor a település fejlődése töretlen ívben növekedett, amikor pont az egyre gyarapodó polgárság létszáma, a gazdasági prosperitás, a mezőgazdaság gépesítése folytán bekövetkező kiemelkedő sikerek tették indokolttá, hogy a város legelőkelőbb épületét, a Városházát reprezentatív helyen és kiemelt külcsínben megépítsék.

1908. április 1-én a régi városháza helyére építendő új városháza tervére kiírt pályázatra 29 pályamű érkezett.

Elbírálásukra, mint a Magyar Mérnök- és Építési Egyesület kiküldöttje Leitersdorfer Béla műépítész, Pálffy Dezső kir. Mérnök és Pfeiffer István igazgató mérnök jelent meg. Döntésük szerint a „Szív” jeligéjű terv készítőjének, a budapesti Reiss Zoltán műépítész munkáját „modernnek és a kor igényeinek megfelelő szilárd és díszes építkezésűnek” ítélték, így a jelenlegi községháza helyén való építést és tervkészítést határozatilag kimondták. Az építkezés összege 418000 koronás költséggel messze túlhaladta a kanizsaiak által erre szánt 250000 koronás meglévő, valós összeget, ezért felhívták a műépítész Reisset, hogy ennek megfelelően szerényebb formában dolgozza át a Városháza tervrajzát.

A végleges változatot 1909. március 19. az építészbizottság elfogadta.

Az építést 1911. március 9-én megkezdték.

1912 decemberében a félig-meddig elkészült Városházában a hivatalok beköltözködtek, és dolgozni kezdtek. A földszinten, a jobb szárnyon a rendőrség helyezkedett el, kényelmes szobákkal, rendőrségi laktanyával, külön kezelő helységgel. Itt voltak elhelyezve a zárkák is.

A balszárnyon a pénztárak, a számvevőség, a főorvos, a városi adóhivatal kapott helyet. Az emeleten középen van a közgyűlési terem, ettől jobbra a tanácsterem és a polgármester szobája, a jobb szárnyon a gazdasági ügyosztály, az árvaszék és az anyakönyvvezetői hivatal helyezkedtek el.

A balszárnyon voltak a főjegyzői és a közigazgatási ügyosztályok, iktatók és kiadók, valamint a mérnöki hivatal is. Igen praktikus a központi fűtőberendezés, ugyanis egyforma és állandó meleget adnak a fűtőtestek, és nem csak a hivatali szobákban, hanem a folyosókon is. Csőrendszeren egy melléképületből egyenletesen meleg levegőt áramoltatnak a fűtőhelységből. Nyáron viszont jeget tároltak, és a kiáramló hideg levegőt fúvatták át a Városháza épületébe. A módszer a kornak megfelelő legmodernebb technológiának számított. Például a budapesti Parlament épületénél is alkalmazták.

A kanizsai Városháza eredeti pályázati terve a szecesszióra jellemző asszimetrikus, oldaltornyos, arányaiban lenyűgöző, tekintélyt és tiszteletet parancsoló.

A Főtérről nézve markáns, középrizalitos épület. Még így – leegyszerűsítettségében, kivitelezésében – is igen merésznek mondható.

E merészségre kiváló példa a főtérre rizalitszerűen kiugró tanácsterem függőleges szalag-ablakai, az akkor errefelé szokatlanul újnak tetsző úgynevezett „saarinen” ablakok alkalmazása. Ezek díszes bádog-koszorúzatú és geometriailag sima faltükrök. Az épület U alaprajzú, összhatásában a függőleges vonalak, az erős égbetörő, fél-oszlopok domborodnak ki.

Külön említést érdemel a főtérre néző, a főteret jellegében és hangulatában meghatározó eredeti formában kiépített oldaltornyocska, melynek vonalvezetés filigrán kecsességet sugall.

Még arra is ügyeltek az építtetők, hogy a monumentális patkó alakú épület tájolásában az észak-déli irány érvényesüljön, tehát a napsugár, a fény minden napszakban optimális szögben, mintegy végigjárja az épületet és annak három vagy több szárnyas ablakait.

Mondanom sem kell talán hogy a városháza pompás épülete méltán a kanizsaiak büszkesége és egy kicsit a városiasságának az alappillére, hiszen építését éppen az 1908-ban elnyert rendezett tanácsú városi rang ihlette.

Az épület – mint általában a szecesszió stílusában fogant építmények – igazi dísze a városnak, illetve a település központi részének. A századelő „magyaros” stílusa több középületen is szépen megfigyelhető. A díszek, stukkók gazdagsága a kor emberének igényét, a szépre való törekvést mutatja, de teszi ezt úgy, hogy a szemnek nem bántó pompát mértékkel, finom ízléssel és eleganciával alkalmazza.

Ez az összhang, látásmód mára szinte ki is veszett a köztudatból, mert a most épített házak majd mindegyike nélkülözi a szecesszióban olyan elegánsan alkalmazott formákat, külcsínt. Ehelyett divat lett az ordenáréság, a harsányság és persze a csicsa.

A magyarkanizsai városháza nem magányos épületként képviseli egy boldogabb kor értékeit, hanem szervesen beleilleszkedik a főtér körül ebben az időben épített közintézmények sorába:

Ilyen például a Haynald-féle leánynevelő intézet, a régi takarékpénztár, a város jegyzőjének és polgármesterének háza, vagy a Közvállalatnak otthont biztosító pazar ornamentikájú régi Szappanos-ház. A szűk városközpont eklatáns példával mutatja a település emberléptékű jellegét, az utcák elrendeződése, a zöld felületek karbantartottsága a harmóniáról, ember és természet kölcsönös kapcsolatáról szól. És ez ma már olyan ritka kincs, amivel jól kell tudni sáfárkodni, hogy élhető környezetet tudjunk teremteni vagy megtartani magunk körül.

A XX. századot meghatározó két világháború, az impériumváltás a kanizsai városháza épületének sorsát is befolyásolta. A húszas években belső termeit kisé átalakították, hivatalok funkcióihoz igazodva bővítették azokat vagy éppen racionalizáltak: mikor mit kívánt az adott korszak, illetve a száz éves fönnállása óta többször kisebb-nagyobb renoválásokat, átépítéseket végeztek rajta és benne is. Gyakran az ötletelés fölülírta a szakmai szempontokat, ez által károsodott az épület. Ilyen volt a mosdóhelyiségek „fölújítása”, amit valamikor az ötvenes években eszközöltek, és csak a mostani időkben sikerült eltüntetni a hozzá nem értés nyomait.

A kanizsai városháza impozáns méretei ellenére egyáltalán nem tűnik zömök építménynek. Köszönhető ez mindannak, hogy a főtér felé néző bejáratnál, a főkapu előtt szellős, boltozatos pillérek teszik kissé légiesebbé az objektumot. A tető síkjából magasba nyúló óratorony pedig horizontálisan is megtöri a tetőszerkezet sziluettjét, karakterességet, semmi mással ösze nem téveszthető szubjektív arculatot kölcsönözve a mindenkori városképnek. Csöppet sem véletlen, hogy a leggyakrabban idézett Magyarkanizsát ábrázoló, láttató felvételeken, fényképeken pont a Városháza patinás óratornya szerepel. Utánozhatatlanul képviseli Magyarkanizsát, védjegye, szimbóluma a városnak, ékes igazolója a városiasság igényének.

  

A patkó alakú szárnyas elrendeződés alapvető követelménye volt – és ma is az – a közintézményben található hivatalok, irodák racionális elhelyezkedésének és működésének. Az alagsorban – tévesen pincének szokták hívni – kaptak helyet a raktárak, egykoron a rendőrségi fogda cellái, illetőleg a közelmúltig ott működött a városháza kantinja is, valamint egy kisebb kapacitású nyomda. A földszint és az első emelet között félúton egy tágas pihenő után jobb és bal felé kanyarodó széles lépcsősor vezet fel a szintén két-kétszárnyas ajtóból nyíló díszterembe, ahol kissé ugyan visszafogottabban, de a századelő szecessziójára jellemző pompa fogadja a belépőt. A reprezentatív díszterem éke egy jókora csillár, amely teljes fénnyel ragyogja be az ünnepi alkalmakon a padsorokban helyet foglaló tanácstagokat, vendégeket.

Az ünnepélyességet hivatott hangsúlyozni a díszterem bal oldalán végighúzódó karzat is.

Külső szemlélő talán nem veszi észre, de az épület kívülről aszimmetrikus. Ez a jellege azért lett, mert az első világháború beleszólt az építkezős ütemébe, az anyagi eszközök megcsappantak, a pénz elértéktelenedett, és a eredeti terveken látható majdnem negyven méter magas saroktornyot, pontosabban annak megépítését „lespórolta” az akkori városvezetés.

Az egész építmény karakterét a függőleges, nyújtott ablakszárnyak határozzák meg, amelyek egyúttal a vertikalitásból adódó ritmussal tagolják a városháza tekintélyt parancsoló tömegét.

Ellentétben például a zentai városháza nyomasztó tömegével szemben, amely sötétszürke festésével komor hangulatot kölcsönöz, a kanizsai városháza külső festése vidám sárgás pasztell színével melegséget, kellemes látványt nyújt a szemlélődőnek.

A stukkódíszek ízléses mértékben az épületnek egyfajta eleganciát, megkülönböztetett tiszteletet és figyelmet kölcsönöznek

A városháza szerkezete természetes égetett tömör tégla. A nyílászárók vörösfenyőből készültek, az eredeti állapotban mind a mai napig használják őket. Az ácsmunkálatokat a Magyarkanizsai Első Gőzfűrész és Gőzmalom Rt. Végezte.

A központi helyet, mintegy bevezetőként, az épület nyitányaként a városháza előtt tágas park, gesztenyefasor is hangsúlyozza.  

 Pósa Károly

* A tanulmány megírásában jelentős mértékben segítséget nyújtott a Valkay Zoltán építész, az Új Kanizsai Újságban publikált városarculattal foglalkozó tárcasorozatának ide vonatkozó része, valamint a kanizsai monográfiák, és a Csönd Városában föllelhető dokumentumok. 

Detonáció a lószarraktárban - IV. rész

Trehányságunk története

Üvegszilánkok

 

Szeretek biciklivel menni. Magyarkanizsa nem valami bonyolult nagyváros, és bár egy hagymázas ötlettől vezérelve tűpárnányi módon agyonszurkálták közlekedési táblákkal – dacból most is be-befordulok az egyirányúsított utcákba: rövidítem az utat, ahogy tudom.

Néhanapján, kényszerből, a járdát is kerékpárútként használom.

Ahogy a gyalogosok az aszfaltutat korzónak.

Régebben szégyennek tartották, ha valaki a kocsiút közepén járt. Politikailag korrekt világunkban nem írom le miért: tudjuk kikre volt jellemző. Mára viszont nem csak ez az etnikum, hanem mindenki a járműforgalom részére fönntartott sávon közlekedik. Párokat, családokat, babakocsis anyukákat, iskolába járó diákokat napi rendszerességgel látni. Grasszálnak körösztbe az úton, olykor összekapaszkodva. Ha rájuk csöngetek - nem ritkán - még nekik áll följebb! Miután biciklivel elóvatoskodok közöttük, hátam mögött rendre hallom a nemtetszésüket, vagy a gúnyolódó megjegyzéseiket.

Ha nem tudsz kalácsot, ne adj tanácsot alapon vissza se szólok rájuk.

Mi értelme lenne?

Hisz ezek a fiatalok naponta szembesülnek a ténnyel, ami szerint ebben a társadalomban a törvény betűjét betartó emberek a legkiszolgáltatottabbak. Szüleik, ismerőseik példájából okulnak. Ideje korán megtanulják, hogy a rendeletek előírásai nem egyformán alkalmazhatóak egyesekkel és másokkal szemben. Hogy az teszi helyesen, aki kibújva az adott keretek közül, kiskapukon, sokszor törvénytelenül saját érdekeit helyezi minden koron első helyre. 

Amikor az erkölcs többé nem tud diktálni a hatalomnak, ott a hatalom kezd diktálni az erkölcs nevében. 

Ezért a kocsiút közepén bandázva haladók csak egyik, parányi, bosszantó, ám pregnáns tünetei annak a morális válságnak, ami nem csak szűkebb, hanem tágabb környezetünket is emészti, immáron hosszú idő óta.

Miért mennének a két oldalt kibetonozott járdán, ha a parkban bukósisak nélküli motorozókat sem büntetik meg? 

Miért használja tisztességesen a buszállomás padját, ha a rendőrség előtti Kisparkban se szól rájuk senki, amikor naphosszat a padok támláján ücsörögnek, sáros lábbal az ülőfelületen? 

Ha mások szankciók híján teleköpködhetik nyálukkal a közteret (ahol kisgyerekek négykézláb játszanak!), ki tilthatja meg egy árva cigarettacsikk elpöckölését? A sort folytathatnám, de nem teszem. Aki nyitott szemmel jár, végtelen sok példával hozakodhat elő. Igazságtartalmukban kételkedni okunk nincs. Legföljebb magunkba nézhetünk, és idézhetjük a bibliai mondást, hogy az vesse rájuk az első követ…

A minap is biciklivel suhantam hazafelé. Mint közönségesen, a disznópiaci játszóteret átszelő betonúton pedáloztam. A játszótéren – dicséretre méltó módon – elhelyezett ivókút körül egy ripityára tört üveg éktelenkedett. Csak az üvegszilánkokon megcsillanó napfénynek köszönhetem, hogy valahogy, okkal-móddal, de kikerültem. Drága a bicikligumi, ugye.

Két nap alatt négyszer mentem el ugyanott. 

Lestem, vártam, vajh’ lesz-e olyan valaki, akinek – stílszerűen – szemet szúr a játszótér közepén szétszóródott szilánkhalmaz? Egy gyermekét hintáztatni vitt szülőnek, egy járókelőnek, egy környékbelinek, ott lakónak vagy – ez lenne a legszebb! – netán egy focizgató fiatalnak: valakinek, bárkinek, eszébe jut-e majd eltakarítani a törött üveg pengeéles szilánkjait?

A játszótér ugyanis közterület. Mindenkié. Ugyan akkor a senki földje is. A felelősség nélküli mindennapjaink hozadéka. A másikra tolható probléma iskolapéldája. 

Ahonnét nem kell a havat elhányni, ahol szabadon fújhatja a szél az eldobott nejlonzacskót. Ahol nem rázza az öklét senki gazda, ha az oda ültetett facsemetéket derékba kitördelik a vandálok. Ahol a saját tévéfoteljét csipkével takargató anyuka békés mosollyal szemléli, ha a vásott kölyke a zsenge szomorúfűz ágát csupálja. Ahol az idősebb, érettebb focizgató fiúk nem szólnak rá a kisebbekre, hogy a letisztogatott aszfaltpályára nem kéne sárgöröngyöket hajigálni. Lehet, meg is hallgatnák őket, ha nem ugyan ezek az érettebb lelkek lennének azok, akik viszont motorral szántják a saját maguk által is használt pályát… Ennyire bonyolult lenne ez a probléma?

Aligha.

Pusztán látlelet rólunk.

Mert a ránk szabadult fene nagy szabadságunk és öntudatunk mellett, mindeközben saját rossz beidegződéseink rabjai maradtunk. A szájunkkal hangoztatott öntudatunk pedig semmi több, csak önzés. És egy leláncolt Nárcisztól van-e szánni valóbb látvány?

Jó hír, hogy mára az üvegszilánkok eltűntek. Valószínűleg egy jótét ember összesöpörte és eltakarította őket. Újból lehet szandál nélkül, mezítláb szaladgálni. 
Ezek szerint mégsincs minden veszve.

               

Pósa Károly

HAIKU I.

Detonáció a lószarraktárban - III. rész

Vér, veríték

Mifelénk a lapos tájon nagyobb göröngy hegynek számít.

A Dél-Alföld legaljához tartozunk. Itt mindig poros a levegő, nyaranta gyakori a nagy szárazság, telente a kékülő hideg, akácfák, gilicebokrok, szitáló egerészölyvek, Csáth Géza Bácskája, és fanyar homoki borok, harmonikaszó, túrós gibanyica, mígnem megleggyint a Balkán szele.

Nem vagyok hadtörténész, de mélyen hiszem, hogy vetésben, őszibúzában, tarlón vagy éppen embernyi kukoricásban sem hosszú életű semmifajta háború.
A terepviszonyok, ugye.
A múlt is igazol, errefelé a technika fejlődésével egyre gyorsulóbb ütemben zúgtak át a leigázó avagy (nézőpontból fakadóan) fölszabadító seregek. Ma már egy tankhadosztály a maga 4o-6o kilométeres vihartempójával úgy száguld át rajtunk, hogy a megerőszakolandó asszonyoknak a kombinéjuk se fog villanni.
Aztán persze jön az új rezsim, a friss közigazgatás, vasalt nadrágos urambátyámmal, vagy néptársos-elvtársos formában - néha a fene se tud kiigazodni a hivatalokban.
Ahol tegnap a kataszteri biztos ült, ott most sajtóreferens rúzsozza ajakát, a régi rendet minden következő rezsim széjjelméri, hogy a zsák kukorica és a kishízó évszázados árfolyamán senki emberfia többet ne tudjon eligazodni.

Így volt ez '44 őszén is.
Október végén már tömött sorokban vonult a diadalittas, vagy egyszerűen csak szimplán ittas és borzasztóan tetves Vörös Hadsereg. Előttük acélsisakos lincóék, Günther és társai szekérkaravánon vonultak vissza, Szeged irányába. Minden reggel a piactereken ráérősen tornáztak és fogat mostak, hogy csudájukra jártak a bámész helybeliek, majd a szoldátok hanyatt-homlok, fejvesztve menekültek tovább...

Aztán rossz arcú emberek jöttek. Szláv nyelven, idegen nyelvjárással beszéltek. A déli hegyekből, vagy a szomszéd nagyvárosokból jöttek. Annyira voltak partizánok, mint mostanság bármely szomáliai hadúr zsoldosai.
Az első napokban csak éjfél után gyűjtöttek be néhány falubelit. Általában tűzoltólaktanyák szertárába, Városházák pincéibe csukták őket. Eltűnt valahány katolikus pap is. Aki sorsukról többet szeretne tudni, az olvassa Matuska Márton köteteit, vagy Forró Lajos a témába vágó kutatásait. De aki igazi horrorra szomjúhozik, annak Teleki Júliát ajánlom, ő egészen hiteles túlélője a Járeki koncentrációs tábornak: olyan autentikusak sorai, hogy De Sade márki kezdő seggrepacsizónak tűnik mellette.

1944 őszén kb. 4o.ooo vajdasági magyart koncoltak föl. Az 1849 utáni Bach-rendszerhez igazodva még egy évtizednyi ideig kérdőjelet tettek minden mögé, ami magyar volt.

Nagyapám szerint 1956 volt az első év, amikor a titói Jugoszláviában nem kellett amiatt faszúlnia valakinek, mert magyarként látta meg a napvilágot.
'56 nagyszerűsége még az egykori hóhérok térdét is megroggyantotta. Persze, köllött ehhez láncos kutyázás, Rákosi, tányéraknák a határzárban, Sztálin kaputtja, miegyéb. De az, hogy az anyaországi magyarokat Szabadkán, Zomborban, Zentán, vagy Bezdánban befogadták a szerbek és gond nélkül befogadhatták az itteni magyar véreik, csakis '56 virtusának a következménye.

És hazudik az, aki azt mondja, hogy valakinek a karórája is eltűnt volna.

Mert akkor megállt az idő.

A történelem itt lebegett fölöttünk. Mint '89-ben odaát Temesvárnál, vagy a kilencvenes évek végén Belgrád utcáin, hogy 2ooo. október 5-ére végre meztelen legyen a pozsareváci király.
Egy ráérős barátom kiszámolta, hogy ebben a régióban a XX. században minden évtizedre jutott egy forradalom. A föntebb említettek szerint a baggeres revolúció óta már egy éve deficitben vagyunk... Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy már valahol lázadozik a rücsök, kavarog a kosz. Valakik transzparenseket írnak és kaszákat éleznek?
Mi lesz itt? Éhséglázadás?
Jó lenne, ha nem lenne igazam.

Pósa Károly