Csoda

 Van az úgy, hogy egy embernek nehezére esik témát találnia.

Legtöbbször belefulladunk a hétköznapi gondjainkba, a borongós idő és körülmények miatt egész egyszerűen nem találjuk sem önmagunkat, sem az ihletet. Előfordul, hogy nyűgnek érzünk mindent és mindenkit, amihez, és akikhez máskülönben valami közünk lenne. Már az eltűnő legyek hiátusa sem tud vigasztalni.

Egy hete tipródtam a rám bízott feladattal: vezércikket kéne írni az újságba! Ehelyett napok óta üres volt előttem a képernyő – mit üres! -, hatalmas fekete lyuk tátongott rám, aminek kútmély sötét semmijébe beleveszett minden épkézláb mondatom. Értelmes témák Dugovics Tituszként rántották magukkal mélybe gyengécske gondolat-foszlányaimat.

Az írást nem lehet megerőszakolni.

Ez is izzadtságszagú megállapítás. De legalább igaz.

Az írás nem ipar, hanem talentum kérdése. Vagy-vagy. Nincs arany középszer.

Szent Ágoston jól mondja: aki a kezével dolgozik az kézműves, aki kezével és az eszével, az mester, aki viszont a kezével és a szívével: az művész.  

Hamar kiderül pedig, ha valaki közhelyparádéból szeretné az olvasók ovációját megérdemelni. Az írott szó ugyanis lelkünk tükre, ami ha maszatos, torzított képet fog kivetíteni rólunk. Az olvasó meg fel fog ordítani, amikor ráérez arra, hogy őt becsapták. Hisz hiteltelen minden olyan kísérlet, ami nem belsőnkből fakadó értéket hordoz. Klisékből is próbálkozhat valaki várat építgetni – ezt a népnyelv kissé másként, ettől sokkal vaskosabb szavakkal fogalmazza meg -, de ha már egy kevés rátartiság belénk szorult, akkor nem engedhető meg magunknak sem ez a kényelemben fogant tunyaság, sem az, hogy sarokba szorult elmével álljunk ki a nyájas olvasóközönség elé. Pőrén, akkut tehetségtelenségünk miatt érzett dacosságunk tudatában.    

Lehet ugyan csodás körmondatokat fabrikálni az őszi tájról, a rozsdaette falevelekről, hártyásodó pocsolyákról.   

Merengeni a mulandóságon, bakfis lányként sóhajtozni a rövidülő nappalokon, a dráguló termékeken, a keservbe oltott téli gondjaink kazalnyi terhén, vagy öklünket rázni a gáz- és a szénforgalmazók lelketlenségén. De a nyájas olvasó hamar szimatot fogna, hogy az írás ebben az esetben töltelékként lett föltálalva. Olyan levesként, amibe híg a lé, nyúlós a tészta, és unalmasak a megszokott ízek. Jó, ha őszbe csavarodó hajszál nincs benne… A sótlan lamentációból, panaszáradatból meg kérni nagyon senki nem kér már repetát: mást se hallani mostanság.

Egyes fiú - grafika

Már éppen azon voltam, hogy egy kínos magyarázatfélével szégyenszemre kénytelen leszek visszamondani a cikket.

Aztán - egyszer csak - végre történt valami.

Egészen váratlanul fölvillant egy kép, mint sötét szobában a vaku fénye, és egy pillanat alatt széthasította a fekete éjszaka leplét.

A minapi biciklizésem során ugyanis szembe jött velem egy lány.

Fogalmam sincs ki volt.

Egyaránt lehetett húsz vagy harminc éves. A rosseb se tudja - így utólag! Még az se biztos, hogy Kanizsán él. Jól felöltözve pedálozta kerékpárját, betyár hideg idő járta reggel. Az arca sem volt ismerős.

Most tessenek megkapaszkodni! Megtörtént a csoda.
Előttem játszódott le!

Mert míg elhaladtunk egymás mellett, a lány akkor és ott elmosolyogta magát. Teljesen spontán módon! 

Nem is nézett rám, észre sem vett, nem köszöntünk egymásnak - magában vidámodott meg. 

Mint akinek átcikkan valami szép dolog vagy kellemes emlék a fejében. 

Ahogy a nap sugára teljesen váratlanul előtör a felhők fodraiból, és végigcirógatja a rétet, vagy az emberek arcát, úgy mosolygott az a lány, vastag irhabundában, fázósan bebugyolálva, kesztyűsen-sapkásan.

Csak egy pillanatig tartott a tünemény, ám a Föld addig a minutumig nem pörgött tovább. Befagyott tócsák olvadtak meg akkor. Galambok húzódtak közelebb egymáshoz, a verebek kiflidarabot találtak és a mindig kedélybeteg, rosszkedvű újságárus nő hangosan átköszönt az utca túloldalára. Egy autós előzékenyen dudált a piacnál, a krizantémok orchideaként kezdtek illatozni és a kenyeres bódéból egyszer az életben frissen sütött cipót lehetett venni. Hirtelen láthatóvá vált a pókfonál szálán megcsillanó harmatcsepp, a politúrozott gesztenyék vígabban pattogva gurultak a járdán, a bankautomata zavarában kicsit többet adott ki a kártyáról, és két kisdiák pedig kézen fogva ment át a zebrán.

Föléledt álmából Magyarkanizsa. Nagyot nyújtózott és elkezdődött a reggel. Egy november közepei nap szép reggele.

Sosem fogjuk megtudni, mekkora hatalma van egy lány mosolyának     

Pósa Károly