ÉLETVESZÉLY A SZERBIAI UTAKON

Kedves ismerősöm panaszkodott a minap: egy hét alatt háromszor került olyan helyzetbe, hogy miközben Kanizsa utcáin biciklizett, autóval majdnem elütötték. Pedig óvatosan szokott közlekedni. Ő odafigyel, viszont mások őrá nem. Ahogy egymásra sem szokás ügyelni. Nyugat-Európában a legutóbbi időkig, míg ki nem tört ez a fene nagy szabadelvű elmebaj, békés polgári világot tudott magának az ottani városlakó. Nem szakadt meg a társadalmi fejlődés. Rend volt és civilizáció. Mindenki, tudta, hol a helye, mindenki tudta, hogy mit és mennyit szabad. Ott meg lehetett engedni azt, hogy egy korsó sört, vagy egy pohár bort szabad a volán mögé ülőnek meginnia. Itt – minálunk – nem lehet, mert itt minden hullarészeg barom sofőr követelőzne, hangoskodna, verné a huppot, hogy ő márpedig csak egy pohárral ivott, bizonyítsák be az ellenkezőjét! Abban az országban, ahol sosincs felelőse a milliós lopásoknak, ahol a privátokról a bőrt nyúzza az adóhatóság, ahol a szabad rablás majdhogynem népsportnak számít, vajon miféle jogi módszerrel lehetne szabályozni, hogy kevesebb dúvad közlekedjen az utakon? Ugye? Erre semmiféle megoldás nem lenne, csakis a rigorózus, elrettentően kegyetlen büntetések. Abból ért a nép. Majd ha kétszer is meggondolná, végigszáguld-e a Főutcán, vagy feketére fizettetnék az első, kora reggel a járdára fölparkoló kényelmes kocsitulajdonost, ha leszállítanák a bömbölő motorjaikról az aranyifjakat, és a kasszához tessékelnék őket a hangzavar okozta büntetési csekk befizetéséhez, úgy akár lehetne más minőség a városban. Így – sajnos nem. Addig minden kanyarban tekingethetünk a hátunk mögé.