Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2018.04.24-én.
„A magyar emlős. Egy magyar nem csinál
nyarat. A magyar a sötét, ahová Európa ugrik. Ki tartson magyart? Kezdő
magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart
beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart. Öreg magyart ne
vegyünk! A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos
hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar,
helyedre! A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik. Olcsó
magyarnak híg a leve!”
Esterházy Péter, Kossuth-díjas író: Így gondozd a
magyarodat (részlet)
Vele kezdtem, vele folytatom. „Egy bizonyos szint fölött nem
süllyedünk bizonyos szint alá" – mondta ugyanő, az író, a
Kossuth-díjas, a mai liberális értelmiség elgyászolt kedvence, és aligha kell
bizonygatnom, mennyire találó a második citátumának üzenete a fenti, dőlt betűs
bekezdés elolvasása után. Hagyom az írót. Találja meg a békéjét ott, ahol most
van. Nem róla lesz szó.
Hanem egy jelenségről, amit nem
lehet elégszer leírni. A bunkóság, a jellemtelenség mindennapjairól.
Vakkomondorokról, Damu Rollandokról, asszonyverő közéleti figurákról. Be-
beszólogató, aztán nyüszítve elnézést kérő képviselőktől hemzsegtek idáig is a
szerb és a magyar hírek.
A minap éppen Seselj vajda
parlamenti párttársai huligánkodtak egy képviselőnővel. Be akarták verni az
orrát, mert a raccsoló dagadtat annak nevezte, ami. Háborús bűnösnek.
Hétköznapibb formában is jelen van a nők elleni erőszak. Szexistának mondott
odaszólogatás dívik a székesfővárosok parlamentjeiben. Kipattan a botrány,
ki-ki – ahogy lenni szokott – leginkább pártállástól függően védi vagy elítéli
a másikat. Csak egyet tudok. Mindenre van mentség, de a tahóságra nincs. A tahó
az tahó, még ha kristálypohárból gargalizál valamelyik fővárosi neoklasszicista
lakás arannyal futtatott fürdőszobájában, akkor is.
Hogy hol van most a hazai
álcivil és vele karöltve a magyarországi ellenzék: meg nem mondható. Nem tudom.
Talán a Holdon. Még nem látok rajta mozgást. Pedig lenne hozzájuk kérdésem,
csakhogy már annak sincs értelme. Sajtóközlemények szintjén elvannak, valami
köztes dimenzióban. A kitartóbbak kommentároznak még, az utóbbi napok lázas
izgalmában ki is köpülődött közülük a Kossuth-téren egy pár tízezres köménymag.
Pilácsuló iPhonjaikkal csápoltak, méregdrága készülékeikkel hadonásztak kicsit
ezek a Fidesz-kormány révén mélyszegénységbe taszajtottak. Néztem őket, a
közvetítést. Arra gondoltam: a rézangyalát! Ha most ettől sem csinálja össze
magát a komplett Orbán-kabinet, akkor nem tudom mitől! Atrocitás nem volt. Csak
pár jobbikos/momentumos/kétfarkú proteinfiú akarta a rendőrsorfalat megbontani,
hátha. A balhé végett.
Ki is szúrták maguknak a
legvékonyabb szőke rendőrnőt, akit az egyik baromarcú minősíthetetlen
hangnemben gyalázni kezdett. (Megtekinthető a videó az interneten.) A körülötte
demonstráló, csupa-csupa ejrópéer demokraták, TASZ-kupakok mindeközben lelkesen
helyeseltek, bólogattak. Egyiknek sem sült ki a szeme. Most nem volt köztük a
nők jogait emlegető, sem a humánumot féltő. A készenléti rendőrség századosa
higgadtan hátrébb parancsolta a rendőrnőt, hogy az izmozó sejthalmaznak ne
legyen módja sem női, sem emberi mivoltában verbálisan tovább inzultálni az
egyenruhás asszonyt, és álltak tovább a magyar szervek a sorfalban, faarccal nézve
a csőcseléket.
Nem tudom mennyire sikerült a
szerb rendőrség ideológiai, szakmai átnevelése Milosevics óta, de némi alappal
gondolom, hogy Belgrádban az ilyen nyikhajokat ott helyben leverték volna, mint
vak a poharat. Nem így a Kossuth téren, ahol tovább honolt a türelem. Aztán a
különféle ízléssel összehányt Grósz Haus romkocsmákba vonult a bubogó ellen,
rozéba fojtani a szombati revolúciót. Jó volt látni, Petőfinek majdnem igaza
volt, hogy habár a víz az úr, ugyanez nem igaz a szennyvízre.
Sokat láttam belőlük. Túlságosan is. Keseregnek hangosan a
villamoson, a határon, az utcán, de jut belőlük a médiába és a boltok sorban
állói közé is. Jajgatnak. Addig ismételnék a választásokat, mígnem egyszer ők
győznek. A sajátságos felfogásukban a demokrácia nem a többség, hanem a
kisebbség akarata. Bájos.
Velük kapcsolatos véleményemet
annyiban változtatom, hogy immáron biztosan látszik: negyven év is kevés lesz.
Mindez azért, mert az a fajta erkölcsi alap, amely az európai világot a második
világégés előtt jellemezte, nem csak a szovjet érdekszférában, hanem 1968 óta a
Nyugaton is szilánkjaira széthullott. Meggyőződésem, hogy legalább negyven év
kell a rendszerváltozás előtti szocialista, titóista, kádárista negyven év
kiheveréséhez. Ennek még a felénél sem járunk. Ugyanis bátorkodom nem
kronológiai, hanem közjogi értelemben számolni a négy évtizedet. Négy éves,
választási ciklusokban.
És csak remélem, hogy eljön az az időszak is, amikor a hasonló
eseteket – nemcsak rendőrrel –, hanem minden normális emberrel szemben
elkövetetteket ott helyben szankcionálni fogják. Addig tudniillik minden
baktert, postást, autóbuszvezetőt és mentőst, valamint minden civil embert
fenyeget majd a „civilek” rendet nem ismerő erőszakos fellépése.
Amit tűrni tovább nem szabad.
Mert az ilyent nem a rendőröknek kellene elvinnie, hanem kiskorában a
gyermekágyi láznak, ivaréretten a szifilisznek, Budapesten meg a négyes-hatos
villamos első kerekének. És most még finom vagyok, nem szóltam az egyéb
módszerekről. Rendet akar a magyar. Erre szavaztunk. De azért tartsuk szárazon
a puskaport. A gazemberek köztünk élnek.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése